Huszonnégy órával ezelőtt hirdették ki előtte a halálos ítéletet. Pénteken 1945. november 23-án. Másnap, szombaton, november 24-én szemben ülünk vele a Markó utcai fogház második emeletének fogházőrmesteri szobájában, ahova cellájából elővezették. Itt ül a fogházőrmester ágya szélén Magyarország volt miniszterelnöke, akit háborús és népellenes bűncselekményekért tegnap kötél általi halálra ítéltek. Az ember azt hinné… Nem, a halálos ítéletnek nyoma sem látszik rajta. Frissebb, kipihentebb, ha lehet mondani: az éjszaka kitűnően aludt. Látszik is rajta. Szeme élénken fénylik, minden szava meggondolt, taglejtései elevenek. Mintha felmentették volna. Arca frissen borotvált. Ruhája korrektül rendben. Egyáltalában nem teszi beteg ember benyomását, mint fényképein. Sovány, keszeg, görbehátú ember, de mosolya, szemének villanása csupa egészség. Neuraszténiás, hisztériás jeleknek nyoma sincs. Két arccsontja hegyesen kiáll, alattuk mély süppedések. Erős, nagy fogai szélesen kivillannak, ha mosolyog. Mélyen ülő szeme fürkészőn tekint ránk, sok gyanakvás van bennük, kétely és sértődöttség. Nincs tiszta szeme. Van benne valami az üldözöttből és az üldözőből. Űzött kopó szemére hasonlít. A hosszúra nyúlt beszélgetés során fülei kitüzesednek, úgy ülnek a sápadt arcon, mint a két ráragasztott idegen tárgy. Felhívták a figyelmet: Savonarola arca van. Figyelem. Kétségtelenül van valami hasonlatosság a firenzei paphoz. De miben? Aszkétizmus nem látszik rajta. Valamely eszme őrületig fokozódott extatizmusa sem. Viszont az arcélében mégis van valami hasonlatosság. Mi? Talán az, hogy Savonarola apja is ahhoz a fajhoz tartozott, amelyikhez Imrédy távoli őse…

Nem fáradt nagyon?

Óh, nem. Kitűnően aludtam az éjszaka. (Mosolyog.) Mint általában minden éjjel.

Nem viselte meg a főtárgyalás?

Cinizmus volna azt mondani, hogy nem fárasztott el. Végre is éreztem, az egésznek a grandiozitását, történelmi súlyát. De már kipihentem magam. Szívesen állok rendelkezésükre.

Hogyan hatott Önre az ítélet?

Számítottam rá. Nem lepett meg. Természetesen némiképpen izgatott a dolog. Végre is… (Nevet.) Érthető, nem? De legjobban az indoklás fájt. Az nagyon fájt.

Mit gondol, végre fogják hajtani az ítéletet?

Engedjék meg, hogy erre ne feleljek.

Hát akkor talán… gyermekkoráról, a szülői házról, első érzéseiről, első élményeiről…

Kérem. Apám a Kisbirtokosok Országos Szövetségének alelnök-vezérigazgatója volt. Négyen voltunk testvérek. Három fiú, egy leány. A nővérem kilenc évvel volt idősebb nálam. Én voltam a legfiatalabb. Apám a háború után halt meg különböző lelki izgalmak okozta szívbajban. Hatvanhat éves volt. Anyám 76 éves korában halt meg mirigytuberkulózisban. Ma már csak egy bátyám él. Egyik öcsém túl sokat ivott, a háborúban általános tuberkulózist kapott és meghalt. Nővérem spanyolbetegségben halt meg. Én magam sohasem szenvedtem különösebb betegségben. 1920-tól 1930-ig, amikor pedig életem legharmonikusabb éveit éltem, ideges eredetű gyomorbántalmaim voltak. Ezek azonban később, amikor a munkám és felelősségem megszázszorozódott, enyhültek. Gyermekkoromban sápadt, vérszegény, sovány fiú voltam. Családomban csak egy elmebeteg volt: apám egyik nővére. Anyámnak egyik fivére hajlott az alkoholizmusra. Megjegyzem, én magam is szívesen ittam mindig, de sohasem voltam berúgva. A szülői házban harmonikus élet folyt. Ámbár… apám és anyám nem voltak teljesen egymáshoz valók. Apám vidám, hangosabb szavú ember volt, anyám nagyon csendes, magányos lélek. Én a piaristáknál végeztem a gimnáziumot. Gimnázium után a jogi doktorátust szereztem meg. Otthon semmivel sem ijesztgettek, nem voltak különösebb félelmi érzeteim, a szülői háznál antiszemita hangokat sohasem hallottam. Zsidókkal nem jártunk össze, sem anti-, sem filoszemita nem volt a szülői ház, inkább közömbös volt a zsidók irányában. Volt néhány tagja a családnak, aki antiszemita volt. Tipikus polgári miliő volt a miénk, egy jómódú család nyugodt, kellemes életével. Serdülő korom fantáziái után csak később találkoztam először nővel. Már tizenhét éves lehettem. Egyáltalán nem tett rám kellemes hatást, féltem, annál is inkább, mert egyik bátyám halálos betegsége luetikus eredetű volt. Nősülésemig nem is volt komoly szerelmi életem. Huszonöt éves koromban házasodtam.

