Kétségtelenül fasiszta lélek. De kulturált, csiszolt, ha – kivételesen – szabad e két szót együtt használni: humánus fasiszta. Fasiszta a szó mély értelmében. A fasizmus intézményeiben szereti, törvényes formák között, simán és csendben, legalizáltan, a humánum felszíne mögé rejtőzve, nem barátja az egyéni erőszaknak, a vérnek, a kínzásnak, a brutalitásnak. Az állati ösztönöket csak törvényes formák között, szelídítve engedi érvényesülni. Nem tartozik Somogyi, Bacsó, Matteotti gyilkosai közé. Csak abba a rendszerbe tartozik, amely kitermelte Somogyi, Bacsó, Matteotti gyilkosait. De párnázott ajtók mögött paragrafusokat sző, amelyek törvényesítik a bűncselekményeket és szalonképessé igyekeznek szelídíteni a bűnöket. Most is, amikor itt ül szemben velünk, rabként a volt igazságügyminiszter, tanult, okos, választékos, örök jeles tanuló. Megborzong, ha a német és a nyilas pokol rémségeit hallja. Borzongása őszinte. Kifinomodott idegrendszere nem bírja a durvaságot, a trágárságot, a vért, a verejtéket, a szennyet. Nem bírja, ha emberkézről csurog a vér. Természetesen, ha a paragrafusok finom szövevényéből csurog… az más! Nem szereti a fasisztát, ha Szálasi. De szereti, ha Gömbös. Rendszerében elfogadja a fasizmust. Alapjaiban elfogadja. De tőrében, gyilkában, mérgében nem. Alapjaiban elfogadja és műveli. Következményeiben távol tartja magát tőle és mossa a kezét. Ez Antal István. Nem olyan riadt, nem olyan gyáva, ahogy megérkezésekor a riporterek leírták. A méltatlankodás egész valójában megrázza, amiért megbilincselik és börtönbe vetik. Mint mondja: a szégyen és az emberi méltóság meggyalázása elviselhetetlen számára… Eleinte csupa bizalmatlanság – alig akar beszélni. Felugrik: „Nem állok az urak rendelkezésére!” – mondja. Aztán – néhány megnyugtató szóra – lecsillapodik. Az első negyedórában újból és újból kitör belőle a bizalmatlanság. De a beszélgetés második felében már szívesen beszél s amikor elválunk, megkér: keressük fel máskor is, oly jó beszélgetni velünk, nem bírja el cellatársait, a műveletlen nyilasokat… Szemüvege idegesen csillan a villanykörte sugaraiban, szemében szorongás, félelmi érzet, szégyenkezés, megalázkodás és uralkodni vágyás…

Valahonnan ismerem az Ön arcát! – kiált egyikünkre és szeme csupa bizalmatlanság. Oldalról, lopva fürkész. Vontatottan, halkan, óvatosan beszél: - Negyvenkilenc éves vagyok. Kenderesen születtem. Édesapám szatócs volt. Hárman voltunk testvérek. Az egyik fivérem dr. Antal Lajos, főorvos. A nővérem: féltestvér. Mondhatatlanul mély testvéri szeretetben éltünk. Hétéves voltam, amikor apám hastífuszban meghalt. Anyám, aki nyolcvanegy éves, most is él. Nagyon-nagyon nehéz gyermekkorom volt. Tízéves koromban már kenyeret kellett keresni. Tanítottam iskolatársaimat, abból tartottam fenn szüleimet. Színjeles tanuló voltam. Sokat éheztem. Angolul, franciául, németül magam tanultam. Állandóan tanultam, csak tanulni vágytam. Nem játszottam, úgyszólván soha. Vernét, Mayt olvastam, de semmi hatással nem volt rám. Fantáziámat már gyermekkoromban lekötötte a küzdelem az élettel. De Verne „Két év vakáció” című könyvét még politikus koromban is olvastam. Amikor túlságosan izgalmasak voltak napjaim, ezt a könyvet vettem elő, hogy idegfeszültségemet levezessem… Csak tizenhét-tizennyolc éves koromban szilárdult meg egy kicsit a helyzetem. Addig folytonosan nyomorogtam. Hatodik gimnazista voltam, amikor megismerkedtem Spencerrel. Rendkívül megragadott.

