Színészembernél még nehezebb megállapítani, mikor színészkedik, mikor őszinte, mint közönséges polgárnál. Például most őszinte-e nyilas eszmék e megszállott kiszolgálója a magyar színjátszás világában, most, amikor összegörbülve, magába süppedve, hétréthajolva ül priccsén, vagy most színészkedik-e, amikor feláll, derűsen megnyújtja derekát, megbillenti vállát, szinte éppen úgy, mint amikor a színpadon vaskos paraszti legénykedés során két kézzel lejjebb rántja a nadrágját. Most őszinte-e, amikor egészségesen felnevet, kivillantva erős, fehér fogsorát, vagy most-e, amikor két szájaszéle legörbed s remegő szempillái alól csorognak a könnyek. Nehéz megállapítani. Ha játszik, jól játszik. Jó színész, kétségtelen. Kár, hogy rossz ember volt. Mert súlyos bűnök terhelik. A legembertelenebb rendeletek embertelen végrehajtója volt a Színész Kamara elnöki székében trónolva. Zsidó származású pályatársait leebrudalta kenyerük s hivatásuk teréről. Szószólója, propagandistája, rendezője, szpíkerje, színésze, szavalója volt a nyilas színpadnak, rádiónak, pódiumnak, hordónak. Vigasztalta a gyilkosokat, belerúgott a meggyilkoltakba. Most itt ül a priccsén, tekintetét a kőre vetve, kemény, csontos, ázsiai arcát egyik tenyerébe ejtve, mint a megelevenedett halálraítélt Munkácsy „Siralomházá”-ból. Arcvonásai megmélyültek, sötétek lettek, arca borostás. De szeme néha felvillan, felelőtlenül, hetykén. A következő percben elborul, ádámcsukája vonaglik, szava elfúl, sír. Nehezen beszél, nincsenek gondolatai. Műveletlen. De egy-egy gesztusából, felhorkanásából, vagy két papírvékony ajkának egymásra tapadásából érezni: ez az ember túldagadt önmagán. Ez az ember nemcsak azt hiszi, hogy ő nagy színész, hanem azt is, hogy nagy ember. Pedig lelke csenevész, szelleme egy papagájé.

Ezernyolcszázkilencvenháromban születtem. Tízen voltunk testvérek. Apám fodrászmester volt Székesfehérváron. Nyolc fiú közül csak én maradtam életben. Apám, 76 éves korában végelgyengülésben halt meg, anyámat élve hagytam el Fehérvárott. Egy nagybátyám volt a családban, aki megőrült. Egyik fivérem, aki fiatal korában hunyt el, a szónoklás zsenije volt. Szüleim kedvence. Anyám is, apám is istenfélő volt, rendszeresen jártak templomba. Apám meglehetősen szerette az alkoholt. Olykor be is rúgott. Én se vetettem meg a jó italt, nem egyszer be voltam csípve.

Rendszeresen ivott?

Naponta ittam legalább egy litert. Össze-vissza mindenféléből… De meg sem éreztem.

Gyermekkorában – gondoljuk, már akkor is színész akart lenni! – milyen szerepkörről ábrándozott?

Jellemszínész akartam mindig lenni. Megjósoltam anyámnak, hogy olyan karriert fogok befutni, hogy az nem is normális. Megjósoltam, hogy igen nagy színész leszek. Cyranót szavaltam már gyermekkoromban. De csak a színészettel volt kapcsolatom, más művészettel soha. Viszont a sportot nagyon szerettem. 1911-ben a Dunántúl távolugró bajnoka voltam. 6.70-et ugrottam. Lovagoltam, teniszeztem. A durva sportok sosem érdekeltek. Azután a háborúba mentem…

Hogyan hatott Önre a mészárlás, amelyet kint látott?

Rettenetesen. Rám mindig megrendítően hatott, ha más ember szenvedését láttam.

Mikor kezdte a szexuális életét?

16 éves koromban.

Azt beszélik, Ön üldözte a nőket, erőszakos volt hozzájuk…

(Nevet.) Nem kellett őket üldözni.

Voltak-e visszatérő álmai?

Igen. Gyakran álmodtam, hogy belesülök szerepembe, botrány tör ki. Kínos álmok voltak ezek.

Ön nős?

Igen. Másodszor. De azt a nőt szerettem, akit kint hagytam Németországban. Óh, micsoda nő! Micsoda színésznő lesz! És… (Elfordul, szipog, sír.) egyéves gyerekem van tőle…

Jótékony lélek volt Ön?

