Fényképekről közismert csúnya, ellenszenvesen ható arca. Alsó álla abnormálisan előreugrik. Ez szinte eltorzítja arcának egész konstrukcióját. Fényképeiről ítélve kegyetlennek, vérszomjas dúvadnak ítélhette az ember. Arcának ezt a csaknem torz szerkezetét a börtönviszonyok még jobban kihangsúlyozták. Borostás, a csontok élesen kiálltak, az orr és az ajak két oldalán széles, mély ráncok sötétlenek. És mégis… az ember csalódva ül szemben vele: a legfürkészőbb szem sem tudja felfedezni rajta a brutális lélek nyomát. Egy halkszavú, udvarias modorú, kellemesen társalgó, szavaiból ferencjózsefi szellőt lengető, nyugodt férfi ül a priccsen, akitől – a látszat szerint – távol áll az ösztönök vad tohuvabohuja, amit „nyilas eszmék” jelszó alatt lehet majd megtalálni a megírandó enciklopédiákban. Mozdulataiban parányi nyugtalanság sem fedezhető fel, kezének taglejtései tartózkodóak, nevetése szemérmes, hangmodulációja egyhangú. Ha nem tudná az ember, hogy az utóbbi évek legszélsőségesebben jobboldali eszméinek egyik legmakacsabb és legcéltudatosabb zászlótartójával folytat beszélgetést, azt lehetne hinni, hogy a habsburgi Bécs egyik öreg udvaroncával tölt egy kellemes délutánt, börtöncellát hazudó díszletek között. És amit mond, az is simán és elhihetően hangzik. Semmi brutalitás, semmi gyűlölködés nem csap ki szavaiból. Az elmúlt évek préri-tüzének, amelynek pedig egyik legfőbb szítója volt, sem korma, sem hamva nem látszik rajta. Az embernek állandóan figyelmeztetni kell önmagát: vigyázz, nem egy kedélyes és finom nyugalmazott tábornokkal beszélgetsz, hanem az Imrédy-párt egyik vezetőjével, a Sztójay-kormány miniszterelnökhelyettesével, a nyilasok bizalmasával, akinél hajthatatlanabbul alig járta valaki azt az utat, amely az ország katasztrófájához és ártatlan és védtelen százezrek lemészárlásához vezetett. Vagy kitűnő színész, vagy – s ez a valószínűbb! – sokkal mélyebbre ereszkednek benne a bestiális eszmék gyökerei, semhogy egyetlen beszélgetéssel meg lehessen találni. Valahol, messze a sima modor, a nyugodt hang, a háborítatlan lelkiismeret mögött bizonyára ott sötétlik a lélek mélyén az a mag, amelyből az elfajzott teremtés kiterebélyesedett. Hosszú vizsgálat nyilván rátalálna a bűnnek e mélybe süllyedt magjára.

1882-ben születtem, Nagybecskereken. Magyar vagyok, noha a román anyakönyvvezető egyszer Ratiunak írta be a könyvekbe a nevemet. Apám megyei főpénztáros volt. Hirtelen haragú, lobbanékony ember, 86 éves korában halt meg. Anyám halk, csendes, a magányt kedvelő asszony volt. Az ő természetét örököltem. Hatan voltunk testvérek. Négyholdas szőlőnk volt. Én a papi pályára készültem, másfél évig hallgattam teológiát. De hajlamosnak hittem magam a tüdőbajra. De kiugrottam azért is mert azt ígérték nekem, hogy felküldenek Bécsbe, a Pázmáneumba s ezt az ígéretet nem teljesítették. Így kerültem a katonai pályára. Végigfutottam a pályát, most nyugalmazott vezérezredes vagyok. Kitüntetéssel érettségiztem, mindig színjeles tanuló voltam, a teológián is, a hadiakadémián is. Kedvenc tantárgyam a történelem és a földrajz volt. Megjegyzem: nehezemre esett otthagyni a papi pályát, jobban megfelelt természetemnek. Mindig mondták, nem vagyok jó katona, mert nem tudok kiabálni, nem tudok haragudni.

