(Hiába kínáljuk székkel, nem ül le, szigorú arccal áll szemben velünk.)

Az urak hivatalból akarnak vizsgálni engem?

Szó sincs róla. Az igazságügyminisztérium engedélyével…

Engedélyével. Helyes. De nem hivatalosan?

Nem hivatalosan.

Mert én fenntartom minden személyi jogom valóságát.

Ez természetes.

Elismerik az urak?

El.

Akkor miben lehetek mégis rendelkezésükre?

Mi kérdéseket szeretnénk feltenni Önhöz s Ön arra válaszol, amelyikre válaszolni kíván. Ha néhány perc múlva kényelmetlennek találja, abbahagyjuk. Hajlandó rá?

Tessék. (S most végre leül. Sötét puha kalapját térdére helyezi. Fekete télikabátját nem gombolja ki. Száján ömlik a szó.)

Hogy hívják Önt tulajdonképpen?

(Öntelten nevet.) Szálasi Ferenc.

Sohasem hívták Önt vagy őseit Szalosjának?

(Nevet.) Sohasem. Politikai célokból találták ki ezt a mesét. Sulyok Dezső csinálta az egészet. Még 1939-ben a budapesti törvényszék Lengyel-tanácsa előtt folyt egy per, amelynek során szüleim becsatolták a rendelkezésükre álló okmányokat. A bíróság megállapította, hogy a Szálasi név törzsökös magyar név. Ellenben igaz az, hogy egy oldalági rokon örmény vért hozott a családba. Ezt a bírósági döntést én a magam részéről teljesen elfogadom. A bíróság előtt szerepelt egy örmény szakértő, aki a következő magyarázatot adta a Szalosján-változatról: amikor az örménybeszüremlés megtörtént a családban, a Szálasi nevet lefordították örményre. A név végén álló „i” betűt, amely tulajdonképpen a „ffy” rövidítése, lefordították örményre, mégpedig úgy, hogy a „ffy”-t „jan”-nak fordították és hozzáragasztották a név alapszavához, így jött létre az örmény fordításban a Szalosján. (Nevet.)

Ki volt ez az örmény származású oldalági rokon?

Úgy tudom, Csiky Katalinnak hívták. A XVII. században élt, de fogalmam sincs, hogyan vezethetném hozzá a családfámat. A családi hagyományok szerint a Szálasi név ősi perzsa név, állítólag azt jelenti, nyájőrző. A család őse Perzsiából menekült volna át a mohamedánok közé, ott megnősült és amikor a mohamedánok mészárolni kezdték az örményeket…

Miért mészároltak?

Úgy tudom vallási türelmetlenségből. Szóval, amikor megkezdődtek az örményüldözések, ősöm családjával együtt – a hagyományok szerint – az Azovi-tenger megkerülésével, Romániába menekült…

Milyen borzalmas lehetett ősének menekülni vallási és politikai türelmetlenségben őrjöngők elől!

(Nevet.) Hát bizony. Szóval Romániába jöttek és onnan Erdélybe. Egy másik verzió szerint kimondottan örmény eredetű család lennénk. Én a magam részéről a budapesti Lengyel-tanács döntését fogadom el, amely szerint tiszta magyar vagyok, mert ez a vélemény a legplauzibilisebb. Nevünk mindig a védett nevek között szerepelt.

Ön Erdélyben született?

Nem. Kassán.

És apja?

Ő Bécsben. (Nevet.) Ennek a története a következő: Apai nagyapám Világosnál az oroszok fogságába esett. Büntetésből Ausztriába vitték, ahol katonaéveit le kellett szolgálnia. Ott megismerkedett egy bécsi nővel, akit feleségül vett. Nagyapa halála után törvényt hoztak, amely szerint mindazok, akik 1849 után Ausztriába kerültek és még ott vannak, visszateendők Magyarország területére. Így apa, aki akkor már a katonai árvaiskola tanítványa volt, Pozsonyba került, az ottani katonai iskolába.

Ezek szerint az Ön apai nagyanyja német nő volt?

Igen.

És hogy hívták az édesanyját?

Szakmáry Erzsébetnek.

Ő hol született?

Kassán.

Nincs benne semmi szlovák vér?

De van. Vagyis… inkább talán ruszin. Nem mernék rá megesküdni, vagy szlovák vagy ruszin.

Odahaza milyen nyelven beszéltek?

Főként magyarul. Amikor tízéves koromban a katonaiskolába kerültem, a magyaron kívül csak a némethez értettem. A szlovák nyelv legfeljebb visszhangzott a fülemben.

Hány testvére van?

Öt. Én a második vagyok. Az első leány, a többi mind fiú.

Szerették egymást?

Erőteljes családi életet éltünk. Én Bélust szerettem a legjobban, aki 1944 szeptemberében az erdélyi harcokban elesett. Tényleges ezredes volt. Én magam 1897 januárjában születtem, Bélus 1899-ben.

Becézték egymást?

Általában „us” végződésű beceneveket adtunk egymásnak. Engem Ferinek hívtak vagy Ferkónak. A menyasszonyom Francinak nevezett.

Ki volt a családban a kedvenc?

Ismétlem, belső családi életet éltünk. Szüleim egyformán szerették minden gyermeküket. Éppen szüleinkhez való ragaszkodásunk magyarázza késői nősülésünket.

Mi volt az édesapja foglalkozása?

Katonai tisztviselő. Szegény ember volt.

Mi szeretett volna lenni gyermekkorában?

Két vágyam volt. (Nevet.) Misszionárius akartam lenni és cipész. Cipész azért akartam lenni, mert Kassán, a Vám utca 4. szám alatt volt egy cipész, a Soltész bácsi, aki egyben házmester is volt és aki megmutatta nekünk, hogyan kell cipőt csinálni. Nagy gyerekbarát volt. (Nevet.) Annyira megszerettük, hogy mindannyian – gyerekek – cipészek akartunk lenni. A másik vágyam már komolyabb dolog volt. Anyám görögkatolikus volt, én katolikus vagyok. Az istenhit erejét és meggyőződését az anyatejjel szívtam magamba. Anyám keresztül-kasul itatott engem a hittel. Gyerekkoromban eljárogattam Kassán a Kecskés utcába, anyám egyik rokonához, akihez egy napon a Távol-Keletről egy hittérítő érkezett. Ez a misszionárius sokat foglalkozott velem, fényképeket mutogatott Kínáról és e képek közül óriási hatást tettek rám azok, amelyek Jézust, Szűz Máriát és a szenteket kínaiaknak ábrázolták, sárga arccal, varkoccsal, ferde szemmel. Ezek a dolgok nagyon közel kerültek belső életemhez. De hát azért ez a vágyam sem bizonyult lebírhatatlannak. Mindenesetre érdekes jelenségek merültek fel e vágyam és a misszionárius által mutatott képek körül és visszagondolva az akkori lelki életemre, olyan tünetekre bukkantam, hogy utasítottam pártomban az országépítés munkavezetőjét, vizsgálja meg, hogy az úgynevezett lángeszek életében nem következett-e be törés a pubertilitás előtt, illetve a pubertilitásban bennük élt vágyak és a pubertilitás után realizálódott valóság között? Tanulmányozták is ezt a kérdést…

Ezek szerint Ön lángésznek tartja saját magát?

