A legfeltűnőbb rajta szemita jellegű, nagy, horgas orra. Ez az orr csontig fogyott, süppedésekkel teli, mély ráncokkal barázdált arcból emelkedik ki. Csupa árnyék az arca a csontok között sötétlő vermek mélyén. Apró, barna szeme riadtan villog s forog, mint egy üldözött karvalyé. Bottal jár, nehezen vonszolja középmagas, zörgő csontú testét. Hűdéses bénulásban szenved. Agyvérzést kapott a menekülés heteiben, a lába béna maradt. Ötvenegy éves. Utolsó rendfokozata: altábornagy volt. Pozsony megyében született, Szöllős községben. Ahogy beszél, arcán a ráncok riadtan futnak össze s válnak szét, rajtuk s közöttük az árnyak. A vád ellene egy szóban foglalható össze, egyetlen szóban, mely ha elhangzik, nyomában megfagy az emberi lélek, nyomában borzalom suhan, az apokalpiszis lovának patkódobbanását hallani: Újvidék! Az infernális újvidéki napoknak egyik főhőse, ha ezt a szót a fegyvertelen polgárok lemészárlójával, kirablójával, megkínzójával szemben használni szabad. Gyáva hős, az bizonyos. Meggörnyedve jár, de lelkében is meggörnyedt, s amily vakmerő volt, amikor ő ítélt, oly gyáva, amikor őt ítélik. Mindent tagad, mindent másokra hárít. Ki gondolná, aki nézi őt itt a cella homályában kínlódva, ezt a beteg, reszketeg, hazudozó embert, hogy nem is olyan régen fényes egyenruhában, mellén hősiessége szimbólumaival, oldalán fegyverrel, állig felfegyverzett emberek ezreit uszította, mint megvadult vérebeket, Újvidék jajveszékelő, lemeztelenített, kirabolt, ártatlan polgárainak ezreire?! Oly ártatlannak látszik! Oly ártalmatlannak! Egy készülő justizmord szenvedő áldozatának! Virágok lágyszívű barátjának! Állatok s emberek szeretetteljes ápolójának! Még jó, hogy e szó: Újvidék! – még jó, hogy e szó szele süvít a cellában és az altábornagy úrról letépi a hazugságokat. Szeme fénylik a haláltól: dohányt kap tőlünk. Úgy szívja a cigarettát, mint a morfinista a morfiumot, ha hosszú vágyakozás után végre hozzájut egy csipetnyihez.

Furcsa arcú fiatalember ül szemben velünk. Nem is az arca furcsa, az arckifejezésében van valami, ami hol bambának tűnik, hol vadnak, hol mogorvának, hol félelmetesen korlátoltnak, de mindig idegenszerűnek, mindig távolinak, megközelíthetetlennek, tébolyultnak és egyben öntudatosnak. Három és félórás beszélgetésünk alatt egyetlen pillanatig sem mosolygott. Nem ismeri a nevetést. Még soha életében nem nevetett. Tekintete alattomos, merev. A gátlások, a kisebbségi érzések, a feneketlen lelki sértődések, idegrendszerének sebei szinte kitapinthatóak minden szavában, minden szemvillanásában. Ahogy beszél, hazugságai úgy állnak, csillogva és dermedten a levegőben, mint egy cseppkőbarlang mélyén a cseppkövek. Harmincnégy éves. Van valami vadállati benne. Hallgatva nehéz, vontatott, dadogó szavát, figyelve a mondatok között tartott szünetekben meg-megtorpanását, nézve szemének hol vad lángjait, hol apatikus elhamvadását, az ember önkéntelenül egy vadállatra gondol, amely az utolsó kegyelemdöfés előtt a dzsungel bokrában ül és tehetetlen vérszomj megfékezett paroxizmusában bámul ki a sötétből. A vád ellene: Újvidék. A vád szerint ő volt az újvidéki vérengzés legkegyetlenebb irányítója. De nemcsak Újvidék bűne égeti, a vád szerint a kecskeméti gettó embertelen csendőrparancsnoka volt, a hatvani vasútállomásról minden rendelet nélkül deportáltatta a munkaszolgálatosokat, a Kárpátalján megfékezhetetlenül ütötte, verte, kínozta, ölte a nyilas rendszer üldözöttjeit, ahol megjelent, lába nyomán megnyílt a pokol. Egy nehezen forgó nyelvű, csendes szavú fiatalember ül velünk szemben. Minden szavából oly hosszú árnyék nyúlik a lelke felé, hogy csak évekig tartó vizsgálat tudná követni s megállapítani az árnyak eredetét és anyagát.