Marxot mikor ismerte meg?

Valamivel később. A marxizmus tökéletes ismerője vagyok. Szembenállok vele. A marxizmust röghöz kötöttnek tartom, a szellem és az erkölcs erejét tagadja, e két legnagyobb lelkierőt az anyag függvényének tartja. Szerintem nem a gazdasági, hanem a spirituális erők mozgatják a társadalmat és irányítják a történelmet…

Vallásos?

Vallásos miliőben nevelkedtem, de a vallás sohasem fűtötte át egész lényemet. A vallásos érzés soha sem nyomta el bennem a más filozófiai rendszerek iránt való érdeklődésemet.

Szokott gyónni?

Nem gyóntam rendszeresen.

Szerelmi élete?

Tiszta volt. Harmincegy éves koromig tiszta voltam. Feleségemmel a legharmonikusabb házaséletet élem. Tökéletesen tiszta és nagyobb emócióktól mentes szerelmi életet éltem, ez számomra könnyű volt, mert a szerelem csak lelki vonatkozásaiban tudott vonzani. Egyéb vonatkozásaiban soha nem tudott befolyásolni.

Voltak gyermekkorában félelmi érzetei?

Soha. A józan racionalizmus légkörében nevelkedtem.

Antiszemita légkörben élt-e ifjúkorában?

Soha.

A világháborúban mi volt a legnagyobb élménye?

Az első gáztámadás. Gázmérgezett olasz tiszteket hoztak, delirizáltak, a családjukról, a szeretteikről mormogtak félszavakat… Ez volt a leglesújtóbb élményem. Egyébként minden kitüntetést megkaptam.

Állatokat szeretett kínozni gyerekkorában?

(Ingerülten, szeme idegesen s riadtan villan.) Azt akarják rámfogni, hogy szadista vagyok? (Néhány pillanatnyi szünet után.) A legnagyobb mértékben bántott az állatok kínzása.

A sportot szerette?

Soha életemben semmiféle sportmérkőzésen nem voltam.

A táncot?

Soha életemben nem táncoltam.

Mi volt mégis a szórakozása?

Színházba szerettem járni, a vígjátékokat szeretem, a vidám filmeket és – ne nevessenek az urak – a cirkuszt. A bohócok játékától kicsordult a könnyem, úgy nevettem…

A szépirodalom?

Abszolút ismerője vagyok a magyar, a német, a francia, az orosz irodalomnak. A világirodalom legszebb költeményeinek javarészét ma is el tudom mondani szóról-szóra. Például számos verset tudok Béranger-től, Hugo-tól, Chateaubriand-től, Verlaine-től, Villon-tól. Hugo romanticizmusa tett rám különösen nagy hatást és Flaubert Salambo-ja. A modern franciák kevésbé vonzanak. France-t nagyon szeretem. Az orosz irodalom óriási hatással volt rám. Behatóan ismerem valamennyi számottevő művét. Az Ördöngősök Miskin hercege elevenen él bennem. A Raszkolnyikov-ban a vizsgálóbíró alakját kissé nyersnek találom. Ebben a könyvben azt a jelenetet érzem legközelebb magamhoz, amelyben Raszkolnyikov megcsókolja Natasa lábát és amikor a nő rászól, hogyan csókolhatja meg egy utcalány lábát, Raszkolnyikov ezt feleli: most megcsókoltam a világ szenvedését.

A pszichoanalitikát ismeri?

Nem olvastam róla semmit.

A humor iránt van érzéke?

Nagyon szerettem. Kivéve a trágár vicceket.

Milyen érzést váltott ki Önből az emberi szenvedés?

Mélyen megrázott. De a fizikai szenvedésnél is mélyebben megrendített, ha valakit lelki sérelem ért s mindennél jobban az, ha valakit emberi méltóságában megaláztak. Amit most is félelemnek hisznek bennem az emberek, nem egyéb, mint az emberi méltóságot ért bántalom miatt érzett szégyenkezés és fájdalom.

Ön a Sztójay-kormányban igazságügyminiszter volt. A Sztójay-kormány kormányzása alatt Magyarországról a legkegyetlenebb körülmények között Németországba deportálták a rendszer politikai ellenfeleit és a zsidókat. Tudott Ön erről?