Kérem, engem a jelenségek vizsgálatának eredménye érdekel, függetlenül a személytől.

És kik tanulmányozták ezt a kérdést?

A munkaközösség szakértő testvérei. Én csak mint laikus foglalkoztam a fajpszichológiával. De az én ötletem volt, hogy az ország egész területén be kell vezetni a képességvizsgálatot és ehhez szükséges annak megvizsgálása, vajon a pubertilitás után mennyiben realizálódnak a pubertilitás előtt vágyak. (Valamit közbeszólunk. Ingerülten int le.) Várjanak az urak… fel akarom építeni ezt a gondolatmenetet! Szóval a pubertilitásban kockázatos dolog volna ezt a képességvizsgálatot megtartani, mert hiszen ebben a korban általában a gyerek egész énje lázadásban van. Tehát a pubertilitás előtt és a pubertilitás után kell a képességvizsgálatot megtartani, a vizsgálatnak össze kell kötni a két korszakot egy egyenessel, amely kimutatja a kilengéseket és a változásokat.

Az előbb egyfajta törés beszélt, ami Ön szerint a pubertilitás előtti és utáni korszak között a serdülő lélekben kimutatható. Önben is bekövetkezett ebben a korszakban egy ilyenfajta törés?

A tanáraim engem mindig forradalmárnak tartottak. (Nevet.) Az alreáliskolában, tizennégyéves koromtól kezdve… (Nevet.) Sie, ungarischer Revolutionär!... [Ő, a magyar forradalmár – a szerk.] Így tiszteltek a tanáraim. Szellemi lázadás élt bennem…

Mi ellen? Mi volt e lázadás tartalma?

Túl korán jöttem rá arra, mi az, ami tetszik s mi az, ami nem tetszik a társadalomban. Például… mindig roppantul tudtam becsülni mások tudását, mások akaratát, roppantul tudtam tisztelni, ha valaki jó volt, ha jó akart lenni, ilyenkor melléje álltam, segítettem. Nem tekintettem a diáktársaimat magoló tárgynak, csak a tudást tiszteltem bennük, a hitet, az akaratot, mert ezek a tulajdonságok éppen olyan fontosak és szükségesek voltak egymillió év előtt, amilyenek lesznek egymillió év múlva. Ezek alapvető szükségszerűségek…

Nem gondolt arra, hogy ezeket az alapvető szükségszerűségeket meg kell teremteni az emberben, nevelni kell őket…

(Közbevág.) Természetesen! Tudtam, hogy ezek a tulajdonságok csak ritkán születnek az emberrel együtt. Legtöbbször tudatosítani kell bennük. A neveléstől függ minden. A delejt kell a célhoz tartani, hogy a tudattalan vagy öntudatlan erők felébredjenek a gyerekben és a delej felé növekedjenek. Ezt az alapelvet akartam érvényre juttatni ideológiai tervem keresztülvitelében. Engem a császárvadászoknál is Kleinvater-nek [Kisapa – a szerk.] hívtak, mert mindig nevelni akartam. Szerettek engem, pedig kemény katona voltam, kutyakemény katona, de gondolataimnak mindig szerettem szabad folyást engedni…

Előbb említette, hogy misszionárius akart lenni. Viszont azt is említette, hogy családjához szoros kötelékek fűzték. Hogyan akart hát elszakadni a családjától?

Én mindig a közösségbe akartam beállítani a személyemet. Szeretteim részét alkotják a közösségnek. Szeretteim összekötő kapcsot alkotnak közöttem és a nagy közösség között. Én végeredményben sohasem akartam katona lenni (nevet), igazán nem akartam, csak kényszerűségből lettem az. Apa rossz anyagi viszonyaink miatt Bélussal együtt katonának adott. Amikor beírattak a kőszegi alreáliskolába és elszakadtam a szülői háztól, Kassától Kőszegig sírtam. De néhány nap múlva beletörődtem az új helyzetbe, beleszoktam az új közösségbe.

Az Ön ötlete volt, hogy pártjának tagjai „testvér”-nek szólítsák egymást?

Igen.

Nem gondolja, hogy az édestestvérei iránt érzett mély érzelmeit ruházta pártjának tagjaira?

Lehetséges. Én azonban nagyon komolyan vettem ezt az elnevezést. Figyelmeztettem is testvéreimet, hogy csak azok ejtsék ki szájukon ezt a szót, akik a jelentőségét valóban átérzik. Úgy kell bánnunk egymással, mintha egy apánk, egy anyánk volna.

Milyen olvasmányok érdekelték gyermekkorában?

Tízéves koromtól olvasok. De tízéves korom előtt is, azután még inkább rengeteget foglalkoztam a Märklin-féle építőjátékkal. Ehhez a játékhoz nehéz szerkezeti rajzokat mellékelt a gyár és én folytonosan foglalkoztam ezzel a játékkal. Hidakat építettem, épületeket, alagutakat. Apával mindig átnéztem a rajzokat, órákat töltöttem e játék mellett. De még jóval később is, például, amikor az elmúlt világháborúból egy karácsonyra, mint fiatal hadnagy hazaérkeztem, az első dolgom volt… szóval a karácsonyfa alatt ott állt számomra a régi játék és én bizony naphosszat terveztem, építettem, játszottam. A lövészárokból újfajta konstrukciókat küldtem be a gyárnak, díjat is nyertem. Ami az olvasmányaimat illeti, legszívesebben a Tündér Ilonát olvastam, a Vasorrú bábát, a Hófehérkét, a Grimm-meséket…

A Grimm-mesék közül sok tele van kegyetlenkedésekkel, ezek nem borzasztották meg Önt?