Mindenemet elajándékoztam, mindenemet szétosztottam, a pénz sosem érdekelt…

De hiszen a lapok tele voltak az Ön különböző vendégszerepléseivel, fellépteivel, vendégjátékaival, rendezéseivel, filmfelvételeivel, akkor, amikor kitűnő színészeket elüldözött pályájukról!

Én nem üldöztem el senkit. Senkit a világon. (Lassan, vontatottan beszél.) Nem is volt módomban üldözni. A kormány rendeletet hozott, a Kamara választmánya végrehajtotta. Én mérsékeltem a szigorú rendeletek végrehajtását, ahol csak tudtam.

Édesanyját nagyon szerette?

Nagyon. Bátyámat is szerettem, aki szerelmi féltékenység miatt öngyilkos lett.

Melyik volt a kedvenc lapja, ki volt a kedvenc írója?

(Cigarettára gyújt, szenvedélyesen szippantja a füstöt.) Minden újságot olvastam. Kedvenc magyar íróm Zilahy, Herczeg…

Ön Kárpáti Auréllal jó viszonyban volt, ugyebár?

(Felcsillanó szemmel.) Igen!

Hogyan lehet az, hogy olyan európai kultúrájú, finom lelkű, mélyen intellektuális szellemű kritikusnak, mint Kárpáti Aurél, a barátja a világtörténelem legtorzabb, legvéresebb szolgálatába álljon? Mivel tudja ezt megmagyarázni?

(Hosszú gondolkozás után, nehezen forgó nyelvvel, szinte dadogva.) Nem tudom megmagyarázni… a koráramlat… Láttam, hogy a jelenlegi társadalom minden jelenségében milyen elkorcsosulások tapasztalhatók… Az életem fordulópontján Gömbös Gyula a hónom alá nyúlt… Nagyon kitüntetett a barátságával… Voltaképpen akkor kezdtem gondolkozni ezeken a dolgokon… Nem igaz, hogy bosszúvágy, vagy elfogultság vezetett… Nem én voltam az, aki a zsidó színészeket nem engedte játszani, hanem a kormány… Az úgynevezett tömegpszichózis hatott rám… Ez akkor jelentkezett, amikor a Kamara elnöke lettem… S a jobboldali irányzat nagyon erős volt… A színészember mindig könnyen befolyásolható… Fogékonyabb és hajlékonyabb a korszellem iránt, mint más… Könnyen át tud csapni az egyik végletből a másikba… Szerettem a fajtámat, szerettem, ha a fajtámhoz tartozó érvényesül… De azért, ha zsidó származású színészt véltem tehetségesnek, segítettem… Például Egri Istvánt… Várkonyi Zoltánt… Várkonyit még 1944 februárjában is segítettem…

Melyik volt az a fordulópont az életében, amikor Gömbös a hóna alá nyúlt?

1927-ben szerződtem a Nemzeti Színháztól a Magyar Színházhoz. Kétévi sikeres működés után szerződés nélkül maradtam, mert a színház csődbe került. Hevesi Sándor nem akart visszaszerződtetni. Az Esti Kurír állandóan támadott. Szóval a zsidók… És ekkor jött Gömbös.

Ekkor támadt fel Önben az antiszemitizmus?

(Nevet.) Nem mentegetőzésképpen mondom, de soha nem voltam antiszemita. Nem is lehettem, hiszen több mint tíz évig éltem első feleségemmel, Dusnicz Piroskával, aki maga is… tetszik tudni? Én voltam a válás oka… könnyelmű voltam. Szerettem lumpolni, nőzni…

Gömbös vezette be az antiszemitizmusba?

Sosem foglalkoztam politikával. De mindig baloldalról piszkálódtak ellenem. A Magyarország Sárga Rádiójában Siklós Ferenc folyton támadott. Még a rádióban bevezetett köszöntésemet: „Nyugodalmas jó éjszakát!” – még ezt is csúfolta. A jobboldal sosem támadott. Mindenki kérdezte tőlem: „Miért támadnak téged a zsidók?...” Eleinte azt hittem, talán azért, mert Gömbös visszavitt a Nemzeti Színházhoz. Magam sem tudom pontosan okát…

Olvasott Ön szocialista könyveket? (Fejével int: nem.) Tudja, mi a történelmi materializmus, az értéktöbblet-elmélet, a dialektika, hallott-e már a Kommunista Kiáltványról?