Mélyen gyökerezett Önben a katolikus hit?

Mélyen.

Hite és politikája között nem volt sohasem kollízió [összeütközés – a szerk.]?

Soha. Öt-hat évvel ezelőtt gyóntam utoljára. Akkor bizonyos kollízióm támadt – nem a gyónás intézményével, még kevésbé a hittel –, hanem a gyóntató atyával. Én felsoroltam a hibáimat, alaposan, de a gyóntató atyának az volt a legfontosabb, hogy vasárnaponként járok-e misére és pénteken eszem-e húst… Nem úgy fogta fel a gyónást, ahogyan én, vagyis mint önmegalázást, mint lelki önsanyargatást, ő külsőségekre fektette a súlyt. Azóta nem járok gyónni.

Mik az Ön hibái?

Legnagyobb hibámat túl élénk érzékiségemben találtam. Persze ma már nem… (Mosoly.) Első fiatalságomban monogám voltam. Azután nagyonis kirúgtam a hámból. Mondom, sok volt bennem az érzékiség. De – félreértés ne essék – éppen az volt a hibám, hogy nem érzelmeimben, hanem érzékiségemben voltam túlságosan vérbő. A szerelem érzéseit a maguk egzaltságában nem igen éreztem, minthogy – úgy vélem – sokkal kevesebben érzik, mint ahányan szavalják. Házasságom után már csak kalandjaim voltak, de ezeket mindig súlyos bűntudat lelkiismeretfurdalása követte.

Támadt-e Önben valaha olyan gondolat, hogy teljes aszkézisban kellene töltenie életét?

Nem. A legtöbb hibám érzékiségemből adódott. De voltak különálló hibáim is. Sok dologban felületes voltam és félszeg. Félszegségem például abban jelentkezett, hogy a németen kívül más nyelvet megtanulni nem tudtam, ha valami hibát követtem el az életben, a fejem búbjáig elpirultam, minden nyilvános fellépésemnél óriási szorongásom volt. Az első mondatokat szóról-szóra be kellett tanulnom, mert féltem, hogy egyszerűen nem jön ki hang a torkomon; társaságba nem szerettem járni.

Nem gondoltam sohasem, hogy e félszegségei kapcsolatban vannak külsejével?

Nem. Amit az Úristen nem adott meg külsőben, azt igyekeztem pótolni öltözködéssel és ésszel. Nehezen diskurálok, nem szeretek kilépni önmagamból…

Hány éves volt, amikor először került kapcsolatba nővel?

Hatodik gimnazista voltam. De amikor teológus lettem, minden ilyennemű kapcsolatom megszakadt. Nagyon gyötört a vágy. Utána megint kezdtem.

Milyen katona volt Ön?

Kemény. De sohasem káromkodtam, soha nem voltam hangos, úgyszólván sohasem büntettem. Szerettem a katonai pályát. A világháború legnagyobb részét mint dandárvezérkari tiszt harcoltam végig, a szokásos kitüntetéseket megkaptam, rendkívülit egyet sem.

Napóleon karrierje vonzotta ifjúkorában?

Nem. Közömbös voltam iránta.

Milyen alvó?

Jó. Itt is. Általában azt mondják rólam, hogy nincsenek idegeim. Álmaim is ritkán vannak. Álmaimban rendszerint vagy én kergetek valakit, vagy engem kerget valaki. Kutyákkal is szoktam viaskodni. Gyermekkoromban a lórúgástól féltem nagyon. Más félelmi érzetem sohasem volt.

A poézissal nem volt érintkezése az életben?

(Széles mosoly.) De igen. Nagyon szerettem. Én is írogattam verseket. Itt bent is írtam néhányat. Gyengécskék persze… Olyan gúnyolódó versek cellatársaimról… (Nevet.) Egyéb tárgyú verseim sem romantikusak. Sohasem gondoltam, hogy tehetséges vagyok versírásban…

(S átadja a következő verset: )

I.

