Alig hallani lépteit, amikor jön a börtönfolyosó vaspallóján. Félszeg mozdulatokkal lép be a szobába, alig hallhatóan köszön, megbiccenti fejét és leül a lócára. A villanyfény homályában sárgán csillan az arca, két barna szemgolyója, mint léghuzamban két tűzkör, riadtan forog, kapkod, lángol. Arcbőre feltűnően sárga. Rövidre vágott haja tele ősz szálakkal. Ritkás, őszes szakálla borítja az állát. Ebbe a szakállba az ajak két oldalán belekeveredik ezüsttel meghintett fekete bajusza, amely jellegzetesen úgy lóg alá, hogy ajkának lét sarkát nem érinti s így a bajusz és a szakáll összefolyó, gondosan ápolt szőrzetéből, mint két sárga félhold, kopáran és csupaszon sápad elő két körcsík az ajka két oldalán. Ezt a csupasz húsdarabot néha megsimítja a kezével, láthatóan büszke rá, a beszélgetés során meg is említi. Hosszú, éles metszésű, egyenes orra van, hosszú rajzú arca, hosszú füle, feltűnően duzzadt cimpákkal. Többször hivatkozik turáni mivoltára, ázsiai eredetére, de az arca inkább egy középkori spanyol inkvizítoré, mint egy turáni lovasé. Nagyon halkan beszél, gesztusokkal alig, inkább élénk, barna szemének felvillanásaival és gyors tekintetváltásaival kíséri szavait. Amikor beszél, alig érthető mormolássá folynak. Nem könnyű megszólalásra bírni. Határozottan zárkózott jellemű ember. És félszeg. Mozdulatai is félszegek, mosolyában valami sértődékeny félszegség érezhető. De félszegsége mögül szinte láthatóan előrenyújtja fejét a makacsság, a hajthatatlanság, a sértődékenység. Olyan ember benyomását kelti, aki nem dübörög, hanem surran egy úton, de ehhez az úthoz ragaszkodik, mint egy rögeszméhez. Debrecenben még egyszerű újságíró volt. Budapesten már egy szélsőjobboldali lap főszerkesztője és aztán felült a vihar szárnyaira és egyre jobbra kanyarodott, míg végül a Sajtókamara elnökségén, áltudományos antiszemita könyvek szerzőségén, a rádió, a film fasiszta szellemű irányításán, sajtófőnökségen és államtitkári pozíción át beevezett a Szálasi-éra szennyvizeire. Közel három óra hosszat ül szemben velünk, az ingó lábú lócán. Nagynehezen fogad csak el egy cigarettát, de aztán szenvedélyesen szívja. Gyorsan búcsúzik, szeme megvillan s oldalt fordulva, a fal mellé húzódva, félénken, félszeg mozdulattal kisurran a szobából.

Azt terjesztették rólam, hogy román származású vagyok. Egy szó sem igaz ebből. Magyar-székely-csángó keverék vagyok. Szülővárosom Kolozsvár. Apám neve: Kolosváry. Anyámé: Borcsa. Királyi engedéllyel használom mindkét nevet. Származásomra nézve turáni vagyok. Ezt bizonyítja arcom csupaszsága is – talán éppen ezért növesztettem ezt a gyér kis szakállt, hogy bőröm csupaszsága ne legyen szembetűnő! És ezt bizonyítja ez a két csupasz félhold is az ajkam körül. Szóval egyetlen szó sem igaz román származásom híréből. Apám korán meghalt, nagyatyám nevelt, aki egyetemi tanár volt Kolozsvárott. Általában családomban sok az egyetemi tanár. Én is annak készültem. Bár az lehettem volna!... (Mosolyog, két kezével megsimogatja a két félholdat az ajka körül.) Hatéves voltam, amikor apám meghalt.

Mik voltak kedvenc játékai?