Nem. Minderről semmit sem tudok. Az emlékezőtehetségem nagyon kihagy…

A Mein Kampf-ot olvasta?

Olvastam. Semmi hatása nem volt rám. Egyoldalúnak éreztem. Nem tudott közelembe férkőzni.

Korunk legismertebb emberei közül kit érzett legközelebb állónak?

Hitler érdekes, szuggesztív ember, a beszédei szónoki szempontból nagyon jól voltak felépítve, előadása kitűnő volt… Mussolini nem hatott úgy rám, mint Hitler, teátrális volt nagyon… Churchill okos, számítóan materiális alapon álló polgárnak tartottam…

Meddig bízott Németország győzelmében?

Hol bíztam, hol nem. Kezdetben nem kételkedtem. Először 1943-ban gondoltam arra, hogy baj lesz. Amikor Budapestről menni kellett, már tudtam, hogy vége… Az embert megbabonázták kérem a csodafegyverekkel… Az ember az utolsó pillanatig várt a csodára… Vártuk a rakéta-repülőgépet vagy a légelvonó bombát…

Milyen színésznek tartja Törzs Jenőt?

Jó színésznek.

Miért üldözte őt?

(Nevet.) Én üldöztem? Soha nem tettem. Amíg a Kamara elnöke voltam, addig játszott. Harsányi Zsolt és Pünkösti Andor tudnák bizonyítani, hogy egyetlen színészt sem üldöztem.

Élő tanúja nincs erre?

Várkonyi Zoltán.

Mi volt a véleménye Szálasiról?

Nem volt rossz ember. Nem is volt tirannikus hajlandóságú. Legalábbis rám nem tett ilyen benyomást.

Tudta, hogy mi történt itt Budapesten a Szálasi-érában?

Halvány sejtelmem sem volt.

A vidéki deportálásokról sem tud?

Azokat magam láttam. Borzalmas volt… (Kezébe temeti arcát, sír.) De azt nem tudtam, mit csinálnak velük Németországban. Azt csak itt tudtam meg. Ha tudtam volna… A kormányzat nagy hibát követett el, hogy elhitette a németek meséit és nem küldött ki bizottságot a kiterelt zsidók sorsának felülvizsgálatára. Ha tudtam volna… elbújtam volna valahova és sírtam volna…

Ön művész. Nem tűnt fel Önnek, hogy a hitlerista eszmékkel korunk minden komoly szelleme szemben áll, mellette pedig csak a legselejtesebb írók, a legtudatlanabb tudósok, a legsilányabb emberek – nem tűnt ez fel Önnek?

Ezen utólag kezdtem gondolkozni… Az én állásfoglalásomat arra vezettem vissza, hogy borzasztóan utáltam a korrupt rendszert… Nem szerettem azt a módot, amivel Németh Antal biztosította magának a Nemzeti Színház igazgatói székét… Engem tulajdonképpen kizárólag az érdekelt, ami a színház világában történt… Ha Németh Antal nem lett volna, sohasem jutott volna eszembe elvállalni a Kamara elnöki tisztjét… A Major Tamással való ellentétet is Németh Antal szította…

Életének melyik tettét bánta meg legjobban?

Azt, hogy a Kamara elnöke voltam. (Sír.) Nem akartam senkinek semmi rosszat… nem is tettem senkinek… Ideges ember voltam mindig… Antimilitarista voltam világéletemben… Én a zsidókérdést is egészen másként akartam rendezni… Én semmiféle kitelepítésre nem gondoltam… Én nem féltettem a fajtámat a hogyishívjáktól… az asszimilációtól… Az én felfogásom távol állt a történtektől…

Félelmi érzései voltak?

Mindig. A holnaptól féltem főként. Azt hittem, életem végén csődbe kerülök. Féltem, hogy megrokkanok. Attól is féltem mindig, hogy ellenségeim brutalizálnak. És szorongás kínozott minden fellépésem előtt… Az utcán mindig nagyon vigyáztam, ha az úttesten mentem át… Gyilkostól, rablótól mindig nagyon féltem… Örökké zártam ajtót-ablakot… Az idők folyamán ezek a félelmi érzeteim egyre erősödtek… és most… most már szinte elviselhetetlenek… (Sír.) Nem tehetek semmiről. A jobboldali sajtó kisajátította az én nevemet és Págerét… üzletet csináltak nevünkből… és a színész hiú…

Akar még mondai valamit nekünk?