Biztosat nem tudtam. De mindig rendkívül rossz, nyomasztó érzésem volt a deportálások lehetőségével kapcsolatban. Több ízben közbe is léptem, amikor meggyőződtem, hogy a deportálások valóban folynak. Így Rusznyák és Purjesz egyetemi tanárokat vétettem ki a vagonból.

Mikor tudta meg, hogy a deportáltak javarésze megsemmisítő táborokba került és a legnyomorúságosabb körülmények között elpusztult?

Csak jóval később hallottam. Őszintén szólva, nem hittem el. Bizonyos mértékig még ma is kételkedem… (Amikor részleteket hall, kezébe temeti arcát, összerázkódik.) Borzalmas… Vezető pozícióban lévő németek cáfolták előttünk folytonosan az ilyen híreket. Imrédy és én minden alkalmat megragadtunk, hogy tiltakozzunk, ha valami atrocitásról hallottunk. Követeltük, hogy a kormány azonnal kérjen felvilágosítást a német kormánytól, mi történik a kiszállított emberekkel, amíg a válasz nem jön meg, függesszék fel a további deportálásokat. A német kormánytól egy se hideg, se meleg válasz nem érkezett, mire a pesti zsidóság kiszállítására nem is került sor. Endre és Baky, akiket a kegyetlenségekről elterjedt hírek miatt felelősségre vontunk, mindent letagadtak. Kijelentéseiket megerősítette Faragho Gábor, aki pedig anglofil hírében állt.

Én Ön, akit oly mélyen megrendít az, ha valakit emberi méltóságában megaláznak, tagja maradt egy olyan kormánynak, amely emberek százezreit a legkegyetlenebb körülmények között egy idegen nemzet haláltáboraiba szállíttatta!

Mindent megtettem, amit abban a helyzetben tehettem… Vállalnom kellett a tárcát.

Miért?

Március 19-én össze voltam törve. Abszolúte nem voltam elkészülve arra, hogy kombinációba vesznek. 23-án délután egy órakor magához hívatott Sztójay és ezt mondta: Veesenmayer közölte velem, amennyiben ma délután négy óráig nem alakítom meg a kormányt, repülőgépen visszavisznek Berlinbe és akkor Magyarországgal úgy fognak elbánni, mint Lengyelországgal: kormányzóságának tekintik, német hivatalnokokat állítanak az élére és a magyar katonaságot foglyul ejtik. Sztójay felszólított, hogy azonnal vállaljam el az igazságügyi tárcát. A kormányzó is a leghatározottabban felszólított erre. El kellett vállalnom. Nem akartam capitano di belli tempi lenni, kapitány, aki csak szép időben vállalja a kormányzást, de vihar elején elbújik a parton. Arra gondoltam, hogy ez a szerepem rám nézve katasztrófális következményekkel járhat, noha sejtelmem sem volt, mit terveznek a németek a zsidókkal…

Nem hallotta, mit tettek velük minden országban, amelyet megszálltak?

Hiteles hírt nem hallottam. Csak mendemondát, rádióhírt, melyet a németek propagandának minősítettek. Amikor itthon megláttam egy-egy sárgacsillagos embert, meghallottam, hogy gettóba gyömöszölték őket, idegrohamot kaptam…

És miniszter maradt!

Erre két okom volt. Az egyik az, hogy gondoltam: ha elfogadtam ettől az országtól a címet, rangot, méltóságot, amikor az semmi veszéllyel nem járt, nem hagyhatom cserben csak azért, mert az állásom életveszéllyel jár. A másik ok pedig az volt – és ezt a legőszintébben mondom! –, hogy féltem. Féltem a német Gestapotól, amelyről tudtam, hogy bizalmatlan velem szemben. Ismertem már akkor, mit csináltak politikus barátaimmal a pestvidéki törvényszék fogházában. Abban a fogházban, amely az én felügyeleti hatásköröm alá tartozott. Féltem… Mégis minden minisztertanácson felszólaltam a kegyetlenkedések ellen. Ennek köszönhetem, hogy október 16-án a Gestapo elfogott és elhurcolt. Amikor a Gestaponak egy Schmidt nevű őrnagya kihallgatott, elémtárta szóról-szóra, hogy mit mondtam a Sztójay-kormány minisztertanácsain. Velőmig meg voltam döbbenve. Ekkor tudtam meg, hogy minisztertanácsaim egyike, vagy talán több is közülük, a németek kémje volt. Szóval: féltem a Gestapotól. Ez volt az egyik oka annak, hogy nem mondtam le, amikor legszívesebben lemondtam volna. Féltem tőlük… Most már tudom, ki lehetett volna bírni…

Mi a véleménye a kapitalista társadalmi rendszerről?