A katonásdit szerettem a legjobban. És a saját magam által rajzolt figurákkal szerettem játszani. Rajzoltam különböző figurákat, hősöket, katonákat, indiánokat, kifestettem őket és kivágtam. Tudtam rajzolgatni, festegetni – később öt évig festőiskolába jártam, festőművész akartam lenni –, legnagyobb passzióm volt ezekkel a figurákkal játszadozni. Kedvenc figurám egy indián regényekből vett hős volt, Pedro Diaz, aki nagyon hősiesen viselkedett, sok indiánt megölt, bátor volt, aranykeresőket vezetett, rendet és igazságot tartott közöttük, szerettem nagyon ezt az általam rajzolt Pedro Diazt, ő volt figurákból álló világom vezére… (Mosolyog, láthatóan jól esik beszélni a gyermekded örömökről.) Egészen a háború kitöréséig játszottam ezekkel a figurákkal. Családi jelenetet is rajzolgattam, de még inkább csata-jeleneteket, harcos férfiakat harc közben… Mindenütt Pedro Diaz vezérkedett… Néha prózát írtam a jelenetekhez s ezt mondogattam félhangon, miközben figuráim a csatába szálltak… Az izgatott a legjobban, ki az erősebb a párviadalban? A figurák között erejük szerint rangsort állítottam fel, ez erősebb, ez még erősebb, ez a legerősebb… Magam is verekedős gyerek voltam, szertelenül verekedő. De arról voltam nevezetes, hogy a gyengék védelmezője voltam. Sokat sportoltam, a könnyű atlétikát műveltem, vívtam, súlyt dobtam, gerelyt vetettem, sok érmet nyertem. A támadó típusú vívást műveltem. Mint diákban, nagy becsvágy élt bennem. Príma tanuló voltam. Jelesen érettségiztem. A tornakörnek is, az önképzőkörnek is elnöke voltam. És szerkesztettem az iskola hatvanéves múltra tekintő vicclapját, a Baktert. Szerettem a vicceket, azokat is, amelyekben volt némi agresszió…

Milyen volt a szülői ház atmoszférája?

Régi, magyar, pátriárkális szellemmel volt teli. Nagyapámat páter familisként tisztelte mindki.

Antiszemitizmus volt a családban?

Nem. Kolozsvárott abban az időben az antiszemitizmust nem ismerték. Kolozsvárott abban az időben egy magamfajtájú gyereknek a következő felfogása volt a zsidókérdésről: minden osztályba járt három-négy zsidófiú, nekünk, erős keresztényeknek az a kötelességünk, hogy ezeket a zsidófiúkat minden támadástól csúfolódástól megvédjük. Nem is engedtem soha bántani zsidómivoltuk miatt ezeket az én zsidó osztálytársaimat. Számtalanszor verekedtem miattuk. Én voltam a protektoruk. Egyszer valamelyik gyerek ököllel beverte a koponyámat, mert megvédtem egy zsidó fiút a csúfolódástól.

Milyen volt a szülői házban a vallásos érzés?

Erdélyben pártállás volt reformátusnak lenni. De sosem ítéltük meg aszerint az embereket, hogy milyen felekezethez tartoznak. Templomba alig jártam. Tulajdonképpen mindenkinek saját vallása volt. Nekem is megvolt a magam istenhite… (Kissé akadozottabban, feszengve beszél, érezni, hogy a szavak mélyből szakadnak fel benne.) Meg kell vallanom, hogy az utolsó években közelebb jutottam a katolikus egyházhoz… el kellett ismernem magamban az intellektuális követelményeknek inkább megfelelő szellemét az én egyházaméval szemben… Katolikus feleségemmel reverzális nélkül esküdtem meg… Úgy érzem, annak az egyháznak van igaza, amely a maga igazához jobban tud ragaszkodni… és az igazsághoz mélyebben tud alkalmazkodni… Abban látom a katolikus egyháznak életrehivatottságát, hogy a reális követelményekhez jobban tud alkalmazkodni, mint a református egyház, vagyis rugalmasabb, hajlékonyabb.

A katolicizmus misztikája nem hatott Önre?

De igen, a katolikus szertartások is erősen hatottak rám. A katolikus misztikának a hívő lélekre gyakorolt hatásában, a katolikus templomok művészi kiképzésében és a szertartások misztikájában – mindebben olyan elveket látok, amelyek egy magasabbrendű lelki és idegrendszer követelményeinek jobban megfelelnek, mint a ridegebb református egyház ridegebb elvei.

Nem azért közeledett Ön az utóbbi években a katolikus egyházhoz, mert a gyónás útján szerette volna levezetni lelki feszültségét? Nem érezte magát túlságosan egyedül a református egyházban?

Kétségtelen, hogy a református egyház nem tudott enyhíteni lelki problémáimon… A protestáns vallásban egy kicsit mindig egyedül van az ember… A katolikus vallásban fel tudtam oldódni, segítséget kaptam…

Milyen eseményekről datálódik ez a lelki átalakulása?

