„Művészi bábjátékot akarok csinálni. Vagyis nem is egészen bábjátékot, hanem bábszínjátékot. […] Mi a különbség? A bábjátékot a Hincz bácsi csinálja, kint a Ligetben, én pedig több felvonásos drámákat fogok előadni, persze nem tragédiákat, hanem bohózatokat, mulatságos dolgokat, a népi dolgokat akarom feldolgozni, és mindenek előtt a Toldival indulok."

"Torz lelkű, bosszúálló, barátait hátba szúró diktátor, aki emberi sorsokat, pályafutásokat tett tönkre." "Progresszív színházi újító, akit színészek és rendezők generációi tiszteltek mesterükként." "Tehetségtelen kókler, aki az egész magyar színházi fejlődésnek súlyos károkat okozott." "A legfelkészültebb Nemzeti-igazgató, aki megvédte az intézményt a kötelező stréberdrámáktól, csellel, furfanggal óvta az intézmény rangját a legdemagógabb időkben." Ellentmondásos vélemények, mégis mindet róla fogalmazták meg. Összetett karakter, akinek ars poeticája szerint az az igazi színház, ami meg akarja változtatni a világot. Emberként és színészként megoszlottak róla pályatársai álláspontjai, azonban az sem elképzelhetetlen, hogy mindegyik ő volt.

„A színház népnevelés. Mennél magasabb szintre tudjuk emelni, annál nagyszerűbb. De azt nem lehet, hogy csak és azonnal a magasabb szinten csináljuk."

„Íme a magyar Operett. Egy asszony, aki nagy egyéniség, s amellett elég ripacsista, hogy jól tudja érezni magát, sőt hitt is ebben a flitteres, nagyherceges operettvilágban. Asszonynak kellett lennie, mert férfiból elképzelhetetlen ez az öntvény. Akinek ekkora emberi súlya van, ha férfi, más pályát keres… Fedákban ezt imádta a közönség, amely az ő kótákkal packázó hangjában, áradó jókedvében, hars önbizalmában nemcsak operettet kapott, de különös, nyers ízzel kapta a maga életkedvét." (Németh László)

„A régi, nagy gárda utolsó mohikánja." – Marton Endre

„Sugárzó intelligenciájával, élénk szellemével, gyöngyöző humorával és elmélyült drámaiságával a legvonzóbb emberi jelenségek egyike. Csupa természetes báj és kedvesség az életben éppúgy, mint a színpadon. Valójában ott a színpadon élt ő igazán, olyan intenzíven, hogy nemegyszer úgy tetszett, az életben is inkább csak játszott.” (Kárpáti Aurél)

„Röviden én úgy tudom summázni ezeket a körülöttem kavargó dolgokat: én bűnt soha nem követtem el életemben. A ’40-es évek alatt sem. Én embertársaimnak soha nem akartam ártani. Bűnt nem követtem el, tévedni annyit tévedhettem, amennyit minden ember tévedhetett. Emberek vagyunk. Nagy tévedések nem voltak.”

"Én úgy érzem, hogy az Isten mindnyájunkat - akik itt vagyunk, és szabadon élünk - valami céllal rendelte ide. Mindenki, a tudása és tehetsége szerint kell, hogy szolgálja a magyarügyet. Én tengereken, világrészeken át magammal hoztam a mi magyar költőink lelkét... a nevetést a sírást - az önmarcangolást és megbékélést... a jaj-szót, a bekövetkezett sötét jövőnek előre vetett árnyékát, mely mögül a napfény - a reménység igyekszik előretörni... Majd jövök mint bujdosó igric, szeretném bejárni az egész világot, hogy egy-egy estére hazavigyem magyar testvéreimet egy országba, mely valaha boldog valóság volt mindannyiunk számára - ma pedig fájó... elérhetetlen álom..."

„Vége a világnak, vége / a reménynek / Városok pusztulnak, / srapnelek zenélnek. / Emberek vérétől / piros a tarka rét. / Halottak fekszenek az / úton szerteszét. / Még egyszer elmondom / csendben az imámat: / Uram, az emberek / gyarlók és hibáznak…” (Seress Rezső: Vége a világnak)

„Nem szívesen beszélek róla, nehogy kérkedésnek hasson. De az igazság az, hogy üldözötteket bújtattam. Annak idején három lakásom volt, mindegyikben jó néhány embert rejtegettem. Ezt nem valami hősies áldozatnak, hanem emberi kötelességemnek éreztem.”

„A Nemzeti Színház igazgatója akartam lenni, ez volt minden vágyam. Ezért küzdöttem és ha néha tévedtem is, vagy olyasmit tettem, ami nem volt fair, ennek az érdekében követtem el. Az ellen tiltakozom, hogy én a színészet Szálasija lettem volna. […] Nem értem, miért haragusznak rám és mióta itt vagyok, nem látogatott még meg senkim sem. Pedig én mindenkin segítettem.” (Kiss Ferenc)

„[…]nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az irodalmi mű, valamint a kortól determinált közönség, színész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezében csupán anyag az irodalmi mű lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festészeti és plasztikai lehetőségei, de anyag tulajdonképpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésre álló alakító eszközökkel művészi álmait.” (Németh Antal a rendező feladatáról)