Aznap hagyták másodfokon helyben halálos ítéletét, amikor beszéltünk vele. Fellebbezésnek többé helye nincs. Talán kegyelmet kap, talán nem. Mindenesetre most, amikor rongyos, szűk katonazubbonyában, rongyos nadrágjában, egész testében dideregve elénk tántorog, a jogerőssé vált halálos ítélet rémületével az arcán, még nem lehet tudni, kivégzik-e az elkövetkezendő napok egyikén, vagy kegyelemből átváltoztatják-e a halálos ítéletet életfogytiglan tartó kényszermunkára. Alacsony ember, valamikor zömök lehetett, most csontos, sovány. Fakószín arcából elővillog barna szeme. Szeme alatt mély karikák árkai. Fiatalember, 1906-ban született. Felfelé fésült szénfekete hajában, a két mellett mélyen lelógó bajuszában ősz szálak csillannak. Imbolyogva jön le cellájából, járásában van valami bizonytalanság, ingatagság, tántorgás. Két karját bizonytalanul, tétován lóbálja szűk börtönfolyosón, hol a falat súrolja, hol a korlát vasát. Ahogy leül velünk a fogházőrmester kis asztala mellé, fejét nyomban a kezébe ejti. Alig tenyérnyi távolságban arcától ég a villanykörte, szeme zavarosan lángol a fényben. Először a hangját figyeljük, ezt a jól hangsúlyozó, tömör, mély, vidékies hangot, amely a németek bevonulása után oly sokszor okozott megdöbbentő perceket azoknak, akik a rádiót hallgatták. Nem lehet megismerni. Most tétova a hangja, csendesebb, bizonytalanabb, nem is olyan mély, nem olyan öblös. Pedig még most is fülünkben cseng az a hang… Azok a mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék, amelyeket az a hang terjesztett! A rádió helyzetmagyarázója volt a németek inváziója után, a „Tarnopolból indult el”, a „Kaganovicsok” című szörnyművek szerzője, az „Ártatlanok”című komprimált bűn egyik írója, az „Egyedül vagyunk”, a „Magyar Futár”, az „Új Magyarság” és egyéb dachaui közlönyök szerkesztője. Szenvedélyesen magyarázza jóhiszeműségét, sőt ki meri mondani ártatlanságát. Ki meri mondani e két szót: ártatlan vagyok… nem fél, hogy e két szó bűnös ajkon lángot vet! Mondatai kerekek, logikája precíz, mondat- és gondolatfűzése hibátlan, modora sima, csak egy-egy szemvillanásban, egy-egy szavának hangsúlyában, egy-egy taglejtésének hirtelenségében nyilvánul meg egy halálraítélt ember rémülete és reménykedése…

Pattogó szavú, erős hangú fiatalember. Bajuszának szálai megnőttek, lelógnak, mögülük erős, hófehér fogsora csillog. Gyakran nevet, hangosan, jókedvűen, a Burschenschaftok [diákegyesület – a szerk.] legényeinek nevetőkórusában kitűnően beleillene harsány nevetése. Félszemén kötés van. Barna kabátja alatt pizsama. Biztosan kitűnően tud s szeret kórusban énekelni. A fogházőr azt mondja: aligha tud cellájából az őrmesteri szobába jönni, nagyon beteg. De egy perc múlva vidáman lép be. Bocsánat – mondja –, csak kiszólok. Kimegy a folyosóra, valamit mond az őrnek, aztán újra bejön, szinte beperdül, cigarettával kínáljuk, rágyújt és – mint mondja – rendelkezésre áll. Hangos szóval felel minden kérdésre és sokat nevet. Ez az a fiatalember, akit a Kállay-kormány eltiltott attól, hogy neve nyomtatásban megjelenhessen, mert féktelen, dúvad uszítása a legnyilasabb nyilas mértéket is meghaladta; aki harsány hangjával a rádióban és féktelen tollával a nyilas lapok hasábjain olyan eszméket hirdetett, amelyeknek hatása alatt minden eszmetársa már jóval a nyilas korszak beköszönte előtt bitót ácsolt szívében a zsidók számára; aki váratlanul felfedezte magában a munkások protektorát és vad harcba kezdett a tőke és a földbirtok ellen; aki megszökött a nyilasok elől és belépett az SS-be; aki mint SS-százados ölt, pusztított, harcolt; akit kivetett magából az SS és akit internáltak a nyilasok; aki megszökött a nyilas internálótáborból és önként jelentkezett az amerikaiaknál; aki egy May-regény hőse lehetett volna és a vérbe mártott toll ámokfutója lett. Egy kicsit olyan mint a Három testőr egyike, vad, hangos, vidám, felelőtlen – de elfajzott, megszállott, mások szenvedésétől és vérétől mámoros, lelkében a felszínes jószándék alatt az emberien embertelen ösztönök mélybe nyúló gyökereivel.

A legtöbb háborús bűnös azt állítja, hogy kommunista, de legalábbis szocialista volt. Tetteik után nem kell szót vesztegetni, hogy mik voltak valójában. De Kassai-Schallmayer Ferenc – Szálasi nemzetvédelmi és propagandaminisztere – az egyetlen közülük, aki valóban szocialista volt. Illetve valóban tagja volt éveken át a Szociáldemokrata Pártnak. Pszichológiai szempontból tehát kétségtelenül az a legérdekesebb kérdés: hogyan, milyen úton s milyen rejtett vagy nyílt hatások befolyása alatt jutott el szocialista mivoltából az őrjöngők körébe. Próbál is felelni erre a kérdésre. Mint ahogy minden kérdésre próbál felelni, szívesen, sőt: örömmel. Feleleteinek végeérthetetlen árjából olykor ki is lehet meríteni gondolatait. De a legtöbbször úgy áll az ember szavainak szakadatlanul s bőven zuhogó sorában, mint útvesztőben, mindenfelé utak nyílnak, de nincs semerre út, amely kifelé vezet. Egyetlen pillanatig sem gondolkozik a feleleten, legyen bármily komplikált a kérdés. Nyomban megindul szavainak zuhataga, az egyik bonyolult mondat belebonyolódik a másikba, az egyik zavaros gondolatsor belekuszálódik a másikba, megállás nélkül; mintha egy automatagépet megindítottunk volna, bedobtuk a kérdést, a résen zuhog a felelet. Cikornyás szavak ornamentikája komplikálja még nehezebben követhetővé gondolatainak körforgását. Nyilas gőz és szocialista tisztánlátás, a propaganda szajkózása és szervezett munkás fegyelme, vakság és süketség a legvilágosabb jelenségekkel szemben és józan realizmus. Minden úgy forr, kavarog, fölhabzik, keveredik, sistereg, hullámzik a feleleteiben, mint ezer összekotyvasztott étel egy fazékban, amely alatt az egész kályha lángokban áll. Folyton beszél, szakadatlanul folyik ajkáról a szó, könnyen és örömmel beszél, nem gondolkozik. A szó nem arra való ajkán, hogy elleplezze gondolatait, hanem hogy felfedje gondatlanságát. Magas homloka van, pápaszemet hord. Nincs semmi kirívó rajta, semmi jellegzetes. Fekete térdnadrágot visel, fekete csizmát. Két és fél órát beszéltünk vele. A kérdések ebből összesen nem vettek el öt percet. Amikor véget ért a beszélgetés s mennie kellett vissza cellájába, az ajtóból még visszafordult. Még mondani szeretett volna valamit. Egy körmondat talán, egy öt percig tartó körmondatot „a szociológia alapelemeinek küzdelmes létéről a kapitalista világrend épületének árkádjai alatt…”