Attól kezdve, hogy az utóbbi években vezető politikai személyiségeknek szekundáltam… Megismertem az okokat… Láttam a teljes lelki, politikai és szellemi zűrzavart, amely betöltötte a vezető egyéniségek gondolkozását és darabokra szaggatta az ország lelki egységét… Minden nap azzal mentem haza magányomban, hogy az ország katasztrófa felé halad, egyre gyorsabb iramban lefelé a lejtőn… Bizonyos csodavárás kezdett úrrá lenni bennem… Már csak valami csodától reméltem fordulatot… És talán ez a csodavárás is egyik oka volt az én katolicizmus felé történt fordulásomnak… A katolikus hitben jobban megtaláltam a csoda lehetőségét… Ésszel már felmértem a helyzetet: a háborút megnyerni nem lehet… A háború elvesztésében azonban nem akartam hinni, injekció kellett nap-nap után… Hit és csodavárás… Azok az információk, amelyeket német vezető egyéniségektől kaptunk, az az erő, amelyet egy-egy német felvonuláson láttunk, meggyőztek bennünket arról, hogy ha nem is fognak győzni, de leteperni őket nem lehet… És ezt a meggyőződésünket alátámasztotta az, hogy nem is mertünk gondolni a vereségre… Csoda! csoda! – ebbe kapaszkodtunk, ha már semmiben sem tudunk hinni… Hogy miben fog megnyilatkozni ez a csoda, nem tudtuk… De talán ez a hit a magyarázata annak is, hogy olyan könnyen és olyan szívesen elhittük a csodafegyverekről szóló propagandát is…

Jutott-e olyan közel a katolikus hithez, hogy református létére meggyónt volna ezekben az években?

Nem.

Volt-e bűntudat-érzése, amelyet szeretett volna feloldatni a katolikus hitben? Illetve tudott-e bűntudat-érzéséről?

Őszintén szólva: nem. Éreztem sokszor, hogy általános emberi szempontokból bizony nem mindig kifogástalanok azok az eszközök, amelyeket egy egész világ ellen dúló harcunkban kénytelenek voltunk használni… De mindig megvolt az a belső meggyőződésem, hogy igazságos cél érdekében… Például én, aki a könyvnek oly nagy barátja voltam világéletemben… (Megint akadozottan beszél.) Éppen nekem kellett a könyvmegsemmisítést irányítani… Zúzómalomba kellett vitetni a könyveket… Éppen nekem… Aki tudtam, hogy babonás szempontból is milyen ominózus feladat könyvekhez nyúlni megsemmisítő szándékkal… De abban az időben úgy kiélesedett a világnézeti harc… Igénybe kellett venni olyan eszközt is, amely egyike a legutáltabbaknak… Maga az a tény, hogy könyveket kellett megsemmisíteni, oly arcpirító volt…Tudtam, hogy ennek rámnézve végzetes következményei lehetnek…

Abban az időben is volt ezért lelkiismeretfurdalása?

Lelki világommal nem fért össze ez a dolog… De a harcban kötelességemet kellett teljesítenem… kockázatot vállalni…

Stefan Zweiget, akit szintén megsemmisített, nagy írónak tartja?

Franz Werfelt nagyobbnak tartom. Mégis megsemmisítettem… A világirodalom legnagyobb művének Tolsztoj könyvét tartom, a Háború és Békét. Homéroszt mindig előszedem… De például Dosztojevszkijt nem szeretem.

Úgy látszik, a mélylélektani írók, mint Zweig, Dosztojevszkij, távol állnak öntől.

Lehet.

Milyen munkakörben dolgozott akkor, amikor lelkében fellépett a vonzódás a katolikus hit felé?

Az utolsó másfél évben éreztem ezt a változást magamban… Tehát, amikor Sztójay kormányában államtitkár voltam, kormánybiztos, a Függetlenség szerkesztője…

A Függetlenség ebben az időben élesen antiszemita volt?

A Függetlenségben a közhangulattal párhuzamosan fokozódott az antiszemita hang élessége.

Gondolt arra, amikor a zúzómalomban vetett kiváló magyar és világhírű külföldi írókat, milyen megvetés fogja kísérni munkáját az egész világon, hogy a szellem és a lélek történetében szégyenfoltként fog Magyarország testén égni a neve?

Harcban álltam… világnézeti harc volt… És nekem nemcsak az volt a célom, hogy megsemmisítsek könyveket, hanem az is, hogy helyet csináljak elnyomott magyar íróknak…

Azzal, hogy Thomas Mannt elégette és a Barbusse-t összezúzta, helyet akart csinálni Sértő Kálmánnak?