Mire készült gyermekkorában?

Nem tudtam eldönteni, mi legyek. Éppen azért iratkoztam a jogi fakultánsra, mert jogászból minden lehet. Egyáltalában nem készültem pénzügyi, még kevésbé politikai pályára. Színjeles tanuló voltam. Főként az irodalom, a művészet érdekelt. Könnyen is tanultam az iskolát. Önmagamat sajnáltam, amiért iskolába kellett járnom. De páratlanul lelkiismeretes voltam, a pontot is megtanultam az i betűn. A középiskolában nyolc év alatt egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy ne készültem volna el tökéletesen a leckével. Nyelveket is tanultam, hegedülni is tanultam. Sok is volt ez nekem. Délután jártam a zenedébe, késő estig voltam ott, akkor szaladtam haza. A szülői házban nem volt valami nagy vallásosság. Arra neveltek, hogy tartsam meg a vallás szabályait, de bizottságról szó sem volt. Rendszeresen jártam gyónni, ezek a gyónások mindig nagy lelki megrendüléssel jártak. Az volt a skrupulusom, hogy az ember úgyis tudja, hogy a gyónás után megint elköveti a bűnöket és akkor megint meggyón és akkor újra elköveti… Jogászkoromban nem sokat törődtem a vallással. Laikus, felületes, aranyifjú életet éltem. A világháborúban, az első élmények hatása alatt jöttem rá az Úristen közelségére. Rengeteg szenvedést láttam, rengeteg veszélyen mentem keresztül. A világháború kitöréséig nem voltam meggyőződve arról, hogy melyik oldalon van az igazság. Amikor azonban a fronton meghallottam, hogy az oroszok betörtek Magyarország területére, döntöttem. Az igazság Magyarország és az Úristen oldalán van. Vérhast kaptam, Olmützben feküdtem. Ekkor öntött el teljes mélységében a vallásosság hulláma. Amikor hazajöttem a háborúból, nagyon sok vallásos művet olvastam. De aztán megint hátára kapott a könnyelmű élet árja: beálltam én is az inflációs táncba. Vidám életet éltem. Néhány vallásilag ismét közömbös év után újból visszatértem a vallásosság megnyugtató mélységeibe. Ekkor már mindent elkövettem, hogy levetkezzem a vallásos szempontból elítélhető hibáimat, bűneimet…

Erős bűntudata volt?

Nem túlságosan.

Jó alvó volt?

Igen. Még itt a börtönben is rendszerint azonnal elalszom.

Álmaira emlékszik?

Egyetlen álmomra sem emlékszem. Mindig semmitmondó álmaim voltak. Nem túl realisztikus álmok… A cselekmény egysége mindig hiányzott bennük… Rendszerint a napi események ismétlődtek, keveredtek… Nagyon ritkán voltak csak erotikus mozzanatai…

Szerelmi élete?

Nősülésem előtt állandó barátnőm nem volt. Volt egy ismerősöm, plátói alapon szerettem, ez is csalódással végződött, mással jegyezte el magát… De ezekről a dolgokról, ha nem veszik rossznéven… (Elhárító gesztus.) Sikerekről csak akkor lehet beszélni, amikor már jelentékeny személyiség voltam…

Barátja volt?

