A vasárnap csendesen telt. Délelőtt mise, gyóntam, áldoztam. Délben hosszan sétálhattunk az udvaron hármasban, írnokok. A délutáni órákban szabadlábra helyezték Lakatos Gézát és feleségét, Ruszkiczay-Rüdiger vezérezredest és dr. Lupkovics György kúriai bírót, aki feleségemnek szegről-végről rokona. Délelőtt kaptam egy tegnapi újságot. Szó sincs benne a nyilas győzelmekről. Mindössze azt lehet megállapítani, hogy Dunapentelénél, tehát a Duna partján visszaverték az oroszok átkelési próbálkozásait. Harcok vannak a Duna és a Velencei-tó térségében, a Vértes és a Pilis hegyvidékén. Buda védői „állják az ostromot”. A keleti front egyéb területeiről nem volt benne áttekintő jelentés. (Sopronkőhida)

Csendes napnak indult a mai. Csak délután tudtuk meg, hogy a németek meglepetésszerűen elszállították Kállay Miklóst. Délelőtt még láttam a kertben sétálni elmaradhatatlan SS-őrével. Ő tehát az első, ki közülünk Németországba távozott. Szomorú sors: egyedül a bizonytalanságba. Távozása után csökkentették a német őrséget a kórházépületben, az eddigi három őr helyett egy maradt. (Sopronkőhida)

Ara Jeretzian György, a Törökországból háromévesen Magyarországra menekített örmény, a nyilas pártban kikupálódott fiatalember Alfonzó jellemzése szerint „nem ijedt meg a saját árnyékától”. Mintegy négyszáz zsidónak adott munkát az elképesztő leleményességgel beszerzett engedélyek segítségével, a szükségkórházként működtetett Védett Házban. Csak megbecsülni tudjuk, hány ezer ember – szovjet, német, magyar katona, „csillagos” és „csillag nélküli” civil – életét mentette meg így. A következőkben a regényéből olvashatunk részleteket. (A kiemelt szövegrészletek címei a szerkesztőtől származnak.)

Hogy én is írjak egy pár sort, pedig nincs hangulatom hozzá, mert nagyon intenzíven gondolok haza. Vajon kit és hol fogok megtalálni valakit. A robogó vonatban írom e pár sort, Bözsikém, és arra gondolok, hogy mindkettőnknek nagyon az a kívánsága és óhaja, hogy szeretteinket életben találjuk. Reméljünk és bízzunk a jóságos Teremtőbe[n], és feledjük el a sok veszekedést. Otthon, ha megtaláljuk mindannyian, amire vártunk, úgyis csak a jó és a szép emlékekre gondolunk vissza. Pozsony felé utazunk, és ha igaz, holnap este otthon leszünk, tehát közelegünk a végcél felé. A jó I. segítsen meg mindannyiunkat továbbra is. Búcsúzom Tőled, Bözsikém, ha bántottalak, bocsássál meg, reméljük, az életbe[n] még találkozunk jobb körülmények között. (Csorna, Sopron megye)

(Benedek Braun Magda és Milch Éva holokauszttúlélők, akik a felszabadulás után közös naplót írtak.)

Tegnap jött egy makói fiú. Egyenesen Makóról jött az anyját keresni. Nagyon stramm fiú. Ezzel kapcsolatban felmerült egy illetőnek egy gondolat a fejében. Hirsch bácsival lakik együtt, hogy elhozhatja az autóját, teherautót. Én is írtam Tóni bátyámnak, hogy tegyen valamit az érdekembe[n]. Ha igaz, akkor ő most nagy ember. Talán tud tenni valamit. […] Ma reggel a gríz összeállt. Délelőtt elvoltunk H bácsinál, Weinberger Bélával ultiztunk, és onnan mentünk ebédért. Nem is álltunk sokat sorba. Az ebéd húsleves, benne húsgombóccal és pörkölt krumplival. Határozottan javul a koszt. Alighogy beléptünk a kapun, hatalmas zápor kerekedett, és ettől délutánra olyan nagyszerű levegő kerekedett, hogy csuda. A vacsoráért, [a] feketéért és [a]répakonzervért úgy kellett bezörögnünk. Most mindenféle szívességet teszünk Biegler néninek. Ennek fejében persze ő is barátságos. A románok kapnak vöröskeresztes lapokat. A mieink ezt miért nem tudják elintézni. A makói fiú meséli: Buda caput és a Duna-part és a hidak, a gettó sértetlen és nem igaz, flammó van. 10 P egy skatulya gyufa és 400 P egy kiló vaj. De folyik a pénz.