Razziákat tartottunk a megsemmisítést elrendelő rendelet kiadása előtt az iskolai könyvtárakban, a papi könyvtárakban. Az iskolaiakban Erdős Renée-re találtunk, szerzetes-rendek könyvtáraiban Újhegyi Nándorra, Pitigrillire… A tulajdonképpeni cél az volt, hogy a közkönyvtárakban a kisebb kritikájú közönség ne kaphasson kezébe olyan könyvet, amelyből a maga lelkivilágára alkalmas konzekvenciákat tud levonni… Magasabb szintre helyezkedve nekem is az volt a véleményem, hogy helytelen dolgot csinálunk… De ezzel az eszközzel minden öntudatos társadalom él…

Ön, az újságíró, nem rettent vissza attól a gondolattól, hogy olyan eszmét szolgál, amellyel szemben áll a világ minden szellemi nagysága, Thomas Manntól kezdve Ortega y Gasset-n át Romain Rollandig, mellette pedig, mint legkiemelkedőbb szellemi óriások, Sértő Kálmán és Kiss Ferenc?

Bizonyos könyvcenzúra még Angliában is van. (Hallgat.)

Milyen pályára készült gyermekkorában?

Író akartam lenni vagy a családi tradícióknak megfelelően, egyetemi tanár.

Miért hord ilyen szokatlan bajusz- és szakáll-viseletet?

(Mosolyog.) Húsz éve hordom. Valami turáni van ebben. Ezért nyírom a hajamat is. A magyarságtudat rendkívül erős bennem. A faji jelleg kidomborítására nagyon sokat adok. Ez a félhold is az ajkam körül (két kézzel simogatja a csupasz húst), ez is turáni származást bizonyít… Itt egyáltalán nem nő szakáll… Fajvédő vagyok, de magános lélek… Huszonöt év óta közéletet élek, noha magános lélek vagyok… Tömérdek emberrel voltam jóban, de baráti kapcsolatom alig volt… Zárkózott természetű ember vagyok… Könyveim fölött, feleségemmel, nagy szeretettel berendezett lakásomban akartam élni… Ezzel a lélekkel kellett folyton a nyilvánosság előtt szerepelni… A legborzalmasabb élményem volt, amikor filmre vettek a zúzómalom előtt, kezemben az első megsemmisítésre váró könyvvel…

Nem a feltűnést keresi furcsa haj- és szakállviseletével?

Kalap nélkül járok, nyírom a hajamat, szakállt, bajuszt növesztek, de nem azért, hogy feltűnést keltsek, hanem azért, mert így alakult… Igen, így alakult minden…

Fájna, ha leborotválnák a szakállát?

Huszonöt évig következetes voltam mindenben, mint ökör. Ebben is… A politikában is, pedig sokszor tudtam, hogy végzetes következményei lesznek politikánknak… Ez a makacsság, ami bennem van, nem engedi, hogy levágjam… és fájna, ha levágnák…

Nem akart a könyvmegsemmisítéssel feltűnni, herosztráteszi tettet elkövetni?

Nem… Nem érdekelt mások véleménye…

Mikor lett antiszemita?

Az ellenforradalmi időkben. Egyénileg senkinek sem akartam fájdalmat okozni… Sőt: számtalan tanúm van, hány zsidón segítettem… Egyetlen udvariatlan szóval sem bántottam a zsidókat… Persze, a kormány álláspontját a zsidókérdésben osztottam. De a Sztójay kormány idején már éles harcban álltam a németekkel. Semmiesetre sem volt az a felfogásom, hogy nyolcvan embert kell egy vagonba gyömöszölni… A Sajtókamara tagjait mindig megvédtem, bármely lap munkatársai voltak, bármely fajhoz tartoztak… Amikor megtudtam, hogy a zsidó kamarai tagok listáját félelemből kiadták a belügyi nyomozóknak, mélyen fel voltam háborodva. Mindent megtettem érdekükben, amit csak lehetett, sajnos jórészt eredménytelenül. De az egészet a magam és a Kamara ellen irányuló merényletnek tartottam arra, hogy a Sajtókamara tagjai lehessenek.

Tudott a németországi haláltáborok borzalmairól és a deportálások hazai módjáról?

A németországi szörnyűségekről csak ellenőrizhetetlen hírek érkeztek hozzánk… Biztosan nem tudtam… Orosz rádiót, angol rádiót sohasem hallgattam… őszintén szólva nem akartam igazolni magam, nem akartam bosszankodni. Viszont a német propagandát sem hallgattam meg… A deportálások hazai módszerei mélységesen felháborítottak…

Miért maradt bent a kormányban? Miért vállalt szerepet a Szálasi rezsimben, ha ennyire felháborodott Endre, Baky és a nyilasok módszerein?