(Hosszú tépelődés után, miközben többször feláll, újra leül, megint feláll.) Valami nagyon nyomja a lelkemet… Egyéni katasztrófa súlya nyom… szeretném elmondani… Még Salzburgban történt… Egy napon Endre László megsúgta nekem, hogy aznap este meg fog szökni… A táborban parancs volt kifüggesztve, amely szerint szökés esetén megtizedelik a foglyokat… Én elmondtam Bárdossynak, mire készül Endre… Bárdossy azt tanácsolta, jelentsem az őrségnek… Megtettem… Este Endre szökni akart… De az amerikai őrség vigyázott rá… Éktelen lövöldözés támadt… és elfogták… Aztán Endre valahogy megtudta, hogy én voltam… Most bosszút forral…

(Halkan beszél, suttogva mondta el ezt a történetet. Láthatólag tele van rettegéssel. Néha az ajtóra tekint, mintha félne, hogy Endre nyomban belép és megfojtja. Remeg a hangja, arcán a ráncok elmélyülnek, szájaszéle riadtan vonaglik.)

A pszichoanalitikus megjegyzése

Kiss Ferenc már gyermekkorában megjósolta anyjának, hogy „igen nagy színész” lesz és olyan karriert fog befutni, ami „nem normális.” Egyik fivére, a kis családi körből csodált szónoki „zseni” volt. Ez a fivér meghalt. Kiss Ferenc a csodált gyermek helyére akart lépni, túl akarta szárnyalni őt, amikor anyjával közölte, hogy milyen karriert fog csinálni.

A közlési kényszer a színész készségének, a pálya szeretetének mélyen fekvő mozgatója. Meg akarja mutatni mindenkinek, ami benne van, ami él benne. Ehhez a színdarabírás elhalt és élő mesterei csak a szöveget adják, a színpad pedig az alkalmat nyújtja. A gyermeki eredetű mutogatási kedvtelés színészi sikereinek esetén kettős örömet okoz. Maga az exhibíció az egyik, az érte járó elismerés – a taps, az ünneplés – a másik, a hiúság szomját oltó kielégülés.

Egyik színigazgató nem akarta visszaszerződtetni. Hiú, szerepelni vágyó színészlelkét nem érhette nagyobb sérülés. Egy politikus a hóna alá nyúlt, ettől kezdve hálából és a még fokozottabb ünnepeltetési lehetőségek miatt, már a politikai színpadra is vágyott. Társadalomszemlélete, ideológiája nincsen, csak az a szemlélet érdekli, amelyben őt szemlélik. És ezért minden árat megadott.

Mussolini nem hatott rá, túlságosan „teátrális”-nak találta. Azt hinné az ember, hogy a színész-politikust ez még jobban megragadja. Azt hiszi ez így is van, de csak akkor, ha a színész-politikus másnak is szán sikereket. Kiss Ferenc nem tartozott azok közé, akik jól bírták a vetélytársakat. Tett is egyet-mást a riválisok elhallgattatására. A nagy színész még nagyobb lesz, ha alig marad egy olyan, akivel összehasonlítják. Egyszer visszaadott egy szerepet, mert nem akarta, hogy színpadon csúfolják. Mint színész mindent elért, de szerepeiben nemcsak azt játszotta, akit a szerző előírt és a rendező megrendezett, hanem az egész rendkívüli karriert befutott embert. Ennyi nagyság pedig nem törődhet bele, hogy nádpálcával végig vernek rajta.

A túlméretezett hiúsági, önszerzési komplexuson kívül Énjének másik jellegzetessége: a félelmek, amik megkeserítették életét. Minél feljebb került, annál nagyobbak voltak kínzó, szorongó parancsai. Félt az úttesten, félt a nyomorúságtól, félt a gyilkosoktól, mindentől, mindenkitől félt, mert félt – saját magától. Minden bizonnyal azért is félt, mert érvényesülésének eszközeit nem minden bűntudat nélkül alkalmazta. „Ideges” félelmét önbüntetésnek is lehet védelmezni.

Ami a színpadon legfeljebb véres játék, az a nézőtéren, négy fal között: véres valóság. És ezt a valóságot bosszúlja meg a rivaldafényt felváltó börtönvilágítás szerény és tompa sugara.