(Hosszú gondolkodás után.) Egy-két jó barátom volt. De egy sem politikus.

Zsidó barátja nem volt sohasem?

Nem. De volt olyan zsidó, akivel jó viszonyban voltam.

Megbántott Ön személyesen zsidó vallású egyént?

Sem zsidót, sem keresztényt sohasem bántottam meg.

Bálozott Ön?

Igen. Valamikor. Sokat. Nagyon szerettem táncolni.

Melyik művészet állt legközelebb Önhöz?

A zene. Fiatalabb koromban Puccini. Csakhamar Richard Strauss, Debussy, azután jött Beethoven, Wagnert csak később esztimáltam [elfogad – a szerk.], még később Verdit, Mozartot, Bachot.

Irodalom?

Nagyon szerettem Adyt, Berzsenyit, Aranyt. Vörösmartyt sohasem kedveltem. A forma cizelláltsága nagyon fontos volt nekem. A prózaírók közül itthon nem volt kedvencem. Az orosz és a francia irodalmat nagyon szerettem, az angolt kevésbé ismertem… Thomas Mannt csodáltam…

Szociológia?

Nem ismerem olyan mértékben, mint ahogy általában az emberek rólam feltételezik. A szociológiai irodalmat inkább kommentárjaiban, vitairataiban olvastam. A marxizmust nagy elmeműnek tartom, de határozottan egyoldalúnak találom.

Rauschning Hitler-ellenes könyvéről hallott-e?

Igen, 20-30 oldalt olvastam belőle, még 1941-ben. De nem mertem a lakásomon tartani.

Davis könyvét olvasta-e?

Nem.

És Silone, Gunther, Heiden világhírű Hitler és Mussolini-ellenes könyveit?

Nem is hallottam ezekről a könyvekről.

Mivel magyarázza Ön azt a pálfordulását, amelynek során a közismerten anglofil németbaráttá változott?

Rengeteg pénzügyi tárgyalásom volt angolokkal, franciákkal. A francia nemzetet igen nagynak tartom, a párizsi atmoszférában kitűnően éreztem magamat, irodalmuk, művészetük, ízlésük utolérhetetlen – de a francia embert nem szerettem. Ridegnek, önzőnek tartottam mindig. Francia család bizalmába férkőzni szinte lehetetlen. Rouenben például egy francia család vendége voltam többször – de sohasem éreztem magam otthon. Az angol egészen más világ. Európa is más világ. Anglia is más világ. Az angol fajt nem tartottam okos fajnak, mert nagyon lassú elhatározásában, az eseményekkel szemben a reakció elviselhetetlenül lassan érlelődik meg benne. De kétségtelenül nagy nemzet, demokratikus nemzet. De könnyű dolga van ott a demokráciának, ahol teljes a nemzet egysége és bővelkedik szellemi, erkölcsi és gazdasági kincsekben. Nagy nemzetnek tartottam az angolt, de a belső krízis jeleit véltem felfedezni és látom ma is. Szociális krízisre gondolok és – Amerikára…

Mi a véleménye a németekről?

Nagy nációnak tartom. Nagyon keveset érintkeztem velük… A német kontinentális távlatokban gondolkozó nép, az angolnak világpolitikai horizontjai vannak. És még van egy lényegbevágó különbség a két nép között: az angol szeret terelni, a német szereti, ha terelik.

Mi fordította Önben az angol szimpátiát a német szimpátiává?

A legfőbb oka az volt, hogy angol részről semmi érdeklődést sem tapasztaltam Magyarország tragédiája iránt.

Milyen reakciót vált ki Önben az emberi szenvedés?

Borzasztóan érint. Szeretnék segíteni a szenvedőn.

Szereti a virágot? Az állatot?

A virágot igen, az állatot nem túlságosan.

Ön tudta, hogy a zsidóság szenved?

Sajnáltam a szenvedő zsidókat. De az volt a meggyőződésem, hogy egy elkerülhetetlen történelmi fejlődéssel állunk szemben. A felfogásom az volt, hogy a zsidók számára nemzeti otthont kell alapítani. Éppen ezért pártoltam a cionizmust.