„Harmonikus még a Pálffy Fidél álma,

Nem hiszem azonban, hogy díszére válna,

A zene bármelyik nagy művelőjének

Ez a disszonáns és kezdetleges ének.

Egyszóval: muzsikál még a jó Fidélünk,

Játszadoznak csalfán álmaink is vélünk.

Csengő se berren még, soká lesz még reggel,

Szemérmesen Lajosunk, azért mégis felkel.

Mert ő nem szereti, hogyha a barátja

Mezítelen testét trónon ülni látja.

El is végzi csendben, még a többi nem lát,

Egész napra való búját-baját.

Azután megmosdik, hajától talpáig,

Minden porcikája csuromvízzé válik,

Tornászik keményen, azt is halkan teszi,

Hogy a lágy zsongásnak is nagyobb a neszi.

Azután elterül főúri fekhelyén

S ami addig szunnyadt szekrénye rejtekén,

Végre előkerül – mennyei élvezet –

A várvavárt legjobb reggeli cigarett.

S amíg nézi, nézi bodorodó füstje

A semmiségbe lassan-lassan hogyan vész,

Ábrándos álomként régelmult időket

Festeget eléje egy túlvilági kéz.

Ahová ő gondol, mi is oda vágyunk,

Tehozzád szerteszét, elárvult családunk.

II.

Kunék után ideálom

Szálasi is volt,

Remélem, hogy nem árt nékem

E fekete folt.

Arcom legalján

Sima volt az áll,

Díszíti mostanság

Szép bolyhos szakáll.

Nyilas feladat,

Az volt egyszer fess,

No de most el véle,

Hess, hess, hess.

A humor iránt volt érzéke?

Igen. De én magam sohasem humorizálok.

Mozi? Színház?

Könnyen elérzékenyülök szentimentális filmnél, vagy színdarabnál. Könnyen sírok, könnyen nevetek. De mindig mértéktartóan. Iszonyodom a feltűnéstől.

Gyerekeit szereti?

Nagyon. Erzsébet nevű leányom, aki szintén börtönben ül, fiús természetű, okos, művelt, harcias. Fiam archeológus, magányos, zárkózott. A fiam természete szimpatikusabb nekem. Inkább rám hasonlít.

Ki a kedvenc írója?

Arany János, Petőfi. Adynak csak néhány versét szeretem. Verseinek kilencvenkilenc százalékát egyszerűen nem értem. A magyar regényírók közül Jósika, Kemény áll legközelebb hozzám. A külföldi regényirodalomban nincs kimondott kedvencem. Viszont a Shakespeare-drámákat nagyon élveztem.

Boldog ember volt Ön?

Mindig meg voltam elégedve életemmel. Nagy kedvtelésem volt a festegetésben. Olajjal dolgoztam.

Mit tart legnagyobb bűnének?

Azt, hogy engedtem magam a katonai pályáról a politikába sodorni. De ezt is kötelességtudatból tettem. Amikor 1936-ban a vezérkar főnöke voltam, követeltem a hadsereg modernizálását. Amikor végre megszületett a győri program első része, azt mondották, nekem kell a katonai részét megvalósítani. A tisztikar elvárta tőlem, hogy én hajtsam végre.

A szülői ház antiszemita volt?

Nem. Személyi téren bennem sem jelentkezett sohasem az antiszemitizmus. Először csak az 1918–1919-es események váltottak ki bennem antiszemitizmust. Az egész antiszemitizmus fő okát abban látom, hogy a zsidók nem tudnak mértéket tartani, túl mohók…

Ön hogyan akarta megoldani Magyarországon a zsidókérdést?

A numerus clausus keresztülvitelével az egész vonalon. Persze ez sem lett volna teljesen igazságos, de hát hol van abszolút igazság?!

Ismerte a szocialista műveket?