Imrédy is, én is többízben a legerélyesebben tiltakoztunk a kegyetlenkedések ellen. De Endre és Baky mindent letagadtak.

A Hitler- és Mussolini-ellenes külföldi irodalmat olvasta?

Nem.

Mi volt és mi most a véleménye Hitlerről?

A háború utolsó napjaiban arra gondoltam: lehet, hogy Németországban mindenki őrült és gazember és folytatják az öldöklést, noha tudják, hogy semmi nincs a kezükben és hasztalan minden erőfeszítésük! Az összeomlás előtt nyolc hónappal még azt mondották nekem magasrangú német katonák, hogy most kezdődik a nagy német ellenoffenzíva és valószínűleg Budapestet is fel fogják szabadítani. Nem mertem volna soha feltételezni Hitlerről, hogy egy tökéletesen elvesztett háború vége felé teljesen felbomlott a lelki egyensúlya.

Álmai vannak-e?

Sokszor. Mostanában azt álmodom, hogy véget ér a letartóztatásom, nagyapámmal, feleségemmel találkozom, a kolozsvári ház régi szobáiban járok-kelek, az öreg bútorok között… Álmomban éberen rászegezem figyelmemet a tárgyakra és emberekre és látom, hogy semmi sem reális, kicsit idegenszerű minden és más, mint amilyen a valóságban volt… Aztán vannak tájak, vidékek, amelyeket csak visszatérő álmaimból ismerek, városokban járok, amelyekben soha nem voltam… Olykor repülök, könyökömmel verdesek a levegőben, kirepülök otthon, a kolozsvári ház ablakán… Gyakran van mély szégyenérzésem álmomban… Azt álmodom, hogy úri társaságban, hölgyek jelenlétében árnyékszéken ülök és minden erőfeszítésem ellenére nem tudok felállni és elrohanni… Vannak jósló álmaim, amelyek mindig felhívják a figyelmemet valamilyen bekövetkezendő eseményre…

Hisz ilyesmiben?

Két ilyen álmom volt. Tirolban azt álmodtam, hogy Budapesten a Tisza István utcában sétálok, szembe jött velem Hlatky Endre; kezet fogott velem és így szólt hozzám: most te következel. Másnap jött értem három amerikai tiszt és letartóztatott. Salzburgban meg azt álmodtam, hogy egy amerikai tiszt hazavitt Kolozsvárra, bekísért a házamba és a lépcsőházban így szólt hozzám: most már menjen be a családjához, államtitkár úr. Bementem, ott ült a nagyapám, a két nagybátyám, az egész család, szmokingban, estélyi ruhában… Feleségem elébem jött: na, csakhogy hazajöttél… Másnap betettek egy repülőgépbe és hazahoztak.

Milyen volt szerelmi élete?

Sohasem bírt túlzott fontossággal. Huszonegy éve, házasságom óta, monogám életet élek.

Mit csinálna, illetve mit nem csinálna, ha újra kezdhetné az életét?

Sem újságíró nem lennék többet, sem szerkesztő, sem politikus. Egyetemi tanár lennék és a tudománynak élnék.

Mi volt a Szálasi-uralomban a hatásköre?

A sajtóügyek kormánybiztosa voltam. De nem volt semmiféle hatásköröm. Mindig csak utólag tudtam meg, hogy mit csinál a nyilas kormány…

Azt is csak utólag tudta meg, hogy kormánybiztossága idején az emberek tömegeit belegéppisztolyozták a Dunába?

(Nyugtalan mozdulat.) Nem. Tudtam. De én akkor már nem voltam Budapesten. Debrecenben kérésemre fel is mentettek a hivatalomból. Mélységesen fel voltam háborodva a tömeggyilkosságok miatt…

Alkoholista Ön?

Híres ivó voltam, ha kellett. Bravúrból hajlandó voltam mindenkit túlinni. De általánosságban csak mérsékelten ittam. Néhányszor voltam csak berúgva életemben. Ilyenkor zárkózottságom feloldódott…

(Lejár a beszélgetés engedélyezett ideje. Néhány percig még ül a lócán. Két kezét a halántékra szorítja, úgy, mint az imént, amikor álmairól beszélt. Aztán felkel s félszeg járásával kisiet a szobából.)