Nem. A kegyetlenkedés tudata sohasem élt bennem. Érdekes – és erre én hívtam fel szakértőtestvéreim figyelmét és magam le is rögzítettem naplómba –, még az első világháborúban sem volt meg bennem a kegyetlenkedés tudatos érzése. Pedig azt a háborút, mint rohamszázad-parancsnok harcoltam végig. A szemem előtt csak a hősiesség képzete lebegett, sohasem a kegyetlenségé. Amikor a hadiiskolára készültem és a legrészletesebben áttanulmányoztam az Ó- és az Új-Szövetséget, akkor jött tudatomba a kegyetlenkedés valósága. Az Ó-Szövetségben leírt véres részletek tudatosították bennem a kegyetlenkedés létezését, valamint az Új-Szövetségnek azon részletei, amelyek Jézus Krisztus kínhalálát írják le. Az Ószövetséget a szegedi Csillag-börtönben a legrészletesebben áttanulmányoztam és grafikont készítettem Jézus származásáról. Az Ószövetségből nyert adatok alapján megállapítottam, hogy Krisztus nem lehet zsidó fajú, Salamon sem az, ahogy Dávid sem. Amikor kiszabadultam, ezt megmondtam egy jezsuita papnak, felszólítva őt, járjon utána ennek a felfedezésnek, ő azonban kijelentette, hogy erre nincs ideje… Nekem azonban volt és ezeket a tényeket kétségbevonhatatlanul megállapítottam.

Kutatásai szerint melyik fajtához tartozik Jézus?

Igen közel áll a godváni fajhoz, amelyhez mi magyarok is tartozunk, mint etnikum. Tessék vigyázni, más az etnikum és más a fajta. Az etnikum akklimatizálódott lény, a fajta az a bizonyos valami, ami velünk születik. Jézust a godváni fajhoz tartozónak vélem, nem árjának. A godváni és a turáni rokon fajok…

A családi házban antiszemita légkör volt?

Kassán a zsidók önkéntes gettóban éltek. Mi sem érintkeztünk velük. De nem is beszéltünk róluk. Noha, például a háziorvosunk zsidó volt. Doktor Spitzer…

Ez zavarta Önt?

Egyáltalán nem. Teljesen közömbös voltam. Nem érdekeltek a zsidók. Spitzer doktort a mama vette a házba gyerekorvosnak.

Voltak-e gyerekkorában félelmi érzetei?

Nemcsak gyerekkoromban voltak. Most is vannak. (Nevet.) Be kell vallanom. Ezt még nem mondtam el senkinek. Nem is rögzítettem. Amikor annak idején bevittek a börtönbe és becsukódott mögöttem a cella ajtaja, határozottan féltem. Amikor kiszabadultam és ezt elmondottam a testvéreimnek, nagyot néztek. (Nevet.) Hogyan? Pártvezető-testvér félt? (Nevet.) Természetesen féltem. Belső félelmem volt, szorongó félelem, mint mindig az életben, ha valami új helyzet elé kerültem…

Erwartungsangst [teljesítmény – a szerk.]?

Igen, igen. Átmentem a cellalázon is, ezt még senkinek nem mondottam el. Nem is akartam soha elmondani senkinek részletesen. De képzeljék el: két évig négy fal közé zárva élni! Mindig egyedül! Rettenetes volt. Mindig arra gondoltam: én most meg fogok halni, innen nem fogok élve kikerülni, kivert a verejték. (Nevet.)

Máskor is voltak ilyen érzései?

1933-ban, amikor elhatároztam, hogy erre az útra lépek és azon végig is fogok haladni. Tisztáztam magamban mindent. Felvetettem a kérdést: fogom-e bírni a nehézségeket, fogok-e tudni élni és halni az eszméért. Nagyon komolyan megvizsgáltam magamat. Míg ez az önvizsgálat tartott, tele voltam szorongó érzésekkel, kivert a verejték. Úgy döntöttem, hogy igen, erre az útra lépek. (Szótagolva.) Meg… tu… dok… hal… ni… ha… kell… Amikor döntöttem, már nem volt halálfélelmem. A legtökéletesebb nyugalom szállt meg. Azóta nem foglalkozom ezzel a gondolattal. Engem nem érdekel, hogy halálra fognak-e ítélni, vagy sem, ki fognak-e végezni vagy sem… Én csak a programunkkal foglalkozom, azzal, hogyan kell és hogyan fogjuk végrehajtani. Ott lent is… (Lemutat az alagsor irányában, ahol a cellája van) csak azzal foglalkozom, hogy milyen helyzetben, milyen rendeletet kell hozni, gondolataimat papíron rögzítem… Lent a négy fal között is a legtermékenyebb munkát végzem… Rögzítem, milyen intézkedéseket kell tenni ilyen és ilyen eset bekövetkezésekor, milyen utasításokat kell kiadni, ha ilyen és ilyen helyzet állna elő… Minden eshetőségre elkészülök, kiadom rendelkezéseimet… (Nevet.)

Gondolja, lesz megfelelő egyén, aki végrehajtja rendelkezéseit, ha Ön meghalna?

Ha nincs, majd születik.

Visszatérhetnénk az előbb említett halálfélelmére?

Hogyne! Odamentem a zárka ajtajához – lent Szegeden történt, a Csillag-börtönben –, amikor már elviselhetetlenül szorongatott a halálfélelem és szinte elöntött a verejték és dörömbölni akartam… (Nevet.) Hívni akartam az őrt, de aztán elszégyelltem magam, leejtettem dörömbölésre felemelt kezemet…

Mit akart kérni az őrtől?

Embert akartam látni… hogy kinyíljék az ajtó…

Gyermekkorában is voltak félelmi érzései?

Lehet, hogy volt. Nem emlékszem… Illetve… egyszer nagyon megijedtem… aludtam… nagy vihar volt… egy villám egészen közelünkben csapott le… utána hatalmas mennydörgés… megrettenve ébredtem… kivert a verejték… Gyermekkoromban mindig nagyon féltem a közeledő vihartól. Be kellett zárni a spalettákat. Most viszont rendkívül szeretem nézni a közeledő vihar jelenségeit…

Mióta szereti?

Az első világháború óta. Szeretem szemlélni a villámlásokat, hallgatni a mennydörgést, az elemek tobzódását figyelni… Előre látom az elemek közeledését… Szeretem tanulmányozni… A meteorológiát tanulmányoztam, éppen azért, hogy tudományos pontossággal tudjam megállapítani a vihar közeledését. Feleségem mindig csodálkozott, milyen pontosan megjósoltam a vihar kitörésének időpontját… Élveztem az elemek vad harcát…

Sportolt gyermekkorában?