Éles harcban álltam vele. Soha, semmiféle személyi kapcsolatom nem volt Chorinnal, Goldberggel, a Weiss-családdal, de a feudalista nagybirtokosokkal sem. Ezért nem tudtam hosszú időn át politikai pályámon előrehaladni. A kormányzó engem proletárnak tartott. És hozzá radikális proletárnak. Sokáig húzódott az én igazságügyminiszteri kinevezésemtől – mint többek előtt kijelentette – nem lehet egy proletárt az igazságügyminiszteri székbe ültetni.

Hogyan került a politikai életbe?

A kommünben Szegeden voltam. Ott ismerkedtem meg Gömbös Gyulával. Az egyetemi ifjúság vezetője voltam. Szellemi vonalon mindig heves harcban álltam a baloldallal.

Ön a harc, az erő, a hajthatatlan akarat emberének tartja magát?

Nem. Mindig a kompromisszumok felé hajlok inkább- Az erőszak minden formáját mindig elvetettem. A kompromisszumok híve voltam mindig – pedig színmagyar családból származom. Egyik ősöm Fazekas Mihály, a Lúdas Matyi költője, őseim protestáns predikátorok voltak, akiket a Habsburgok üldöztek. A XVII. század végéig visszavezetve családfámat, csak színmagyar nevet találni őseim között, mindkét ágon. Én magam is mindig élesen Habsburg-ellenes voltam. Amikor Szegedről visszakerültem Budapestre, az Országos Hitelszövetkezethez jutottam, ügyvéd lettem. Gömbössel állandóan fenntartottam kapcsolataimat és lassan teljesen bekapcsolódtam a politikába.

Az 1920-as évek antiszemitizmusa hogyan hatott Önre?

Nem volt komoly antiszemitizmus. Frázisok voltak, ostobaság. Nagy szavak. A MEFHOSz elnöki székében, noha a numerus clausus bevezetéséért harcoltunk, a heccelődő, ostoba antiszemitizmus ellen fordultam. A numerus clausust helyeseltem, mert a zsidóság érdekében is elleneztem és ellenzem a zsidóság szupremációját.

Hisz az asszimiláció lehetőségében?

Hiszek. De csak nemzedékek múltán… (Hirtelen kérdés nélkül.) Tudják az urak, kikben csalódtam? Az oroszokban. Azok a tisztek, akik kihallgattak, ezerszer mélyebb tájékozottságot, világpolitikai ismereteket, emberi bölcsességet árultak el, mint azok a német tisztek, akikkel Németországban alkalmam volt beszélni. Látják, azért érzek bizonyos lelkiismeretfurdalást, mert nem tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy a Szovjetről szóló hazug német propaganda állításait ellenőrizzem.

És milyen érzelmi kapcsolatban állt a németekkel?

Sosem álltam velük érzelmi kapcsolatban. Nagy történelmi stúdiumokat végeztem. Tudtam, hogy ezer év óta mellettük élünk. Hideg politikai megfontolás alapján az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a szörnyű krízisben a németek mellett a helyünk.

Hát el tudta képzelni, hogy a németek megnyerhetik ezt a háborút?

Amennyiben a németeknek sikerült volna győzelmesen befejezni a villámháborút, amire annak idején sok kilátás volt és sikerült volna győzelmüket diplomáciailag megfelelően kihasználni, amihez sohasem értettek –, akkor nem csalódtam volna számításaimban. De Anglia a „Blitzkrieg”-et [villámháború – a szerk.] átváltoztatta szabályos háborúvá, a németek ebbe belementek – ez jelentette a végüket. Nagyon-nagyon sokáig azonban azt hittem, hogy kompromisszummal fog befejeződni a háború. Ezt egészen addig hittem, amíg Budapest ostroma meg nem kezdődött.