Alig hallani lépteit, amikor jön a börtönfolyosó vaspallóján. Félszeg mozdulatokkal lép be a szobába, alig hallhatóan köszön, megbiccenti fejét és leül a lócára. A villanyfény homályában sárgán csillan az arca, két barna szemgolyója, mint léghuzamban két tűzkör, riadtan forog, kapkod, lángol. Arcbőre feltűnően sárga. Rövidre vágott haja tele ősz szálakkal. Ritkás, őszes szakálla borítja az állát. Ebbe a szakállba az ajak két oldalán belekeveredik ezüsttel meghintett fekete bajusza, amely jellegzetesen úgy lóg alá, hogy ajkának lét sarkát nem érinti s így a bajusz és a szakáll összefolyó, gondosan ápolt szőrzetéből, mint két sárga félhold, kopáran és csupaszon sápad elő két körcsík az ajka két oldalán. Ezt a csupasz húsdarabot néha megsimítja a kezével, láthatóan büszke rá, a beszélgetés során meg is említi. Hosszú, éles metszésű, egyenes orra van, hosszú rajzú arca, hosszú füle, feltűnően duzzadt cimpákkal. Többször hivatkozik turáni mivoltára, ázsiai eredetére, de az arca inkább egy középkori spanyol inkvizítoré, mint egy turáni lovasé. Nagyon halkan beszél, gesztusokkal alig, inkább élénk, barna szemének felvillanásaival és gyors tekintetváltásaival kíséri szavait. Amikor beszél, alig érthető mormolássá folynak. Nem könnyű megszólalásra bírni. Határozottan zárkózott jellemű ember. És félszeg. Mozdulatai is félszegek, mosolyában valami sértődékeny félszegség érezhető. De félszegsége mögül szinte láthatóan előrenyújtja fejét a makacsság, a hajthatatlanság, a sértődékenység. Olyan ember benyomását kelti, aki nem dübörög, hanem surran egy úton, de ehhez az úthoz ragaszkodik, mint egy rögeszméhez. Debrecenben még egyszerű újságíró volt. Budapesten már egy szélsőjobboldali lap főszerkesztője és aztán felült a vihar szárnyaira és egyre jobbra kanyarodott, míg végül a Sajtókamara elnökségén, áltudományos antiszemita könyvek szerzőségén, a rádió, a film fasiszta szellemű irányításán, sajtófőnökségen és államtitkári pozíción át beevezett a Szálasi-éra szennyvizeire. Közel három óra hosszat ül szemben velünk, az ingó lábú lócán. Nagynehezen fogad csak el egy cigarettát, de aztán szenvedélyesen szívja. Gyorsan búcsúzik, szeme megvillan s oldalt fordulva, a fal mellé húzódva, félénken, félszeg mozdulattal kisurran a szobából.

Színészembernél még nehezebb megállapítani, mikor színészkedik, mikor őszinte, mint közönséges polgárnál. Például most őszinte-e nyilas eszmék e megszállott kiszolgálója a magyar színjátszás világában, most, amikor összegörbülve, magába süppedve, hétréthajolva ül priccsén, vagy most színészkedik-e, amikor feláll, derűsen megnyújtja derekát, megbillenti vállát, szinte éppen úgy, mint amikor a színpadon vaskos paraszti legénykedés során két kézzel lejjebb rántja a nadrágját. Most őszinte-e, amikor egészségesen felnevet, kivillantva erős, fehér fogsorát, vagy most-e, amikor két szájaszéle legörbed s remegő szempillái alól csorognak a könnyek. Nehéz megállapítani. Ha játszik, jól játszik. Jó színész, kétségtelen. Kár, hogy rossz ember volt. Mert súlyos bűnök terhelik. A legembertelenebb rendeletek embertelen végrehajtója volt a Színész Kamara elnöki székében trónolva. Zsidó származású pályatársait leebrudalta kenyerük s hivatásuk teréről. Szószólója, propagandistája, rendezője, szpíkerje, színésze, szavalója volt a nyilas színpadnak, rádiónak, pódiumnak, hordónak. Vigasztalta a gyilkosokat, belerúgott a meggyilkoltakba. Most itt ül a priccsén, tekintetét a kőre vetve, kemény, csontos, ázsiai arcát egyik tenyerébe ejtve, mint a megelevenedett halálraítélt Munkácsy „Siralomházá”-ból. Arcvonásai megmélyültek, sötétek lettek, arca borostás. De szeme néha felvillan, felelőtlenül, hetykén. A következő percben elborul, ádámcsukája vonaglik, szava elfúl, sír. Nehezen beszél, nincsenek gondolatai. Műveletlen. De egy-egy gesztusából, felhorkanásából, vagy két papírvékony ajkának egymásra tapadásából érezni: ez az ember túldagadt önmagán. Ez az ember nemcsak azt hiszi, hogy ő nagy színész, hanem azt is, hogy nagy ember. Pedig lelke csenevész, szelleme egy papagájé.