Atletizáltam és futballoztam. Jó góllövő voltam.

Kemény játékos volt?

Igen, szerettem az erőteljes játékot. A római birkózás érdekelt, de a kecseszkecskennel és a boxolással szemben averzióm volt.

Voltak-e szorongó álmai, amelyekből szívdobogással, izzadva ébredt?

Igen. Három ilyen álmomat rögzítettem naplómban. Ezekből az álmokból rémülten riadtam fel, csupa verejtékben úsztam. Az első ilyen álmomat a világháború után álmodtam, már akkor nagyon benne voltam a magam elképzeléseiben, úgy 1923-ban lehetett. Azt álmodtam, hogy egy világváros főutcáján járok. A város teljesen kihalt volt, sehol egy lélek, sem az utcákon, sem az üzletekben, sem a házakban. Sehol teremtett lélek, sem ember, sem állat. Rekkenő hőség volt, a nap a delelőn állt, függőlegesen tűzött le, elárasztotta a kihalt várost a tüzével. Sehol szemernyi árnyék.

A házak sértetlenek voltak?

Igen. A főutca két oldalán hatalmas bérpaloták sorakoztak. Balról, jobbról mellékutcák nyíltak. Tudtam, hogy nem szabad egyikbe sem befordulnom, mert ha ezt megteszem, rettenetesen nagy baj szakad rám. Görcsös merevséggel mentem, mentem (nevet), egyszer csak észrevettem, hogy vége az útnak, nem folytatódik semerre sem. Egy út torkollott belé balról, egy jobbról, de én tudtam, hogy nem fordulhatok egyikre sem, mert akkor végem van. Nem volt más tennivalóm, mint visszafordulni és visszamenni. (Nevet.) Hirtelen megfordulni és visszamenni. (Nevet.) Hirtelen megfordultam, ekkor láttam, hogy az út elzáródott előttem, illetve eltűnt az egész út és egy óriási bérház állott előttem. Mit csináljak? Mint elővigyázatos ember, a saroképülethez húzódtam, gondoltam bekémlelek a mellékutcába, hirtelen egy ember állt ott, széttárt karokkal, közvetlenül a szemem előtt. Rádöbbentem, ő is rámnézett és ekkor láttam, hogy ő is én vagyok, én magam nézek vissza önmagamra. A másik mellékutcához rohantam, ugyanez megismétlődött. Ott is állt egy ember, aki rámnézett, az is én voltam. Ettől úgy megrémültem, hogy nyomban felébredtem. Csurom víz voltam. Rögtön rögzítettem ezt az álmomat… (Nevet.)

Miért tartotta szükségesnek rögzíteni?

Mert érdekes. Nem? Éppen így rögzítettem egy álmomat Jézus Krisztussal. (Nevet.) De mielőtt ezt elmondom, ha érdekli az urakat, elmondom két másik álmomat, ezek az előbbihez hasonlatosak. Ezeket is rögzítettem. Az egyik álmomban Miskolcon jártam. Éppen a laktanyába igyekeztem, napostiszt voltam. Előttem ment az utcán egy ember. Sietett, én szerettem volna utólérni, nem tudtam. Erre rákiáltottam: Te, hova sietsz? Megfordult. Én voltam. (Nevet.) A harmadik hasonló álmom Augsburgban volt, most, 1945 júniusában. Ezt is nyomban rögzítettem. Azt álmodtam, hogy belépek egy szobába. Égett a lámpa, homályos petróleumlámpa. Velem szemben egy íróasztal volt, előtte egy alak ült és aktákba mélyedt. A fejét lehajtotta, látszott, hogy valamin tépelődik. Ismerősnek tűnt nekem, de nem tudtam eldönteni, ki az. Rászóltam: Te, mit töprengsz?! Mire az alak levette kezét a homlokáról, felnézett – én voltam. Én magam néztem magamra. Megijedtem, felébredtem, csuromvizes voltam. (Nevet.)

Tegezte álombeli alteregóit, annak ellenére, hogy amikor megszólította, azt hitte róluk, hogy idegenek?

Igen. Azt hittem, hogy bajtársaim. Később rájöttem, hogy mindig olyankor álmodok önmagamról, amikor valami fordulat előtt áll az életem. 1929-ben elmondtam ezt a megfigyelésemet a menyasszonyomnak, aki azt tanácsolta, menjek álomfejtőhöz. El is mentem a Tabánba egy álomfejtő lakására, kétszer is kerestem, de egyszer sem találtam otthon. (Nevet.)

Nem gondolt arra, hogy megkérdezzen egy pszichoanalitikust?

Nem. Foglalkoztam a pszichoanalízissel, de nem az álmokkal kapcsolatban. Akkoriban nagyon felkapott volt a Freud-féle dolog, de az ő elmélete nem tudott engem kielégíteni.

El tudná mondani az elméletét?

Ő abból az alapvetésből indult ki, hogy van lelkes anyag, a lélek nem független a testtől. Ezt az alapfeltételezést nem tudom elfogadni.

Milyen könyvet olvasott Freudtól vagy Freudról?

Nem emlékezem. Nálam sohasem a cím, a szerző neve, nálam mindig a tartalom a fontos. A címet, a szerzőt elfelejtem, a tartalmát nem.

Az előbb említette, hogy Jézusról is álmodott. Elmondaná ezt az álmát?