Közvetlenül látott-e szenvedő embert ezekben az években?

Egyszer autón mentem a budakalászi internáló tábor mellett. Amikor hazaértem, nyomban telefonáltam Jarossnak…

Baky és Endre tudtak az elkövetett kegyetlenkedésekről?

Bizonyára. Én magam mutattam rá az egyik minisztertanácson a visszás jelenségekre. Ezután abba is hagyták a további deportálásokat. Endrének egyszer telefonáltam is, felhívtam a figyelmét…

Mi a véleménye Hitlerről?

Félistent láttam benne. Egyéni szimpátiát nem éreztem iránta. De a vele folytatott beszélgetés után jobb véleményem volt róla, mint amennyit feltételeztem. Egy amerikai tiszttel egyöntetűen megállapítottuk, hogy fantasztikus memóriája volt. Kitűnő debatter volt. Autodidaktikus műveltsége volt. De az alapok hiányoztak belőle…

A Mein Kampf-ot olvasta?

Csak részben. Most már az a véleményem Hitlerről, hogy nem vált normális. Skizofréniás ember volt. A szemében láttam valamit… Szemtől szembe szép barna szeme volt… De oldalról nézve üvegesen kiállott. Nem volt szimpátiát keltő egyéniség.

A kieli látogatás után az a hír terjedt el, hogy Hitler Önt ignorálta.

Pont ellenkezőleg történt. A Pátria hajó fedélzetén véletlenül egymás mellé kerültünk. Fel-alá járva beszélgettünk. Főként haditechnikai kérdésekről volt szó. Persze ő beszélt, hiszen egy órából 55 percet mindig ő beszélt át. Nem engedett mást szóhoz jutni. Megkérdezte, nincs-e kedvem vele uzsonnázni. Kettesben ültünk le. Egy és háromnegyed órán keresztül beszélgettünk, ebből talán öt percet beszéltem én… ő kekszet vett, kompótot, alkoholmentes italt ivott és sok pepszint vett be…

Büszke volt erre a beszélgetésre?

Nem. Figyeltem őt. Sokat beszélt az életéről, a küzdelmeiről, a még legyőzendő nehézségekről.

Nem gondolt arra, hogy e beszélgetéssel céljai voltak Önnel?

Nem úgy nézett ki ez a beszélgetés… Természetesen hatást akart gyakorolni rám. De nagyon szeretett beszélni, minden alkalmat megragadott… l’art pour l’art beszélt…

Mi a véleménye Szálasiról?

Nem normális ember. Amikor először találkoztam vele, érzéseim nyomban sündisznóállásba vonultak vele szemben. Meggyőzhetetlen ember…

Ön meggyőzhető?

Igen. Elfogadom a koncedálható érveket.

Szerette a hatalmat?

Itt az ítélet egyik tévedése. Sohasem törekedtem nagyon a hatalomra. (Lassan beszél, most szótagolja a szavakat.) Volt egy periódus életemben, amikor volt időm átgondolni vallási szempontból azt, amit aznap elkövettem. Kerestem, hol követtem el bűnt, hol tettem jót…

De esetleg azért is törekedhet valaki mindenáron hatalomra, hogy jó törekvéseit megvalósíthassa!

Ne higgyék az urak. Nekem nem a hatalom kellett. Nekem az alkalom és a hely kellett, hogy a véleményemet elmondhassam. Az azután másodrendű kérdés volt nekem, követik-e tanácsaimat, vagy sem. Majdnem azt mondhatnám, hogy a kritikusnak és az igazmondónak szerepét mindig jobban szerettem, mint a cselekvő ember szerepét mint a hatalom birtoklását. Erre csak a feleségem a tanúm. Ő tudja, hogy a felelősség tudata hogyan kínozott engem. Amikor megbuktam, gyalog jöttem át a hídon. Egy felszabadult ember érzéseivel sétáltam át Budára. Mondtam a feleségemnek: végre lefekhetem, felelősség nélkül… A Magyar Megújulás Pártját sem én akartam megalapítani, a körülmények sodortak a párt élére. Bennem látták a vezető egyéniséget. Egyszer ki akartam lépni a pártból, hogy mint magánember maradhassak a parlamentben, hívek, barátok és követők nélkül… A vezetés nem csábított. (A füle most már kitüzesedett, fáradtabban beszél.)