Fényképekről közismert csúnya, ellenszenvesen ható arca. Alsó álla abnormálisan előreugrik. Ez szinte eltorzítja arcának egész konstrukcióját. Fényképeiről ítélve kegyetlennek, vérszomjas dúvadnak ítélhette az ember. Arcának ezt a csaknem torz szerkezetét a börtönviszonyok még jobban kihangsúlyozták. Borostás, a csontok élesen kiálltak, az orr és az ajak két oldalán széles, mély ráncok sötétlenek. És mégis… az ember csalódva ül szemben vele: a legfürkészőbb szem sem tudja felfedezni rajta a brutális lélek nyomát. Egy halkszavú, udvarias modorú, kellemesen társalgó, szavaiból ferencjózsefi szellőt lengető, nyugodt férfi ül a priccsen, akitől – a látszat szerint – távol áll az ösztönök vad tohuvabohuja, amit „nyilas eszmék” jelszó alatt lehet majd megtalálni a megírandó enciklopédiákban. Mozdulataiban parányi nyugtalanság sem fedezhető fel, kezének taglejtései tartózkodóak, nevetése szemérmes, hangmodulációja egyhangú. Ha nem tudná az ember, hogy az utóbbi évek legszélsőségesebben jobboldali eszméinek egyik legmakacsabb és legcéltudatosabb zászlótartójával folytat beszélgetést, azt lehetne hinni, hogy a habsburgi Bécs egyik öreg udvaroncával tölt egy kellemes délutánt, börtöncellát hazudó díszletek között. És amit mond, az is simán és elhihetően hangzik. Semmi brutalitás, semmi gyűlölködés nem csap ki szavaiból. Az elmúlt évek préri-tüzének, amelynek pedig egyik legfőbb szítója volt, sem korma, sem hamva nem látszik rajta. Az embernek állandóan figyelmeztetni kell önmagát: vigyázz, nem egy kedélyes és finom nyugalmazott tábornokkal beszélgetsz, hanem az Imrédy-párt egyik vezetőjével, a Sztójay-kormány miniszterelnökhelyettesével, a nyilasok bizalmasával, akinél hajthatatlanabbul alig járta valaki azt az utat, amely az ország katasztrófájához és ártatlan és védtelen százezrek lemészárlásához vezetett. Vagy kitűnő színész, vagy – s ez a valószínűbb! – sokkal mélyebbre ereszkednek benne a bestiális eszmék gyökerei, semhogy egyetlen beszélgetéssel meg lehessen találni. Valahol, messze a sima modor, a nyugodt hang, a háborítatlan lelkiismeret mögött bizonyára ott sötétlik a lélek mélyén az a mag, amelyből az elfajzott teremtés kiterebélyesedett. Hosszú vizsgálat nyilván rátalálna a bűnnek e mélybe süllyedt magjára.

Kétségtelenül fasiszta lélek. De kulturált, csiszolt, ha – kivételesen – szabad e két szót együtt használni: humánus fasiszta. Fasiszta a szó mély értelmében. A fasizmus intézményeiben szereti, törvényes formák között, simán és csendben, legalizáltan, a humánum felszíne mögé rejtőzve, nem barátja az egyéni erőszaknak, a vérnek, a kínzásnak, a brutalitásnak. Az állati ösztönöket csak törvényes formák között, szelídítve engedi érvényesülni. Nem tartozik Somogyi, Bacsó, Matteotti gyilkosai közé. Csak abba a rendszerbe tartozik, amely kitermelte Somogyi, Bacsó, Matteotti gyilkosait. De párnázott ajtók mögött paragrafusokat sző, amelyek törvényesítik a bűncselekményeket és szalonképessé igyekeznek szelídíteni a bűnöket. Most is, amikor itt ül szemben velünk, rabként a volt igazságügyminiszter, tanult, okos, választékos, örök jeles tanuló. Megborzong, ha a német és a nyilas pokol rémségeit hallja. Borzongása őszinte. Kifinomodott idegrendszere nem bírja a durvaságot, a trágárságot, a vért, a verejtéket, a szennyet. Nem bírja, ha emberkézről csurog a vér. Természetesen, ha a paragrafusok finom szövevényéből csurog… az más! Nem szereti a fasisztát, ha Szálasi. De szereti, ha Gömbös. Rendszerében elfogadja a fasizmust. Alapjaiban elfogadja. De tőrében, gyilkában, mérgében nem. Alapjaiban elfogadja és műveli. Következményeiben távol tartja magát tőle és mossa a kezét. Ez Antal István. Nem olyan riadt, nem olyan gyáva, ahogy megérkezésekor a riporterek leírták. A méltatlankodás egész valójában megrázza, amiért megbilincselik és börtönbe vetik. Mint mondja: a szégyen és az emberi méltóság meggyalázása elviselhetetlen számára… Eleinte csupa bizalmatlanság – alig akar beszélni. Felugrik: „Nem állok az urak rendelkezésére!” – mondja. Aztán – néhány megnyugtató szóra – lecsillapodik. Az első negyedórában újból és újból kitör belőle a bizalmatlanság. De a beszélgetés második felében már szívesen beszél s amikor elválunk, megkér: keressük fel máskor is, oly jó beszélgetni velünk, nem bírja el cellatársait, a műveletlen nyilasokat… Szemüvege idegesen csillan a villanykörte sugaraiban, szemében szorongás, félelmi érzet, szégyenkezés, megalázkodás és uralkodni vágyás…