Hogyne. Életem egyik legérdekesebb álma volt. Ezt is rögzítettem. 1920-ban feletteseimtől felszólítást kaptam, készüljek a hadiiskolára. Különböző előtanulmányokat végeztem a felvételi vizsgáimra. Sokat tanulmányoztam – mint már említettem – az Ó- és Új-Szövetséget. Kutattam a valláserkölcsi irányzatok eredete és értelme után. Elindultam, mint minden művelt ember – mert csak az nevezhető művelt embernek, aki életében legalább egyszer ezt az utat a legnagyobb komolysággal végigjárja –, szóval elindultam az Isten keresésére. A világháborúból az ember materialisztikus elvekkel és látomásokkal jött haza, ez az életelv azonban engem nem elégített ki. Elhatároztam: megkeresem és meg fogom találni az Istent. Ki az Isten? Mi az Isten? Hol az Isten? Mi az ő lényege? Mik a megnyilatkozásai? Ezekre a kérdésekre akartam választ kapni, de nem csak a hit, hanem az értelem szempontjából is. A hitet mamától kaptam, én az értelmet akartam kielégíteni. Szóval kutatásaim közben egy éjszaka a következő álmom volt: Gyönyörű mezőn jártam. A föld tele volt hintve csillagos virágokkal. Derült égbolt alatt mentem meztelenül. Áradt a fény, a meleg, a napsugár. Tőlem jobbra fehér palástszerűségben haladt valaki, nem is valaki, hanem csak egy fénynyaláb. Én tudtam, hogy ez a fény nem más, mint Jézus. Beszélgetni kezdtünk, hogy miről, nem tudom. Csak mentünk, mentünk egymás mellett, át a csillagvirágos réten. Egyszer csak a pázsitos mező végéhez értünk és egy magas fákkal teli erdőbe jutottunk. A pázsit azonban folytatódott a lábunk alatt, a fák koronáin áthatol a napfény. Láttam, hogy messze egy patak csobog, a patakban kristálytiszta víz, a vízben halak úszkálnak. Mi mentünk a patak irányában, én és mellettem a fehér fény. Ekkor eszembe ötlött, hiszen itt megy mellettem Jézus Krisztus (nevet), tőle kell megkérdezni, van-e Isten, mi a lényege és hol van. Nyomban meg is kérdeztem: van-e Isten, ki az Isten, hol az Isten. Erre a fény így felelt: Nézz vissza! Mindketten megfordultunk és akkor láttam, hogy az én lábam nyoma pirosan húzódik utánam a mezőn, az ő lábnyoma azonban hófehér. Újból megfordultunk és tovább haladtunk a patak felé. Ekkor ezt mondta nekem: Isten van, mert mi vagyunk és lenne akkor is, ha mi nem lennénk. Ezzel mindketten átugrottunk a patakon. Én azonban jobb lábammal a patak vizébe csúsztam és a hideg víztől felébredek. Nyomban észrevettem, hogy a jobb lábam talpa az ágy alumínium részéhez ért, amely nagyon hideg volt. Azonnal rögzítettem az álmot. Akkor is, most is, az ágyam mellett mindig papírost, ceruzát, lámpát tartok, a szemüvegemet is odakészítem esténkint, mert éjszakánkint gyakran ébredek a nappali problémáim megoldására és ilyenkor nyomban lerögzítem gondolataimat vagy érdekesebb álmaimat. Ez az álmom Jézussal teljesen megnyugtatott engem az Isten-problémámban, azóta is nyugodt vagyok. Később elmondottam menyasszonyomnak ezt az álmot, ő is gyönyörűnek tartotta. De ha az urakat érdekli, elmondom anyámnak is egy álmát. Ezt azért tartom érdekesnek, mert éppen úgy, mint az én álmaim, ez az álom is azt bizonyítja, hogy az embernek van egy hatodik érzéke, amely egyesekben kevésbé, másokban jobban ki van fejlődve. Ez a hatodik érzék tény, noha az emberek többsége nem is tud róla, ezzel a hatodik érzékkel foglalkozni kell, ezt a testvérek előtt is többször kifejtettem, ez a hatodik érzék a lelki erőkkel is van összefüggésben. Nahát, szóval a következő volt a mama álma: 1940 márciusában, amikor én a Csillag-börtönben ültem, a mama Visegrádi-közben lévő lakásának ajtaja egyszerre kinyílik és belép rajta Hitler. A mama elszégyenli magát, éppen takarított a konyhában, Hitler szó nélkül a szobába ment, felvette a mama piaci kosarát, a karjára fűzte és kiment a lakásból. A mama arra gondolt: te jó Isten, ez az ember nem tudja, mit kell bevásárolni! Kiszaladt az erkélyre, hogy megnézze, merre megy Hitler a kosárral és látta, hogy a Lehel térre – ezt is látta a mama az erkélyről –, az emberek utat nyitottak neki, aztán körülvették és Hitler a mama szeme elől eltűnt az embergyűrűben. A mama visszament a konyhába, néhány perc múlva újból nyílik az ajtó, megint jön Hitler a kosárral, leteszi a kosarat, meghajol a mama előtt és eltávozik. A mama utána szalad, hogy megkérdezze tőle, mi lesz a Ferivel, mármint velem, mikor szabadulok a fegyházból, de Hitlernek ekkor már híre-hamva sem volt. Erre a mama visszament a konyhába és megszámlálta a görögdinnyéket: kilenc darab volt. Nagyon sajnálta, hogy nem kínálta meg Hitlert, legalább görögdinnyével kellett volna. Ezzel felébredt. Amikor Karcsi fivérem hazaérkezett, mama elmondta neki az álmát. Karcsi – aki egyébként ezredes és most amerikai fogságban van – a legviccesebb a családban és nevetve megkérdezte a mamát, ugyan hány görögdinnyét hozott Hitler. Mire a mama azt felelte, hogy ő bizony megolvasta, kilencet hozott. Na, mama – mondta erre Karcsi –, kilenc dinnye, az a kilencedik hónapot jelenti, meglátja, a Feri szeptemberben itthon lesz. És én csakugyan szeptemberben amnesztiát kaptam.

Apjával milyen viszonyban volt?

Nagyon szerettük és tiszteltük őt. Ő kimondottan tekintély-apa volt, szigorú és igazságos. Néha megfenyített, de mindig tudtam, hogy igaza van. Én dacos, durcás gyerek voltam. Egyszer például kikaptam…

Miért?

Apa megtiltotta, hogy a kertbe menjek. Mégis kimentem és a fivéreimmel hancúroztam. Rudi fivérem fejét megdobtam egy kővel. Apa jól megvert. Rámparancsolt, hogy kérjek bocsánatot. Nem kértem. Aztán este mégis bocsánatot kértem tőle.

Az előbb, amikor az álmokról beszélt, mintha apjáról is szólt volna. Nem?

De igen. Úgy volt, hogy a párizsi követségre megyek katonai attasénak. Apám ezt nagyon szerette volna. Amikor aztán nem mentem, hanem nyugdíjaztattam magam, mert elveimnek akartam élni, bizonyos feszültség támadt köztünk. Különösen azt kifogásolta, hogy a vezérkarból elbocsáttattam magam. Ti. azért bocsátottak el, mert „A magyar állam felépítésének terve” címen engedély nélkül röpiratot adtam ki. Mondom, ezért feszültté vált köztünk a viszony. Amikor aztán fegyházba kellett vonulnom és elmentem hozzá búcsúzni, ez a feszültség teljesen feloldódott. Úgy tudom, a búcsúzás előtti napon ő is álmodott valamit és ez az álom megmutatta neki, hogy én a helyes utat járom.

Apja él?

Nem. Meghalt, amikor én a fegyházban voltam.