De talán a Szálasival való antipátiájának hátterében éppen az áll, hogy ő is vezető akart lenni, Ön is, nem fértek meg egy csárdában…

Az, hogy hatalomra tört, engem nem zavart. Kétségtelenül nem tartottam jó dolognak, hogy hatalomra tör, de nem az én, hanem az ő személye miatt.

Ha ez így van, hogyan terjedhetett el a közvéleményben a hit, hogy a magyar politikai életben még sosem volt olyan hataloméhes ember, mint Ön?

(Ideges vibrációk rezzennek át a szemén.) Én Kállaynak felajánlottam, hogy elmegyek a politikai életből, ha megvalósítja a reformokat. A pártomon belül sem diktatúráskodtam. Az emberek összevissza beszéltek.

Igaz, hogy Ön a parlamentben is imádkozott, hogy fontos tanácskozásokról kisietett és a parlament egyik eldugott zugában rejtett imazsámolyon fohászkodott Istenhez? Annak idején széltében-hosszában ezt a hírt terjesztették Önről.

(Mosolyog.) Egy szó sem igaz belőle. Sajnos, prózai okom volt, amiért váratlanul el kellett hagynom az üléstermet, vagy a tanácskozásokat… Súlyos aranyerem volt… Ilyenkor azt mondták, hogy imádkozni megyek…

Voltak-e életében félelmi érzetei?

Egyszer toroktályogom volt. Akkor féltem a haláltól, mint egy lépéstől az ismeretlen világ felé… Minél idősebb lettem, annál kevésbé féltem. Például… például tudtam, milyen ítélet vár rám. Az ítélethirdetés előtti éjszakán mégis jól aludtam. Természetesen azért sokat gondolkodtam… az embert magábaszállásra kényszeríti az ilyen grandiózus esemény… a mérőón leszáll a legmélyebb vizekbe…

Ha a legmélyebb vizekbe szállt a lelkiismeret mérőónja, talál-e olyan mélységeket, amelyek már a bűntudat örvényeivel vannak telve?

Olyan érzésem, hogy megérdemeltem az ítéletet – nincs. De felszínre kerül bennem az a sok vétek, hiba, amiket az életemben – nem politikai síkon – családi vonatkozásban elkövettem. Politikai síkon? Nincs bűntudatom. Akinek egy történelmi Niagara zuhatagában, egy világrengés katarzisában nincsen igaza – az alul maradt. Ezért nem tudok felháborodni. Én nem ítéltem volna magamat halálra.

Mégis: milyen büntetést szabott volna ki, ha Ön ült volna a bírák helyén és önmaga felett kellett volna ítélkeznie?

Ez nehéz kérdés…

Nem érzi magát bűnösnek, hogy résztvett egy olyan rendszer irányításában, Ön, a mélyen vallásos ember, olyan rendszernek egyik pillére volt, amelyik politikai okokból egy faji vérvád alátámasztására ártatlan és védtelen emberek százezreit halálra kínozta?

Hibaérzet él bennem… illetve a felelősség érzete… De nincs az az érzésem, hogy túlságosan másképpen is lehetett volna csinálni a dolgokat. Ha a második zsidótörvényt például nem hoztam volna, sokkal rosszabbat kellett volna hozni…

Mi az, amit többé nem ismételne meg életében?

A miniszterelnöki kinevezésemmel megállanék… Illetve… (Gondolkozik.) Csak azt nem tudom, őszintén szólva, hogy a miniszterelnöki kinevezésem előtt, vagy a miniszterelnökségről való lemondásom után állanék-e meg… Ha még egyszer kezdhetném, szemlélődőbb életet élnék.

Milyen érzést váltott ki Önből, hogy zsidó származása miatt üldözték, Önt, aki annyit üldözte a zsidó származásúakat? Gyűlöletet? Bosszút?

Gyűlöletet? Soha. Nem tudok gyűlölni, ebben tévednek ellenfeleim. Nagyon bele tudom képzelni magam mások lelkivilágába. (Gondolkozik. Szemében most mély tűz villan.) Mindenesetre bántott a dolog… méltánytalanságnak éreztem… Mert ha igaz is, nem fair dolog egy bukott embert…

Mi volt a véleménye Horthyról?