Huszonnégy órával ezelőtt hirdették ki előtte a halálos ítéletet. Pénteken 1945. november 23-án. Másnap, szombaton, november 24-én szemben ülünk vele a Markó utcai fogház második emeletének fogházőrmesteri szobájában, ahova cellájából elővezették. Itt ül a fogházőrmester ágya szélén Magyarország volt miniszterelnöke, akit háborús és népellenes bűncselekményekért tegnap kötél általi halálra ítéltek. Az ember azt hinné… Nem, a halálos ítéletnek nyoma sem látszik rajta. Frissebb, kipihentebb, ha lehet mondani: az éjszaka kitűnően aludt. Látszik is rajta. Szeme élénken fénylik, minden szava meggondolt, taglejtései elevenek. Mintha felmentették volna. Arca frissen borotvált. Ruhája korrektül rendben. Egyáltalában nem teszi beteg ember benyomását, mint fényképein. Sovány, keszeg, görbehátú ember, de mosolya, szemének villanása csupa egészség. Neuraszténiás, hisztériás jeleknek nyoma sincs. Két arccsontja hegyesen kiáll, alattuk mély süppedések. Erős, nagy fogai szélesen kivillannak, ha mosolyog. Mélyen ülő szeme fürkészőn tekint ránk, sok gyanakvás van bennük, kétely és sértődöttség. Nincs tiszta szeme. Van benne valami az üldözöttből és az üldözőből. Űzött kopó szemére hasonlít. A hosszúra nyúlt beszélgetés során fülei kitüzesednek, úgy ülnek a sápadt arcon, mint a két ráragasztott idegen tárgy. Felhívták a figyelmet: Savonarola arca van. Figyelem. Kétségtelenül van valami hasonlatosság a firenzei paphoz. De miben? Aszkétizmus nem látszik rajta. Valamely eszme őrületig fokozódott extatizmusa sem. Viszont az arcélében mégis van valami hasonlatosság. Mi? Talán az, hogy Savonarola apja is ahhoz a fajhoz tartozott, amelyikhez Imrédy távoli őse…

A magyarországi Volksbund vezére volt. A hazai népcsoport „Führer”-je. Ha jött, ha ment, így köszöntötték: Sieg! Heil! – és ő jobb karját a levegőbe lendítve eldübörgött az üvöltözők előtt. Az ő szervezeteiből kerültek ki az SS-ek leggyilkosabb gyilkosai. A legrablóbb rablók. A leghazaárulóbb hazaárulók. Franz Basch. Hazai svábjaink úgy teljesítették parancsait, mint a Führer helytartójáét kell. Svábok, gerinctelen magyarok, ijedt miniszterek, riadt miniszterelnökök, gyáva vitézek körülüdvözölték, hogy üdvözüljenek általa. Most itt ül, szemben velünk, a börtönpriccsen. Az ember azt hinné, nagyhangú, üresfejű, sikereiben fennhéjázó, bukásában sunyivá vált „svábot” talál. Nem. Meg kell mondani: nem. Egy művelt tanár magyaráz, temperamentumosan forgolódva a börtönpriccsen. Logikusan beszél, minden hozzáintézett szót apercipiálva, gondolatait kínosan precíz rendbe rakva és hadarva idéz Kantot, Spencert, Marxot, Freudot, Lincolnt, Babitsot. Ha magyar nyelven beszél – csak alig észrevehető idegenszerű akcentussal – csendes, csupa illem és finomság. Nem megalázkodó, de tisztességes hangú. De ha németül beszél, hangja nyomban recsegővé válik, pattog, hadar, parancsnokol, dübörög, gesztusai megkeményednek, szélesekké válnak, katonásak lesznek. Ha magyarul beszél, semmi más, mint egy lefojtott temperamentummal katedrájáról hitelveit buzgón magyarázó magyar-német szakos tanár. Ha németül beszél, nyomban Franz Basch lesz, a Führer magyarföldi helytartója. Negyvennégy éves fekete férfi. Magas, szélesvállú, néha kemény, néha ellágyuló tekintetű a szeme. A hangja olykor romantikusan olvadékony, olykor a porosz csizma dobbanásait érezni benne. Barna bőrkabátban van, fekete bricseszben. Beesett, fakószín arcán az árnyékok egymáson lovagolnak. A kínált cigarettán mohón kap, csupa hála a szeme, ahogy köszöni – óh, milyen szerény, milyen hű, milyen hálás ember ez a Franz Basch.