Anyja?

Ő Németországban él. Az amerikaiaktól írást kapott, amely megóvja őt minden háborgatástól.

Testvérei?

Velem együtt négyen élnek.

Apja miben halt meg?

Gyermekkorában arcidegbénulást kapott. Ez elferdítette az arcát. Érelmeszesedése volt, ami – úgy látszik – a leggyengébb részén, az arcán támadta meg a legerősebben. Gutaütést kapott és a nyeldeklője megbénult. Kórházban halt meg végül, tüdőgyulladásban.

Apja szerette az alkoholt?

Fiatalabb korában talán szerette, de sosem láttam részegnek.

És Ön?

Az első világháborúban iszogattam. A testvérek is tudták, hogy szeretem a jó bort, a pálinkát. De sosem ittam mértéktelenül. Most sem hiányzik.

Volt-e a családjában elmebajos, idegbajos, alkoholista, öngyilkos?

Nem tudok róla.

Hisz-e megmagyarázhatatlan jelekben, titkos összefüggésekben, szimbolikus megnyilatkozásokban, rejtélyes tüneményekben?

Ez a kérdés kicsit váratlanul ért… Nem vizsgáltam még meg magam ebben a kérdésben… Önmagammal szemben nem tudatosítottam a hitemet vagy a hiteltelenségemet…

Spiritizmussal foglalkozott?

Igen. Bizonyos okok miatt azonban abbahagytam ezirányú kísérletezéseimet. A múlt háborúban a harctéren vezettek be engem a spiritizmusba. Az emberek a háborúban foglalkozni kezdtek az emberentúli, a tárgyak mögötti, a metafizikai dolgokkal. Ha végigmentem a lövészárokban, számtalanszor hallottam egy-egy bezárt ajtó mögül: „Geist, bist du da?”… [Szellem, itt vagy? – a szerk.] Volt kint egy iszákos zászlós, ő mutatott nekem először néhány dolgot. De egy százados felvilágosított: ha a valódi spiritizmust meg akarom ismerni, ne menjek a zászlós szeanszaira, hanem csatlakozzam a berliniek köréhez. Ez a kör összeköttetésben állott egy Berlinben székelő és tudományos alapon működő spiritiszta társasággal, onnan kapta az utasításokat, oda küldte a jelentéseket. Ez a társaság a spiritiszta jelenségeket, mint tényeket fogta fel és tudományosan rögzítette. Ebbe a társaságba azután el is mentem, az egyik lövészárokban tartották üléseiket. Kifejtették előttem, hogy ők a következő fizikai alapon foglalkoznak a lelki erőkkel: Minden test mágnessé tehető, csak ismerni kell az erőt, amely a kísérlet alá vont testben össze-vissza szórt pozitív és negatív töltésű részecskéket rendezni képes. Ha ez az erő birtokunkban van, akár a kő, akár a fa mágnesessé változtatható. Ők a spiritizmus tüneteiben vélték megtalálni ezt az erőt. Hogy tulajdonképpen mi ez az erő, azt nem lehet tudni, ahogy senki sem tudja, hogy tulajdonképpen mi a hő, mi az energia, mi a mágnesesség, mégis ezeket az erőket használjuk és logikus rendbe tudjuk kényszeríteni. Ez a társaság egyáltalában nem dolgozott hókuszpókuszokkal. Engem eleinte kizárólag önfegyelmező gyakorlatra fogtak. Például ígéretet tettem, hogy minden este 9 órakor, bárhol is vagyok, bármit is csinálok, legalább két percig, de ha bírom, öt-tíz percig, valamire koncentrálom a gondolataimat, bármire, például akár arra, hogy valami jó, vagy arra, hogy a kakukk szól vagy az ég szép. Én rögtön megmondtam, hogy akár negyedóra hosszat is kész vagyok koncentrálni gondolataimat. Amikor ezen az előmunkálaton átestem, befogtak rendes munkára. Ez abból állott, hogy heteken keresztül nem csináltunk mást, mint este 9 órakor egy kis asztalnál összejöttünk öten. Pontban kilenckor, amikor az óra kilencet ütött, mindannyiunknak el kellett hallgatni, két percen át tökéletes csendben kellett maradnunk és megadott témára kellett mindannyiunknak koncentrálni gondolatainkat. Így ment ez heteken keresztül. A legmindennapibb dolgokra kellett gondolnunk. Három-négy hónap múlva jött az első gyakorlat. Az asztalra tettünk egy papírlapot, arra rá egy tűt. A papírlapra az ábécé betűi és különböző szavak voltak írva. Például ez a szó is: jó. A szeanszot vezető százados kiadta a jelszót: mindenki gondoljon a „jóra”. Néhány perc múlva a tű mocorogni kezdett. Hetekig tartó koncentrálás után a tű egyenesen a „jó” szócskára állott. Akkor aztán már Berlinből írták elő a teendőket…

Már akkor is?

Igen, Berlinből, a központból. Én egészen csodálatosnak tartottam ezeket a dolgokat. Például egy pohár elcsúsztatását kizárólag gondolatkoncentráció útján. Vagy egy gitár megpengetését. Vagy tárgyak felemelését. Egyre súlyosabb gyakorlatok következtek. Például az asztal egy arasznyira felemelkedett. Én konstatáltam a tényt. Berlinből irányítottak, mi koncentráltuk gondolatainkat, a berlini utasítás szerint és a jelenségek bekövetkeztek. Beláttam, hogy valamilyen rendező erőnek kell állni a dolgok mögött, ami ilyen hatást vált ki az élettelen tárgyakból. Rendkívül érdekelt a dolog. (Nevet.) A háború után itt Budapesten én is vezettem egy ilyen társaságot. Nyolcan-kilencen vettünk részt, én voltam az irányító. A kommün alatt csináltuk ezt a dolgot és a kommün után is, amikor a fehérterror volt nálunk…

Ön fehérterrornak nevezi ezt a korszakot?