Hitt a csodafegyverekben?

Megmondom őszintén: nem hittem, hogy Hitlerék olyan gazemberek legyenek, hogy a saját népüket is becsapják, ennyi amoralitást még Hitlerről sem feltételeztem.

Alfred Rosberg könyvét olvasta?

Az valami szörnyűség.

És Rausching könyvét?

Óriási hatással volt rám. A világtörténelemben nem először szerepelt megszállott démon. Kétszer hallottam Hitlert beszélni. Rendkívüli hatással volt rám. De csodálkozzanak az urak: rám egy szelíd és jó ember benyomását tette, pont ellenkezőjét, mint amilyen a valóságban volt. Azoknak az adatoknak a hiányában, amelyeket most már mi is tudunk róla, én apostolnak tekintettem őt. Ámbár a Mein Kampf szörnyen zavaros könyv… egy félművelt ember zagyvasága. Államot vezetni és „messianisztikus” elhivatottságot realizálni örökös kürtharsogással, fáklyásmenetekkel, díszparádékkal, szónoklással nem lehet. Két pártnapjukon résztvettem. Láttam a felvonulásaikat. Akkor megdöbbentő hatással volt rám. Ezek a felvonulások a németség erejét a valóságnál sokkal nagyobbnak tüntették fel. Százezer ember együtemű lépése optikai csalódást okozott.

Az előbb azt mondta, hogy Hitlert apostolnak érezte. Nyomban rá kijelentette, hogy könyve egy félművelt ember zagyvasága. Nem gondolja, hogy e két kijelentése kissé ellentétben áll egymással?

Az apostolok rendszerint egyszerű emberek.

Igen egyszerűek. De nem zagyvák és nem csalók.

Nem szabad elfelejteni, hogy Hitler egyszerű, félművelt, zagyva észjárású emberek számára írta a könyvét.

Mi a véleménye Szálasiról?

Nem ismertem. Egy zűrzavaros Hitlernek még zűrzavarosabb utánzata. Gyenge epigon. Megjegyzem azonban, hogy elfogultnak érzem magam vele szemben. Ő tartóztatott le engem október 16-án. Szálasit megvetem. Van benne valami zavaros vágy a heroizmus felé, ez az egész…

Mit érzett, amikor hazahozták Németországból?

Tudom, azt írták a lapok, hogy a hazaszállított háborús bűnösök közül én vagyok a legjobban megijedve. Amit félelemnek hittek, az bennem nem más, mint a megaláztatás felett érzett mérhetetlen szégyenkezés. Amikor megbilincseltek, azt hittem, elsüllyedek az emberi méltóságomat ért megaláztatás miatt. A girondisták tragédiája az enyém: a jakobinusok és a royalisták malomkövei között… Tizenhét műveletlen nyilassal egy cellába zárva lenni… ez borzasztó! Nekem, aki nemrégiben még áll… (kijavítja) miniszter voltam! Megdöbbenéssel láttam, amikor ezeket a nyilasokat megismertem: Úristen, ezek akarták az országot vezetni! Egyetlenegy emberrel találkoztam közöttük: Temesváry Lászlóval, aki elérte egy középiskolai tanuló műveltségének színvonalát.

Hogyan lehetséges, hogy résztvett, teljes politikai súlyával és egyéni tehetségével egy olyan rendszernek szolgálatában, amely politikai ellenfeleit és a zsidóságot százezer számra a legkíméletlenebb körülmények között kiszállította a német pokolba?