(Bognár György bergen-belseni túlélő, aki 1945 áprilisában szabadult fel. Augusztus 20-án tért vissza Magyarországra. Naplóját és feljegyzéseit 16-17 éves korában, 1944–1945-ben írta.)

Febr. 14. Ha elgondolkodom, hogy 3 hónapja még nem voltunk meleg szobában, és azóta meleg vizet, tésztát, édességet, cigarettát, gyümölcsöt még nem is láttunk, el sem hinné senki. Vajon meddig bírja így az ember ezt a legprimitívebb életet?! Ma két kisfiút láttam; egyiket apukája vezetett. Csillagom, pici Bogaram, mikor vezethetlek én újra? Összeszorul a szívem a fájdalomtól, ha rád gondolok. Most pár nap alatt kerestem 1 kg kenyeret, nagyon boldog vagyok.

(Az 1944–1945-ben naplót író Boinitzer Lívia a lichtenwörthi tábor túlélője.)

Máj. 23., szerda. Második napja vagyunk úton, hazafelé. Tegnap 12-kor indultunk, elég keveset mentünk, de ma elég szép tempóban megyünk. Ennivalónk van bőven. Tegnap is, ma is 1-1 kg kenyeret kaptunk fejenként; tegnap kaptunk igazi, hamisítatlan, magyaros paprikás krumplit kolbásszal ebédre (tegnapelőtt babfőzeléket hússal, este 2 nagy zsíros kenyeret), vacsorára mákos tésztát, nagyon jól esett hosszú idő után. Ma kaptunk 10-10 dk[g] zsírt és konzervet. Ebéd: reszelt krumpli. Vacsora: édes grízes metélt. Tegnap szörnyű diarém volt egész délután, de már ma h. I. kutya bajom, és mindent eszem, sőt, konzervet is bontottunk, és abból is ettem. Most kaptunk 1 darab lekvárt. Igazán nagyon jól vagyunk ellátva, és a marhavagonhoz képest minden kényelmünk megvan, szalmazsákon, kényelmesen alszunk. Sajnos, Magdi lába is fáj, nagyon sajnálom szegénykémet, de remélem, nem lesz komoly baja. Otthon előbb fertőtlenítőbe megyünk, és csak úgy haza. Minél közelebb kerülünk a célhoz, annál izgatottabb és nyugtalanabb vagyok. Tauber Laci, az, akivel találkoztam, hallott Anyáról, de Apuról és Gabimról nem tud, de Gyurikámról sem volt 4 hét előtt hír. Általában sok rémeset mesélnek Pestről, és nagyon aggaszt a jövő, ha Gyurikám ott lenne, semmi baj nem volna, mert ő agilis és ügyes, de így nagyon félek. Rettenetesen vágyom már Gabim, Gyurim, és a drága Szüleim és B. Anya után, de másokat egyelőre látni se akarok.

Máj. 24. Tegnap ragyogó tempóban jöttünk, és azt hittük, hogy még éjjel Pesten leszünk, de sajnos ma reggel 8[-tól] d.u. 4-ig álltunk Kelenföldön, és most meg a Ferencvárosi p.u.-[o]n állunk órák óta. Sajnos, ma még nem kerülünk haza, pedig nagyon izgatott és ideges vagyok. Tegnap este még kaptunk 1 ½ kanál mézet, 1-1 kg kenyeret és 1-1 db szappant. Ma csak teát és levest kaptunk, de mind a hárman megint elrontottuk a gyomrunkat. A Piri hányt, nekünk meg görcseink vannak. Nagyon örülök, hogy valami csekélységet vihetek haza enni, csak a fertőtlenítőben, ahová újból el kell menni, el ne vegyék. Boldog vagyok, hogy végre eljutottunk idáig, amire oly soká vártunk, és úgy, ahogy kimentünk, együtt.