Olvasgattam… nem volt idom alaposabban elmerülni bennük… Nem voltam a szocializmus ellen. Sőt…

Azt tudta, hogy a szocializmus nem tesz különbséget zsidó és nemzsidó között, csak osztálykülönbséget ismer?

Nem.

Mi a véleménye Hitlerről?

Én őt most is prófétának tartom… Róla mondom ezt, nem a rendszeréről, nem az eszméiről… A mellékbolygóiról a legrosszabb véleményem van… Őt is, Mussolinit is személyesen ismertem, többször beszélgettem mindkettőjükkel. Mussolini egy középkori tirannus prototípusa volt, nagy komédiás. De Hitler próféta…

Miben nyilvánult meg prófétai mivolta?

Olyan mélyen hitt a maga elképzeléseiben, olyan szabatos formában fejezte ki elképteléseit…

Tudja Ön azt, hogy az elmegyógyintézetekben gyakori eset az ilyen természetű prófétaság? Például – mondjuk – Kovács István legalább olyan mélyen meg van győződve, hogy ő III. Napóleon, mint ahogy Hitler meg volt győződve, hogy ő a német nép megváltója és ez a Kovács-Napóleon éppen olyan szabatosan és hajthatatlanul beszél arról, hogy ő III. Napóleon, mint ahogyan Hitler beszélt az ő világmegváltó intuíciójáról… Nem gondolt soha erre?

(Nevet.) Zseni és elmebajos között nem hosszú az út… Én is igen sokat találtam Hitler eszméiben, amiket nem fogadtam el. Például a Volk und Boden teóriát, amely szerint minden föld, amelyen német lakik, német föld, ezt én is lehetetlenségnek tartottam, meg azt a véleményét is, hogy vannak első- és vannak másodrangú nemzetek. A magyar nemzetet például, szerintem azok alkotják, akiket az élet magyarrá gyúrt…

Ön magyar?

Anyám torontáli német származású. Apám erdélyi magyar. Én magam tökéletesen beszélek németül. (Szavaiba néha egy-egy német mondatot kever. Ilyenkor hangja egyszerre pattogóbbá, élénkebbé, harsányabbá válik.)

Hitler iránti csodálatában nem játszik szerepet, hogy Ön félig német származású?

Lehet. Lehet, hogy ez is belejátszott…

Zsidó barátja volt életében?

Nem, Sem férfi, sem nő… Zsidó házában (nevet) csak akkor fordultam meg, amikor a németek október 15-ről 16-ra virradó éjjel őrizetbe vettek és a Vida-féle villába helyeztek el.

Voltak összeütközések a lelkiismeretében?

Ha voltak, a lelkiismeretem parancsát teljesítettem. Ezért mentem el a honvédelmi miniszteri székből, amikor katonai kérdésekben nem tudtam eredményt elérni. Én ugyanis 1936-ban már tudtam, hogy Magyarország akarva, akaratlanul belesodródik a háborúba. Azután elmentem a honvédelmi székből akkor is, amikor a kormányzó a megszálló csapatoknál megtartotta magának a fővezérséget. A kormányzónak egyébként egyáltalában nem voltam kedvence, túl gyakran és túl őszintén megmondtam mindig a véleményemet. Keresztes-Fischer Lajos volt ott az udvaronc és Werth, ez az őrmester-típusú katona. Azután 1944 júniusában kiváltam a Sztójay-kormányból is, nem voltam hajlandó vállalni a felelősséget törvénytelen intézkedésekért.

Hogyan egyeztette össze lelkiismeretével a deportációt?

Éppen ez volt az egyik oka, amiért kiváltam a Sztójay-kormányból. Azt követeltem, hogy a zsidórendeleteket foglaljuk törvénybe és alkotmányos úton kodifikáljuk…

De ez csak a formára vonatkozó ellenvetés volt, nem a lényeget érintő!