Kopottas bőrkabát van rajta. Fekete haján, bajuszán megcsillan a villanyfény, amely a börtönlevegő nehéz homályán lomhán kúszik át. Szép szál ember, de felső testében hajlott, feje előrebukik. Határozottan szép férfiarca puhán, betegesen, sunyin imbolyog a váltakozó fényben és árnyban. Arcának húsa kicsit puffadt és sárga. Nagy, fekete bajusza mögött rejtőzködve ülnek a sárga húslebernyegek. Alig mozdul, miközben beszél; fejét néha megfordítja, mintha hátulról támadást várna. Gyakran mosolyog, tisztán érezni mosolyaiban a meghunyászkodást, a bocsánatkérést, a barátkozni igyekvést. Elnézést kérnek e mosolyok, az ártatlanságot próbálják bizonyítani, szolidaritást keresnek, egy-egy kinyújtott kéz minden mosolya, megbocsátó, megértő kézért könyörögnek. Nagyon csendesen beszél. Alig hallani a szavát. Ez a megvadult csendőrtiszt, aki húszéves kora óta vidéki csendőrőrsök állomáshelyein kártyázott, ivott, kvaterázott, trágárkodott, ordítozott és később, a német gázkamrák és halott-hamvasztók számára szállította a baloldali keresztények és zsidók százezreit, csecsemőket és aggastyánokat, terhes anyákat és betegeket rúgott és rúgatott a vagonokba, üvöltve, vérbe borultan milliók kínjától és halál-hörgéstől, a vagonokban vízért sóhajtozók és társaik holttestén alvók szenvedéseitől még vadabbá vadultan –, ez a parlamenti szerepléseiben is leghangosabb és legféktelenebb csendőr most olyan halkan beszél itt, mintha angyalok tartanák torkában a hangfogót. Néha megsimítja homlokát. Egy börtönőr téved a szobába. Feláll, várja az utasítást s mosolyog, alázatosan és szelíden. Mint cellájában egy szerzetes.

Páter, Ön pap volt. Miért elegyedett a napi politikába?

Nem vettem részt a napi politikában. Isten és ember előtt tagadom a vádat. Közönséges koholmány minden ellenem szóló vallomás.

Páter, miért állít olyasmit, ami köztudomás szerint nem felel meg a valóságnak?... Hiszen filmet készítettek Önről, amikor a gyilkosok élén vezérkedett!

Nem gyilkoltam meg soha senkit. Nem is tudok arról, hogy mások, testvéreim, gyilkoltak volna.

Negyvenkilenc éves vagyok, 18 éve nős. Makón születtem, apám napszámos volt, anyám kenyeret sütött, 1922-ben doktoráltam a budapesti egyetemen. Szülész, nőgyógyász és gyermekorvos vagyok. Makón praktizáltam. A Stefániát vezettem lent, OTI-orvos voltam, OTBA-orvos, vasutas-orvos. 1941-ben politikai okokból több havi börtönre ítéltek, akkor kizártak az Orvosi Kamarából, elvesztettem a diplomámat. Kereset nélkül maradtam, ezért kellett a nyilaskeresztes pártban fizetéses állást vállalni. (Nyelvét állandóan forgatja a szájában.) Már gyermekkoromban elhatároztam, hogy orvos leszek. Színjeles tanuló voltam. Az egyetemen Tellyesniczky mellett dolgoztam. Néhai Návay Lajos, az ellenforradalmár támogatott. Két évig a Tóth-klinikán, két évig a Bókay-klinikán dolgoztam. (Kezét megszakítás nélkül dörzsöli.) Kötelességtudó ember voltam mindig, inkább szorgalmas, rendszerető, mint önállóan tehetséges. Egyetemista koromban nem politizáltam, de persze szívem inkább az úgynevezett jobboldal felé vonzott. Akkor még voltak zsidó barátaim, de akadtak később is. Soha semmiféle atrocitásban, sem egyetemista koromban, sem később, nem vettem részt. (Széles gesztus, széles mosoly.) Hiszen ez természetes is, orvos vagyok, humanista…

(Hiába kínáljuk székkel, nem ül le, szigorú arccal áll szemben velünk.)

Az urak hivatalból akarnak vizsgálni engem?

Szó sincs róla. Az igazságügyminisztérium engedélyével…

Engedélyével. Helyes. De nem hivatalosan?

Nem hivatalosan.

Mert én fenntartom minden személyi jogom valóságát.

Ez természetes.

Elismerik az urak?

El.

Akkor miben lehetek mégis rendelkezésükre?

Mi kérdéseket szeretnénk feltenni Önhöz s Ön arra válaszol, amelyikre válaszolni kíván. Ha néhány perc múlva kényelmetlennek találja, abbahagyjuk. Hajlandó rá?

Tessék. (S most végre leül. Sötét puha kalapját térdére helyezi. Fekete télikabátját nem gombolja ki. Száján ömlik a szó.)

(Az első beszélgetés után hat nappal ismét szemben ülünk vele. Állig felgombolt fekete télikabát, alatta – most már kétségtelen! – zöld ing, kezén gyapjúkesztyű, melyet most sem vet le egy percre sem, lábán csizma, térdnadrág. Arca most is feltűnően fakószínű, szeme alatt mély és sötét árok gyűrűi. Elnézést kér, hogy most nem állat rendelkezésünkre, de éppen félegy óra van, lent várja a meleg ebéd – leves s héjában főtt burgonya –, rossz a gyomra s nem bírja a hideg ételt. Félóra múlva visszajön s rendelkezésünkre áll. Nevet, aranyfogai villognak a rosszul világított szobában, amelyet most beszélgetésünk színhelyéül kijelöltek. S távozik. Félkettő előtt néhány perccel vezeti fel újból egy detektív. S most precíz udvariassággal, mosolyogva leül szemben velünk, egy íróasztal elé és minden kérdésünkre a legkészségesebben felel.)