(Szeme a pápaszemüveg alatt idegesen villan.) Amit most elmondok, nem fogom elmondani a főtárgyaláson. Amikor Hitler uralomra jutott, az európai zsidóság tragédiája előre látható volt. Hitler számtalanszor bejelentette, hogy az „átkozott” fajt el fogja pusztítani. Előre látható volt az is, hogy Magyarországon az antiszemitizmus Hitler uralomra jutásával aktivizálódni fog. Azt is tudtuk, hogy Hitler a hozzá legközelebb eső és a zsidósággal szaturált Magyarországot fogja a zsidókérdésben elsősorban brutalizálni. Egyetlen lehetőség volt: a farkascsorda által üldözött szánon menekülő pásztorok útmutatását követni. Nem volt számunkra más tennivaló, mint időnként kidobni a menekülő szánról egy-egy csomagot, abban a reményben, hogy a szán célba fut, mielőtt a farkascsorda a menekülő szánt mindenestül felfalja. Tehát ez volt a gondolatmenetünk: ha egy-egy intézkedéssel kielégítjük a szán után loholó farkascsorda étvágyát, akkor legalább megvan a reményünk, hogy a zsidóság puszta létét megmenthetjük. Mert a zsidóság is ott kuporgott velünk együtt a szánon. Ezért hoztunk időről-időre egy-egy zsidóellenes rendelet – kisrészben azért, mert némely vonatkozásában meggyőződésünket szolgáltuk ezzel, nagyrészben azért, hogy a farkascsordának némi koncot vessünk. Az én meggyőződésem az volt, hogy a Kállay-kormány elmulasztott kellő időben újabb és újabb koncot dobni a farkasoknak. Igenis, már jóval előbb rendeletet kellett volna hozni akár zsidók összeütköztetéséről is, akkor ez a Kállay-kormány idején valósult volna meg, nem Endre és Baky országlása idején és a németek bizalmatlanságát ezzel legalább egy időre megint sikerült volna eloszlatni. Talán sikerült volna megmenteni a zsidóság puszta létét. És a szán talán közben bejutott volna a célba: a háborúnak végére jutottunk volna. Ha a németek győztek volna, a zsidóság kitelepítésére került volna sor, nemzetközi úton. Ha nem, akkor a zsidóság visszakapta volna jogainak javarészét. A kormányzónak nagy része volt abban, hogy a zsidóság ilyen sorsa jutott. Tudtam, hogy a zsidóság semmiesetre sem élhet nyugalomban és békében a háború végéig, ezt Hitler nem fogja tűrni. De, hogy a zsidóság puszta létét megmentsük, ahhoz elengedhetetlenül szükséges, hogy Hitlernek minél több zsidószenvedést produkáljunk. Nekem nagyon sok zsidó barátom volt, mégis, amikor már fenyegetővé vált Hitler türelmetlensége, javasoltam, hogy csináljunk valamit a zsidók érdekében a zsidók ellen. Azonban a kormányzó nem adta hozzájárulását. Én például már régen ki akartam költöztetni a zsidókat – mondjuk – az I. és a II. kerületből, és 30 százalékos zsidó vagyonadót akartam – koncul a farkasfalkának, amely egyre közelebb ért a menekülő szánhoz. A kormányzó mindig közbelépett. Így jutottunk el a március 19-éhez. Március 18-ról 19-re virradó éjszakán Hitler ezt mondta a kormányzónak: „Kormányzó, két okból szállom meg Magyarországot. Először azért, mert Magyarország ki akar ugrani a háborúból és nekem erről biztos adataim vannak. Másodszor azért, mert Magyarország még mindig eldorádója a zsidóknak. Nemcsak hogy nem telepítik ki a zsidókat, hanem a tőlem elmenekülőknek menedéket adnak. Finnországban ötezer zsidó van összesen. Tudja, minek köszönhetem, hogy Finnország kiugrott a háborúból? Az ötezer zsidónak! Hát Magyarországon ezt nem fogom eltűrni!”

Miért ragaszkodott görcsösen a pozíciójához?

Egész életemet végigkísérte a nyomortól való félelem. Mindig féltem attól, hogy gyermekkorabeli nyomorom újból utól fog érni. Hogy megint konyhában kell laknom, mezítláb járni, éhezni. Talán ez is egyik oka volt annak, hogy nem léptem fel nagyobb lendülettel a meggyőződésemmel ellenkező eszmékkel szemben… féltem, hogy elveszítem minden keresetemet és visszaesek a nyomorba… Hogy a börtönt ilyen elviselhetetlennek érzem, ebben is van valami a nyomortól való félelemből…

Milyen alvó?

Könnyen elalszom, rövid alvás után felébredek. Érdekes, itt a börtönben jobban alszom. Van egy-két kínzó, visszatérő álmom. Gyakran álmodom, hogy megyek az utcán, egyszerre észreveszem, hogy ingben, alsóruhában vagyok… Egy másik visszatérő álmom: a parlamentben beszélek, hirtelen lenézek, látom, hogy nincs rajtam cipő… Rettentően szégyellem magam és felébredek.