Egészen másképpen alakulhattak volna a dolgok, ha ragaszkodtunk volna a törvényes formákhoz. Ezt tulajdonképpen a kormányzó akadályozta meg, mert amikor elébe terjesztették a zsidókra vonatkozó törvényterezeteket, nem adta meg előzetes hozzájárulását, hogy a parlament elé vigyük. Így azután elkövetkezett a zsidók ellen irányuló rendeletek ideje, ennek ódiumát viszont én nem voltam hajlandó vállalni. Lemondásom másik oka az volt, hogy bár felelős magyar kormányunk volt, a Sicherheitsdienst (SD) továbbra is foganatosított Magyarországon letartóztatásokat. A harmadik oka lemondásomnak ez volt: Sárospatakon programbeszédet tartottam és ebben bizonyos román terveket kifogásoltam. A németek ebbe is beleavatkoztak… (Német nyelven magyarázza az esetet.) A negyedik ok a Weiss Manfréd-féle eset volt. Kifogásoltam, hogy a gazdag zsidókat kiszöktetik az országból, amikor a többit deportálják. A ötödik ok pedig: amikor Sztójay hazajött Berlinből, a magyar-román viszony nagyon feszült volt. Sztójay elreferálta a minisztertanácsban, hogy Hitler véleménye szerint ezt a kérdést a háború befejezése után a két nemzet között vívandó háborúval lehet csak megoldani. Ugyanakkor láttam, hogy míg a román hadsereget a németek egyre erősítik, a magyar SS-katonák idegen államfőnek tesznek esküt…

Formai hibákon kívül más kivetni valót nem talált a baloldali keresztények és zsidók deportálásában, a magyar baloldali politikusok letartóztatásában?

Ez a kérdés nem merült a minisztertanács elé, részben katonai, részben polgári közigazgatási feladat volt. A dolog azzal kezdődött, hogy a németek követelték: el kell távolítani a hadműveleti területekről a politikailag gyanús elemeket és a zsidókat. Később a németek munkásokat kértek és azt mondották, hogy a kiszállítandók jobban dolgoznak, ha a családjuk is velük megy.

Ezt Ön elhitte, amikor már az egész világ tele volt a német haláltáborokról szóló dermesztő hírekkel?

Akkor elhittem. Augusztusban azonban már jöttek a hírek Auschwitzról. De higgyék el, még ma sem tudom teljesen elhinni, hogy igaz lehet… nem tudom elhinni ezeket a minden képzeletet felülmúló dolgokat…

Mi a véleménye Szálasiról?

1920 óta ismerem. Tanára és igazgatója voltam a hadiiskolában. A vezérkaron is dolgozott az osztályomon. Vasszorgalmú ember volt. Rövid idő alatt sokat szedett magába, nem tudta megemészteni… Fellengzős ember volt. A Mein Kampf hatása alatt rendszert dolgozott ki magában, amit „Cél és követelések” című könyvében megírt. Én Gömbösnek és Széll Józsefnek azt ajánlottam, engedjék be a parlamentbe, ott a régi parlamenti debatterek kereszttüzében gyorsan ki fog derülni zagyvasága. Nem ismerte az életet, teljes gőzben élt, melyet önmagából árasztott. Ha bármiről beszél vele az ember, egészen normális, de amint a nézeteihez ér a beszélgetés – vége.

Tudott a deportáció módjáról?

Természetesen tudtam. Erről mindenki tudott. Sajnos, hogy ebben magyar emberek is részt vettek. Ezt a deportációt tisztességesen is meg lehetett volna csinálni. Nem kellett volna víz nélkül, életem nélkül, túlzsúfolt marhavagonokba gyömöszölni az embereket. De kétségtelen, hogy meg kellett csinálni! (Németül.) Ezt követelték tőlünk.

Meddig hitt a német győzelemben?

Sokáig elhúzódó háborúban az esélyek váltakoznak. Szerintem, ha még két-három hónapig tartott volna, másképpen végződött volna. Az új német fegyverek készen voltak. Például a Turboäger, amely benzin nélkül 1200 kilométer sebességgel repült…

Nem volt ez is éppen olyan blöff, mint Göbbels többi csodafegyvere?