Ez a történelmi neve annak a korszaknak. Szóval abban az időben Ausztria bojkott alatt tartott bennünket, posta nem jött és így nem érkezhettek meg a berlini központtól az utasítások. Így azután én magam vezettem a társaságunkat. November lehetett. Szüleim Kassán voltak, megszállott területen. Együtt ült a szeansz. Mély csend volt. Én éppen be akartam mondani a témát. De a tű hirtelen vibrálni kezdett és ezt a nevet betűzte ki: „Julie Szálasi”. Háromszor-négyszer egymásután ennek a szónak a betűire mutatott a papírlapra rajzolt betűk közül. Felálltam, azt mondtam: hagyjuk abba, ma nem tudok koncentrálni. Ekkor fél tíz lehetett. Tudtam, hogy nagyanyám egyik testvérét Júliának hívják és Bécsben él. Nagyon szeretett mindig engem, én is őt. Fél év múlva értesített apám, hogy hivatalos helyről nyert értesülés szerint ez a nagynéném azon a novemberi estén 9 és fél 10 óra között meghalt. Berlinbe jelentettem az esetet, ahonnan a következő magyarázatot adták: Minden gondolat, ami az emberben megszületik, elhagyja a testet, kisugárzik az emberből, tovagyűrűzik. Az ember agya olyan, mint egy adóállomás, amely azonban egyben vevőállomás is. Én és néném nagyon szerettük egymást, természetes tehát, hogy vevő- és adó-állomásaink sokkal érzékenyebbek voltak. Különös érzékenységgel működtek az említett estén, az említett órában. A nénémé azért, mert haldokolt és közvetlenül a halála előtt gondolatainak teljes intenzitásával rám gondolt. Az enyém pedig azért, mert szeanszot vezettem. A két adó- és vevőállomás tehát akkor a legnagyobb kapacitással működött. Az ő adóállomása kisugározta felém a gondolatot, én felvettem és tudtomon kívül tovább sugárzott belőlem a tű felé, amelynek mágneses erejét felébresztette és a néném nevének betűire vibrált. Ez a dolog olyan hatást tett rám, hogy megfogadtam, abbahagyom ezeket a dolgokat.

Miért? Hiszen éppen folytatnia kellett volna, most már meggyőződésből!

Nem akartam babonás útra csúszni.

Tehát az álombeli város főutcáján akart tovább előrehaladni, nem akart mellékutcába fordulni. Elfogadja ezt az értelmezést?

Igen. Bennem óriási felelősség tudatosul. Ha egy gyűlésen valamit mondok a testvéreknek, akkor az úgy van. Én csak tényeket állítok mindig, én nem adok a hangulatokra. Én a tények útján akartam haladni, visszarettentem az emberentúli, emberfeletti dolgoktól. Ezért hagytam abba… (Nevet.) Résztvettem más, úgynevezett szellemidézéseken is. Két kedvenc szellemem volt. Ha én ott voltam a társaságban, vagy Gólem jelentkezett vagy egy nagyon kedves, víg, bécsi suszter-gyerek, aki elmesélte nekünk, hogy éhezett, megfagyott. „Gimple ohne Frász!” – ezen a címen jelentkezett, ha én a társaságban voltam. Kedves, tréfás szellem volt.

Hitt abban, hogy ezek a szellemek tényleg jelen vannak?

Hittem. Mert hiszek a lélek halhatatlanságában, a test feltámadásában, hiszek ezekben a dolgokban, mint tényekben. Ez nálam nem hiedelem, hanem hit. Tudáson felül álló hit.

Milyen volt a szerelmi élete?

Szenvedélyes, de igen tartózkodó. Szenvedélyesen tudtam s tudok szeretni. De mindig megküzdöttem a szenvedélyeimmel. A vihart szerettem, ahogy kezdődik, fejlődik, tombol, teljes borzalmasságában, aztán elcsitul, eloszlik. Ilyen volt a szerelmi életem. Szerelmi elő- és utórezgések nélkül számomra nem létezett szerelem. Az embernek a halhatatlanságot kell érezni a szerelemben. Borzasztóan bánt, hogy nincsen gyerekem. Mindent újból ugyanúgy csinálnék, ahogyan csináltam, csak egyet bánok: elmulasztottam a gyereket. Már 1927-ben meg kellett volna nősülnöm…

És miért nem volt gyereke?

Nem akartam. Nem akartam, hogy a gyermekek anyja egy napon ezt mondja nekem: nézd, itt a fiad, légy reá tekintettel, térj le az utadról! Nem akartam, hogy a gyerek bármitől is visszatartson. 1945 áprilisában az segített át a vajúdásokon, küzdelmeken, hogy megnősültem.

Gyermekük lesz?

Nem. A gyermeki, illetve szülői tudat valósága… (Elhallgat.)

Miért használ Ön olyan szavakat, olyan kifejezéseket, amelyek szokatlanok, idegenszerűek?

Ha az ember újszerű házat akar építeni, nem lehet régi, avult anyagot használni hozzá. Én hosszú körmondatok jelentését összesűrítettem egy-egy szóba. Mint például: talajgyökér, nemzetvalóság stb. Új fogalmakhoz új szavakat kellett alkotni, amelyek azonban pontosan kifejezik a gondolatot. Szerettem használni a „valóság” szót. Nemzetvalóság, hitvalóság, rögvalóság. A liberális demagógia beszélt ugyan a nemzetről, de csak mint demagóg jelszót használta ezt a szót és egyáltalában nem volt meggyőződve arról, hogy e fogalom mögött tény van. Vagyis valóság. Valóság! Valóság! Én az alapszavakat nem változtattam meg, de meg kellett különböztetni a demagógiát a valóságtól. Amikor tehát a nemzetről, a hazáról, a vérről, a hitről, a rögről, mint valóságról, nem mint liberális jelszóról akartam beszélni, akkor mondtam, hogy vérvalóság, rögvalóság, nemzetvalóság, hitvalóság. A testvérek azt mondották, indítsak pert a rajtam csúfolódók ellen, én azonban csak mulattam rajtuk… Nagyon szórakoztattak a rólam szóló viccek.

Szeret nevetni?

(Nevet.) Nagyon. A moziban a trükkfilmen harsogva nevetek.

Milyen regények érdekelték?

A nagyon súlyos és tragikus ellentéteket tárgyaló regényeket szerettem különösen.

Például?

Például nagyon szerettem Maeterlincket. Magyar nyelven az Új-Szövetség után kedves olvasmányom az Ember Tragédiája volt, ezt a világ legnagyobb kötött formában rögzített bölcselmi művalóságának tartom. De rendkívül érdekelt a másik véglet: Nick Carter. A huszonnyolcfilléres regényeket faltam. Amikor erős mozgalmi életet éltem, minden csütörtökön megjelentem a Lipót körút végén lévő újságárusnál és gyorsan megvásároltam az éppen akkor megjelent huszonnyolcfilléres regény legújabb példányát. Esténként legalább félóra hosszat olvastam ezeket a regényeket, ezeket a hihetetlen baromságokat, cowboy-regényeket, detektívhistóriákat, addig olvastam, míg el nem aludtam. (Nevet.)