Nehéz nekem róla véleményt mondani. Korának gyermeke volt. Sohasem tudta elfelejteni, hogy Ferenc József adjutánsa volt és tele volt ferencjózsefi allűrökkel. Nagybirtokosok és nagykapitalisták árjába sodródott. A reformok iránt nem volt semmi érzéke. Amikor miniszterelnök lettem, azt hittem, hallgatni fog rám és keresztül vihetem reformterveimet. Nem tette. Miután ő nem támogatott, ezért voltam kénytelen támaszt keresni a jobb oldalnál. Baloldali mozgalomnak akkor – Németország miatt – semmiféle sánsza nem volt. Ha végre akartam hajtani reformterveimet – a kormányzó támogatásának híján igénybe kellett venni a szélsőjobboldal támogatását…

(S amikor ezt mondja, széttárja két karját. A két kar néhány pillanatig meredten áll a levegőben, azután lehanyatlik. Imrédy Béla feláll. Két vérvörös füle szinte elválik halottsápadt arcától, mint két csupasz szárnycsonk, égve lebeg a homályban. Megbiccenti fejét. És a következő pillanatban eltűnik a börtönfolyosó sötétjében.)

A pszichoanalitikus megjegyzése

Imrédyt 1920–1930 között, amikor legharmonikusabb éveit élte, számos „ideges” tünet kínozta. Később, amikor munkája több, felelőssége nagyobb lett, élete hajszoltabb volt, enyhültek panaszai.

A hajszolt élet konfliktuózus életet is jelent. Nem lehet cselekedni anélkül, hogy a lelkiismeret mérlegére ne kerüljenek a dolgok. Mégis, van valami az emberi sorsban, ami a tevékenységet biztosítja, a neurotikus tünetektől mentesíti. A hajszoltság, a küzdelem, a balsors egy kívülről ható büntetőeljárást is jelent, az egyén szenved tőlük. Ilyenkor a belső büntető sors munkája felesleges. Még az egyén életében oly rendkívüli élmény, mint a halálos ítélet, sem borítja fel a lélek egyensúlyát, ha a belülről ható sors: a lelkiismeret – esetleg nem is azért, amiért a halálos ítéletet kiszabták, hanem valami másért – megérdemeltnek tartja a bűnhődést.

Imrédy antiszemitizmusa kétségtelenül a részbeni zsidó származásának túlkompenzálása. Az antiszemitizmussal egyrészt kétes származását annulálta, másrészt bosszút állt a kompromittáló ősökön.

Rauschning danzigi főbiztos Hitler-ellenes könyvét „nem merte” lakásán tartani. Nyilván nem a házkutatástól félt, hanem az érdekeivel és érzéseivel szembenálló igazság felismerésétől.

Egyetlen okkal lehetetlen megmagyarázni a cselekedeteket. Nem kétséges, hogy a hatalmi vágy, az „akarat hatalomra” ösztönszármazék, de az emberek talán nehezebben vallják be a hatalomkiélés örömeit, mintha más, szeméremmel sújtott ösztönkívánságai kielégítéséről kell beszámolniok. A hatalom megszerzésére való törekvés elsődleges voltát sajátságosan több ész-ok burkolja homályba a befelé figyelő tekintet elől, mint például a szexualitásét. Talán azért, mert a hatalom sok más ösztön kiélését lehetségessé vagy sokkal könnyebbé teszi.

Bonyolult, de alapjában kivehetetlen politikai reformtörekvések lehetnek szükségesek a hatalom birtoklásának erkölcsi alátámasztására s éppen az ilyenfajta motivációknál látjuk: nem is az a fontos, hogy meghallgassák a tanácsokat, hogy végrehajtsák a terveket. Nem a reform, nem a végrehajtás – a hatalom kell. Így történhetett meg, hogy ennyi tanulság után sem tudja valaki eldönteni, hol hagyná abba élete filmjének visszapergetését, melyik mozzanattól kezdve játszana más szerepet, mint amilyent játszott – a miniszterelnökségtől való lemondás után-e vagy a miniszterelnöki kinevezés előtt-e?