Nem. Sem Sztálingrád, sem Avranche után nem tartottam még a háborút elveszettnek. (Kérdés nélkül németül.) Nem tudtam elképzelni, hogy létezhet olyan rendszer, amely milliókat eléget!

Mit csinálna, illteve mit nem csinálna, ha újra kezdhetné életét?

Csak katona maradnék. Sohasem politizálnék többet. Fiamnak is ezt hagyom: Légy katona, a ferencjózsefi idő szellemében. Vagy menj el parasztnak és túrd a földet…

(Most megint németül beszél. És a német szavak, szinte felszínre hozzák igazi érzelemvilágát: hangosabb, indulatosabb, katonásabb. Aztán magyarul köszön, ismét elcsendesült hangon. Amikor kilép a cellából, a villanykörte sápadt fénye elborítja az arcát. Bántja a rávillanó fény, két kezét a két szeme mellé teszi. Mint két szemellenzőt…)

A pszichoanalitikus megjegyzése

Mértani rajzok készítésénél szokás előbb az ábra végpontjait meghatározni, azután összekötni a kijelölt pontokat. Persze másként is lehet rajzolni ábrát, végeredményben ugyanahhoz az eredményhez jutunk, mint az előbbi módszerrel. A mélypszichológiai diagnosztikai vizsgálat menete más. A végső ábra – ha az őszinteségi atmoszféra megbízható feltételei adva vannak – hosszas vizsgálódás után a kis részletek egymásutánjából alakul ki. A közölt esetekben az őszinteség külső és belső feltételei nincsenek biztosítva, így a mélypszichológiai vizsgálatoknál szokatlan módszerekhez kell folyamodni: hacsak valami feltétlenül kiértékelhető adatot nem kapunk, úgy a végpontokat kell előbb kirajzolni és azokat összekötni egymással. Az az ábra, ami így kialakul, nagy valószínűséggel azonos a megvizsgált egyénnel. A feltételezhető őszintétlenség természetesen zavarhatja a különben jól kialakuló képet. Mértani példázattal élve, ellipszis helyett téglalapot kaphatunk, vagy fordítva.

Nézzük Rátz Jenőnél a főbb pontokat: teológia – katonai pálya – szorongások, szorongásos álmok – félig magyar származás – erős bűntudat – mély vallásosság – a gyónás abbahagyása – szélsőséges politika. Ha úgy kötjük össze a végpontokat, hogy a lelki élet sematizmusát használjuk mintának és a vizsgált egyéntől szerzett adatokból készült tintával „húzzuk ki” az ábrát, milyen eredményre jutunk?

A teológiát – mint mondja – azért hagyta abba, mert félt a tüdőbajtól és mert nem küldték fel a Pázmáneumba. De ebben az időben már nemi vágyak gyötörték, minthogy szerelmi életét a teológiára való beíratkozása előtt kezdte meg és míg teológiát hallgatott, abbahagyta. A betegségtől való félelem tehát a szexuális vágyak kielégítésére irányuló szándékot leplezte.

A mély vallásosság és az érzékiség ellenlábasok. Amikor a politikába bekapcsolódott, ösztönvilága szabad utat kapott a széles közéleti mezőkön és ebben az időben szakított a gyónással. Nem azt szünetelteti tehát, amit meg kellene gyónnia, hanem elhallgatja magában – életében most már másodszor – a valláserkölcs fékező, tiltakozó szavát.

Katona, de csak a szokásos kitüntetéseket kapja meg. Kemény katona, de érzelmeit „művészi” ráhatások ellágyítják. Az érzelmi bipolaritás végletei között hánykódik. Hol az ösztön-Én, hol az erkölcsi-Én ránt egyet rajta. Egyforma erők ezek, közöttük viszonylagos egyensúlyban van az Én, ami megmutatkozik abban is, hogy álmaiban hol üdözött, hol üldöző.

A Shakespeare-drámák iránti különleges érdeklődése közösségellenes indulati elemek tükre lehet.