A tárgyalás

A népbírósági tárgyalások során eddig nem látott nagy érdeklődés mellett kezdte meg kedden, 1946. február 5-én délelőtt a népbíróság Jankó Péter tanácsa Szálasi Ferenc és hat társa bűnügyének főtárgyalását. A Zeneakadémia nagytermét és a karzatokat zsúfolásig megtöltötte az érdeklődő közönség. A tárgyalás érdekessége, hogy a bűnper hét vádlottjának két-két védője van. A tárgyalást 9 óra 27 perckor nyitotta meg Jankó tanácselnök, akinek intézkedésére fogházőrök kíséretében vonulnak be a vádlottak. Elől Szálasi Ferenc, utána Szőllősi-Naszluhácz Jenő, Kemény Gábor, Beregfy-Berger Károly, Gera József, Vajna Gábor és Csia Sándor.

A vádirat

A népügyészség Szálasi Ferencet hűtlenség bűntettével, továbbá a népbírósági törvény 11 szakasza 1, 3, 4, 5. és 6. pontjába ütköző háborús bűntettel. – Vajna Gábor hűtlenség bűntettével és a NBR. 11. § 4. 5. és 6. pontjaiba ütköző háborús bűntettel, – Szöllősi (Naszluhác) Jenőt hűtlenség bűntettével és az NBR. 11. §-ának 3. 4. 5. és 6. pontjaiba ütköző háborús bűntettekkel, – dr. Csia Sándort hűtlenség bűntettével és az NBR. 11. §-nak 3. 4. és 5. pontjába ütköző háborús bűntettel – dr. báró Kemény Gábort hűtlenség bűntettével és az NBR. 11. §-nak 1. 4. 5. és 6. pontjaiba ütköző háborús bűntettekkel és a 13. szakasz 7. pontjába ütköző háborús bűntettel vádolja.

Szálasi Ferenc

Ennek befejezése után a fogházőrök bevezették Szálasi Ferencet, akinek védője előterjesztést kívánt tenni:

• Kérem az elfogultsági kifogás tárgyában határozatot hozni, tekintettel arra, hogy Szálasi Ferenc ezt a kifogást megtette s kérem, hogy a vádlott ezt személyesen terjeszthesse elő.

Rövid tanácskozás után az elnök kihirdette a népbíróság határozatát, amely szerint az idevonatkozó törvények értelmében a főtárgyalás megkezdése után csak kizáró okokat lehet érvényesíteni, miután pedig itt elfogultsági kifogást emeltek, a népbíróság a kifogást visszautasítja. (A közönség az elnök bejelentését megtapsolja.)

A védő semmiségi okot jelentett be.

A február 6-i tárgyaláson az elnök folytatta Szálasi kihallgatását.

Lészay Béla népbíró intézett elsőnek kérdést:

• A kormányzó azt mondta, hogy még várjanak. – Úgy értette ezt, hogy addig ne tárgyaljunk a németekkel, amíg nem várjuk be, hogy a háború sorsa merre folyik?

A tárgyalás harmadik napján Jankó tanácselnök folytatta Szálasi kihallgatását az október 15-i eseményekkel kapcsolatban.

Az elnök ezután szünetet rendelt el, aminek elteltével Kemény Gábor volt nyilas külügyminiszter kihallgatását kezdte meg a bíróság. Kemény kijelentette, hogy nem érzi bűnösnek magát. 1944. május végén lett a párt külügyének vezetője.

Az elnök kérdéseire Csia kijelenti, hogy a vádat megértette, de nem érzi magát bűnösnek. Elmondja, hogy 1939-ben, a párt megalakulásakor lépett be a Nyilaskeresztes Pártba a választások előtt. A szentendrei kerületben választották meg képviselővé. A párt megalakulása után a belügyeket intézte a pártban, továbbá a parlamenti csoport anyagi ügyeit, valamint a jogi és szociális osztályt vezette a pártban.

Az elnök ezután Csia Sándor kihallgatását befejezte és utasította a fogházőrt, hogy vezessék elő Gera József vádlottat.

Az elnök intézkedésére Vajna Gábort, a következő vádlottat vezetik a terembe.

Frank népügyész ezután Beregfyhez intézett kérdést arra vonatkozólag, hogy október 16-án miért tűzték fel a karszalagot.

Beregfy elmondja, hogy valaki karszalagot adott át neki azzal, hogy útzáraknál csak ezzel lehet keresztüljutni. Ezt a karszalagot az illető akkor rátette.

Beregfy Károly kihallgatására február 12-én került sor. Az elnök kérdésére kijelenti, hogy a vádat megértette, bűnösnek nem érzi magát. Ezután bejelenti, hogy cellájában kiütéses tífuszeset fordult elő, fogolytársaival együtt szombat óta zár alatt volt és a cellát fertőtlenítették. Az éjszakát a csupasz aszfalton ülve és állva töltötte, úgyhogy nem tárgyalóképes. Tíz hónap óta kizárólag csak rabélelmezésen van. (Gúnyos felkiáltások: Szegény!)

Dr. Jankó Péter tanácselnök a szerdai tárgyaláson Szöllősi Jenő volt miniszterelnök-helyettes kihallgatásával folytatta a tárgyalást.