Hazaértünk! A Jóisten megjutalmazott a rengeteg szenvedésért, Gabim, Anyám jól vannak, és Gyurim is itthon van már. Bánatot is mért ránk az Úr. Drága jó Apám febr. 9[-én] meghalt!

Piri egész családja is megvan! Itthon vagyunk végre, és remélhetőleg soha többé nem leszünk távol egymástól.

(Az 1944–1945-ben naplót író Boinitzer Lívia a lichtenwörthi tábor túlélője.)

1945. május 1. hajnalán a táborban nagy az izgalom, eltűntek az SS-ek és az őrök a magas figyelőkről. Himmler kivégeztetési parancsát már nem tudták végrehajtani. A beteg, meggyötört emberek kitódulnak a barakkokból, látni akarják mi történt.

Az a hír járja, hogy az úton amerikai autók jönnek. Mindenki a drótsövény mentén gyülekezik. Az őrtoronyban mára a foglyok vannak, integetnek. Az emberek magánkívül vannak az izgalomtól. Százával rohannak a foglyok az SS-ek konyhája fele, megkezdődik az élelemszerzés. Fencsik az egyik SS-lakásban kenyeret lát. Beugrik az ablakon. Egy egész cipó!! Ahogy kijön, tízen rohannak rá, kitépik a kezéből, és ott helyben felfalják.

Barakkokat szednek szét, hatalmas tüzet raknak. A környező földekről kiszedik a tavaszi vetésű krumplit, mindenki főz, kotyvasztanak valamit.

FELSZABADULTUNK.

Órák alatt az oroszok századokba szerveződnek, a szovjet és a francia elvtársak hatalmas vörös zászlót bontva antifasiszta gyűlést tartanak. A drámai beszéd után az appelplatzon [a tábor központi helyszíne, ahol a rendszeres névsorolvasások zajlottak – a szerk.] – amely már a mienk – felhangzik az Internacionálé.

(Borgos Gyulát politikai tevékenysége miatt 1944 novemberében letartóztatták, és Dachauba deportálták. Később megjárta Augsburg és Burgau táborait is.)

P. Erdélyi házfőnök mondja el, mily keserves állapotban érkeztek ide azok a magyar hadifoglyok – 56 –, akiket tegnap este hoztak a szegedi Csillagbörtönből lesoványodva 30 kg súlyig, ruhátlanul, elgémberedve, kivetkőzve emberi formáikból. Amikor a makóiak ki akarták hozni őket a börtönből (ahol kis lyukakban 50–60 ember egymás hátán szorongott, megüvegesedett szemekkel, réveteg tekintettel), nem akarták [el]hinni, hogy magyar földön, és Szegeden vannak! Borzasztó, hogy így nem törődnek véreinkkel. Ha – mint mondják – az oroszok nem engedik a magyarokat, hogy véreinkhez férkőzhessünk, a hatóság erre használja fel befolyását, és ne a vidék kommunizálásába, ahol dúskálkodnak a rendőrségi közegek. Ajánlottam, hogy a volt tüdőgondozói nővéreket a kórházból rendeljék vissza ezeknek a szegény betegeknek ápolására, mert az önkéntes világi ápolónők nem bírnak ilyen esetben megfelelni. (Makó, Csongrád megye)

Szorongó érzés fog el, mert azt a hírt kaptam tegnap este helybeliektől, hogy városunkba nemcsak sebesült oroszokat hoznak, hanem egészségeseket is szállásolnak el magánházakban. Ezzel újra kezdődik a fosztogatás, erőszakoskodás családjainkban. Ez annál aggasztóbb lenne, mert az itthon lévő asszonyok és lányok elfoglalva lennének a tavaszi munkákkal, tehát nem érnének rá itthon kiszolgálni a beszállásolt oroszokat. Ha pedig nem mennek ki veteményes földjeik megmunkálására, ezek vetetlenül maradnak; távollétükben másrészről elhurcolnak mindent. (Makó, Csongrád megye)