Milyen alvó?

Nagyon jó.

Itt is?

Itt is hat-nyolc órát alszom. Éjfél előtti alvó voltam mindig. Nagyon szerettem aludni.

Milyen külföldi regényt olvasott?

Nem is tudnám megmondani… Engem sohasem a cím, a szerző, mindig a tartalom érdekelt. A „Die blauen Bücher” sorozatot olvastam…

Orosz írókat?

Néhány regényt olvastam Tolsztojtól, Dosztojevszkijtől…

Például mit olvasott Dosztojevszkijtől?

Azt az ismert… ha jól tudom, tőle van… igen, na… Bűn és bűnhődés… Anatole France-tól is olvastam… ügyes dolgokat írt. Zolát is olvastam, de nem szerettem.

A verseket szereti?

Nem mondhatnám.

Ady?

Verseinek kilencvenkilenc százaléka éppen olyan érthetetlen előttem, mint Wagner. A magyar zeneszerzők közül Bartók bizonyos mértékben közel jár hozzám, de túl mesterségesnek tartom.

Látott-e már közvetlen közelségből emberi szenvedést?

Anyámat, apámat láttam szenvedni. És egyszer a Thurzó utcában egy embert elütött szemem előtt a villamos. Nagy hatást tett rám…

A háborútól eltekintve, mást nem látott szenvedni?

Nem.

És a háborúban?

A háborúban a szenvedőben hősi szenvedőt, a halottban hősi halottat láttam. Tiszteltem bennük a hőst, részvétet nem éreztem irántuk. Nem gondolt arra, hogy a hősi halottak nagy része nem saját elhatározásából és akaratából lesz hősi halott, hanem azért, mert kényszerítik erre? Nem. Az ember cselekedeteinek kilencvenkilenc százaléka kényszerből történik, külső vagy belső kényszerből. Az embereknek csak egy százaléka cselekszik tudatosan. Ezek születtek vezetőnek. Az embernek három bőre van: 1. egyéni bőr; 2. közösségi bőr; 3. az abszolúthoz kötő bőr, ami az Istenhez köti.

Gyűjtött-e gyermekkorában lepkéket, rovarokat?

Igen. Benzinnel megbénítottam őket, csak azután szúrtam testüket a gyűjteménybe. Volt egy-egy eset, amikor megkínoztam egy ilyen kis állatot, de az inkább diákcsíny volt, nem csináltam rendszeresen.

Az imént azt mondta, hogy gondolatait, álmait rögzíteni szokta. Ezt nyilván azért teszi s tette is mindig, mert az volt az érzése, hogy tettei és gondolatai bele fognak kerülni a történelembe, tehát a történelem számára rögzítette álmait is. Mikor támadt fel Önben először az az érzés, hogy Önből „nagy ember” lesz?

Nem fogja elhinni senki: sohasem volt ez az érzésem. Bennem három érzés uralkodik és uralkodott: 1. Igazságom van; 2. a világ rá fog jönni arra, hogy nekem igazságom van; 3. az igazságomat ebben az országban én fogom megvalósítani.

Még most is hisz abban, hogy Ön fogja megvalósítani?

Igen. Legalábbis mindent el fogok követni, hogy az igazságom még az életemben megvalósuljon Magyarországon.

Ez változatlanul a törekvése most is?

Igen. Salzburgban kiüzentem a fogságból a testvéreknek: Mindenki tartsa meg a helyét, semmit vissza nem vonok, minden marad, ahogy volt, a hungarizmus marad, ami volt. Az angolszászok és a Szovjet még nem nyerték meg a háborút. Ez a legbensőbb meggyőződésem. Mert a háborút az nyeri meg, aki a békét megnyeri. A szocializmus, a nacionalizmus és a Krisztus tanainak „integrálódása” hozhatja csak meg a boldog magyar jövendőt…

És ez az „integrálódás” a hungarizmusban fejeződik ki?

Igen.

Krisztus tanai is? Például a felebaráti szeretet?

Igen.

Nem zavarja Önt, hogy a Krisztus tanaira épült egyházak élesen Ön ellen foglalnak állást?

Ez az ő bajuk.

Tudja Ön, hogy uralomrajutása után annyi és olyan bűncselekményeket követtek el párttestvérei, amennyire és amilyenekre a világtörténelemben még nem volt példa?

Csak Augsburgban tudtam meg.

Milyen volt a párt szervezete, ha az élen állók nem tudtak arról, amit a párttagok művelnek? Pedig ezek a párttagok nem titokban követték el bűncselekményeiket, hanem ország-világ szemeláttára!

Én az ország felépítésével és a háború megnyerésével voltam elfoglalva. Még a minisztereimmel sem érintkeztem. Ezt Szőllősi testvérre bíztam. Nem tudhattam, mi történik a gettókban. De egyébként is a bűncselekményeknek csak egy százalékát vagyok hajlandó közönséges bűncselekményként elbírálni, kilencvenkilenc százalékát legfeljebb lélektani szempontból tartom bűncselekménynek… Én egyébként megmondtam a testvéreknek, ha nem lesz rá rend és ha az kell hozzá, tízezer hungaristát személyesen fogok felakasztani!

Mi az, amiért ilyen rendíthetetlenül ragaszkodik az ideológiájához?

Mert még nem akadt ideológus, aki az én eszméim tarthatatlanságáról meg tudott volna győzni.

Meddig hitt a német győzelemben?

1945 áprilisáig,

Ön, a vezérkari tiszt?! Hiszen az egész világ már évekkel azelőtt tudta, hogy a németek nem nyerhetik meg a háborút!

Én 1943-ban már tudtam, hogy a németek kezében van az atombomba. Hiszen az atombomba német találmány. (Suttogva.) Az amerikaiak is a németektől kapták! A németek az utolsó hetekben átadták az amerikaiaknak, hogy ne jusson szovjet kézre.

Ez hiteles értesülés?

Teljesen.

(Vége az első beszélgetés számára kijelölt időnek. Szálasi kijelenti, hogy már vége a beszélgetésnek. Azt mondja: jól esett, hogy ilyen alaposan és szabadon elmondhatta mondanivalóit. Arra kér bennünket, jöjjünk mihamarabb, nagyon fog várni. „Karácsony után…” – mondjuk. „Óh, ha előbb lehetne…” S aztán kezet nyújt s mélyen és hosszan szemünkbe nézve mondja: „Isten áldja Önt.” Alig észrevehetően megbiccenti fejét s szálegyenes testtartással megy a két nyomozó között vissza a cellájába.)