Lakatos az elnök kérdéseire előadta, hogy 1944 májusáig harctéri szolgálatot teljesített, akkor visszatérve a frontról, kihallgatáson jelent meg a kormányzónál, aki akkor részletesen ismertette a nyomott helyzetet, ami a német megszállásban jutott kifejezésre, azonkívül pedig állandó nyomasztó atmoszférát teremtett a belső ellenség erőszakos megmozdulásának fenyegetése. Ez a belső ellenség a szélsőjobboldali elemekből állt, ellenük a kormányzó már akkor bizonyos lépésekre óhajtotta magát elszánni.

Az elnök dr. Ambrózy Gyulának, a kabinetiroda főnökének kihallgatását kezdi meg. Első kérdése az, mikor értesült először arról, hogy a kormányzó fegyverszüneti kísérletet tesz?

Az elnök elrendelte ezután Lázár Károly altábornagy tanú kihallgatását, aki 1944. október 14-én a testőrség parancsnoka volt. Az akkori eseményekről 14-én délután szerzett először tudomást. A kormányzó magához hivatta s azt a parancsot adta, készítse elő a Vár védelmét.

Csontos Balázs tanút hallgatja ki ezután az elnök.

Csontos a kérdésekre elmondja, hogy 1944 októberében a vezérkari főnökség hírközpontjában teljesített szolgálatot. Feladatuk a honvédségi táviratok közvetítése volt. Az október 15-i eseményekről a következőket mondja el:

Szünet után került sor Veesenmayer kihallgatására. Tanú érdektelennek vallotta magát s kijelentette, hogy noha mint német követ a kötelességét teljesítette és ilyen szempontból részese volt az eseményeknek, ez nem befolyásolja abban, hogy az igazat mondja.

Ezután Winckelmann Ottó rendőrtábornok tanú kihallgatására került sor. Winckelmann kijelentette, hogy habár az eseményekben neki is szerepe van, ez a vádlottak szerepére vonatkozóan nem fogja vallomásában gátolni.

Vörös János elmondja, hogy október 14-ről 15-re virradó éjszaka jött fel Budapestre, mert a kormányzó küldött érte gépkocsifutárt. Balatonfüreden a hadiakadémia tisztikarát tájékoztatta a németek gyalázatos erdélyi magatartásáról és figyelmeztette őket a Hadúrnak adott hűségesküjére.

Pogány Imre vezérkari ezredes, a kormányzó katonai irodájának főnökhelyettese volt a következő tanú, aki elmondotta, hogy október 16-án reggel Vattay altábornagy közölte vele, hogy számolni kell a Vár közvetlen megtámadásával. Erre lementek a főbejárathoz a hallba, ahol már várakozott Veesenmayer. Néhány perc múlva lejött a kormányzó, akinek Veesenmayer a következőket mondotta: „Az a kellemetlen feladat hárult rám, hogy az ön biztonságáról gondoskodjam, mert a támadás tizenkét perc múlva megkezdődik.” A kormányzónak arra a kérdésére, hová viszi, Veesenmayer azt mondotta, hogy a Hatvany-palotába. Ekkor a kormányzó kíséretével az oroszlános kapu elé ment s Lakatos miniszterelnökkel beszállt az egyik várakozó autóba. Veesenmayer kijelentette még, a Führer engedélyezte, hogy a kormányzó szűkebb törzséből magával vigye azokat, akiket óhajt. A kormányzó erre Lázár holléte iránt érdeklődött. A tanú azt kérte, hogy a főhadsegéd mehessen a kormányzóval, ebbe Veesenmayer beleegyezett. Vattay altábornagy erre felállott a hágcsóra s elindultak.

Ezután Klár Zoltán tanúkénti kihallgatását kezdi meg az elnök.

Zajos tüntetés előzte meg a következő tanú, Ferenczi László csendőralezredesnek kihallgatását.

A tanúkihallgatások során Hajnácskőy László volt csendőrezredes került sorra. Jelenleg letartóztatásban van.

A szünet után 12 óra 50 perckor folytatódott a tárgyalás Domonkos Miksának, a pesti izraelita hitközség ügyvezetőjének kihallgatásával.

A következő tanú Valló Dezső 51 éves papírnagykereskedő, budapesti lakos volt.

Ezután Baky László tanúkénti kihallgatására került sor. Baky László kijelentette, hogy ha van is érdekeltsége a dologban, már nem érzi és nem gátolja tanúvallomásában. Csiával ellenséges viszonyban volt.

A következő tárgyalási napon a vádlottakat az eddigi szokástól eltérőleg az emelvény egyik oldalán ültették le félkörben, szemben az ügyészek asztalával. Az elnök bejelenti, hogy a népügyész vádbeszéde következik.

Szünet után a védőbeszédek elmondására került sor. Elsőnek Lakóczy Imre, Szálasi Ferenc védője mondotta el védőbeszédét. Ezután a védő kifogást emelt az ellen, hogy az iratokat nem tanulmányozhatták át kellőképpen, mert nem állott megfelelő idő rendelkezésre.

Zsúfolt padsorok előtt nyitotta meg Jankó elnök Szálasi Ferenc és társai bűnperének folytatólagos főtárgyalását. Az elnök felszólítására Szálasi Ferenc lépett a mikrofon elé, hogy az utolsó szó jogán felszólaljon.

A népbíróság Jankó-tanácsa március 1-én, pénteken reggel 10 órakor hirdette ki ítéletét Szálasi Ferenc és társai bűnpörében. Az elnök részletesen ismertette az egyes vádpontokat, a vádak alapján kiszabott ítéletet és annak indoklását.