Hipochonder?

Igen. Ha a rákról olvasok, nyomban rákos tüneteket érzek, ha vesebajról, a vesém kezd fájni. A megalkuvástól mindig nagyon féltem. Az orvosi tudomány ezért rendkívül érdekelt. Az orvosokat nagyon közelállónak éreztem magamhoz.

Hálás természetű ember?

Alaptermészetem a hűség és a hála.

(Szemvillanásaiban, mozdulataiban, váratlanul felfelé ívelő, majd hirtelen elcsituló hanglejtésében szinte kitapintható az aggodalom! Ahogy feláll, elköszön és kisiet – egész lénye csupa ravaszság és riadtság. Szemgolyója, a sápadt villanyfényben csillogó pápaszemüveg alatt, a megbántottságtól és az örökös készenléttől dülledten villan mégegyszer ránk az ajtóból.)

A pszichoanalitikus megjegyzése

Intellektuális személyiség. Olyan, akinek kritikáját például a marxizmussal szemben megfontoltnak, illetékesnek szokták tartani. Elveti a szociális közgazdasági és történelem-szemléletet, mert az túlságosan egyoldalú. Kizárólag anyagelvű tényezőkkel magyarázza a társadalmat, valamint a történelmet, ahelyett, hogy azokat az erőket, amelyek Antal az igazán történelemformáló tényezőket – tudniillik az erkölcsi és szellemi erőket – tartaná a dolgok végokának. Ezzel szemben a saját társadalmi és történelmi szerepét nem erkölcsi, nem szellemi végokkal magyarázza, hanem gazdaságiakkal, amikor azt mondja: félt a nyomorúsától és azért nem szállt szembe azokkal a megnyilvánulásokkal, amelyeket erkölcsileg és szellemileg elítélt.

Értelmes, sőt jóhiszemű koponyák is gyakran ezzel a sablonnal tagadják az anyagi lét döntő jelentőségét. A lélektan a szocializmus segítségére lehet e vitában, márpedig a pszichológiának nem lehet a szemére vetni, hogy az erkölcs és a szellem jelentőségét alábecsüli. Az anyagi és hatalmi becsvágy lélektani, érzelmi megnyilvánulások és kettős jellegük van. Ösztöneredetűek, de kiélési megnyilatkozásaik gazdasági síkon futnak. Aszerint, hogy melyik oldalról nézzük, lélektani, illetve gazdasági az arculatuk.

Antal az első vizsgált, akinél szóbotlást, tévcselekményt, lehetett konstatálni. Így mondta: „Nemrégiben még áll… (javítja) miniszter voltam!” Államférfit akart mondani, de szerényen miniszterre korrigálta. És idetartoznak exhibícionista visszatérő álmai: megyek az utcán, egyszerre észreveszem, hogy ingben, alsóruhában vagyok… A feltűnési, mutogatási kedvtelés ismert gyermeki eredetű motívumai ezek. A mindenáron szereplése, a mindenképpen kitűnni akarásé, mert ez, ha sikerül, egyúttal biztosítja az anyagi becsvágyat, a címet, a rangot, a méltóságot: az anyagi jólétet is. Itt és így hangolódik össze, találkozik a lélektani és gazdasági determináció. Úgy is lehetne a fasiszta ideológiát meghatározni, hogy az olyan szocialistának mondott elképzelés, ami hirdetőinek a legteljesebb, a legkorlátlanabb individualizmus kiélését alkotmányosan biztosítja.

A gyermeki lélek néha ösztönszerű bizonyossággal képes elhárítani az Énre leselkedő veszélyeket. Antal István, amikor nehéz politikai gondok emésztették, Verne Gyula „Két évi vakáció”-ját olvasta. Valóban, pár évvel ezelőtt éppen kétévi vakációra kellett volna mennie… Gyermeki örömmotívum a cirkusz, a bohócok kedvelése. Infantilizmusa a léletani alap (a léleknek is van „unterbau”-ja [alapépítmény – szerk.]), a sok könyv, a tág fogalomkör: a felépítmény, ami csak akkor bírja el a további ráépítést, ha megbízhatóbb, stabilabb alappal rendelkezik.