Veszélyes cselekedet magunkfajta élemedett korú embereknek az emlékezés feneketlen kútjába tekinteni. A felzaklatott érzelem, az egymásra toluló kellemes és kellemetlen emlékképek megindítanak. A 20. századot megélt személyek szinte mindegyike olyan traumákat, sérelmeket élt meg, melyeknek felelevenítése újra megkeseríti a szánk ízét.

Miről írjak nektek?

Érdekes az, hogy mire emlékszünk vissza korai gyermekkorunkból. Akkor még nincs tulajdonképpen semmilyen felelősségünk, szüleink gondoskodnak rólunk, többek között arról is, hogy ne keveredjünk veszélyes helyzetekbe, amire pedig általában megvan a hajlandóságunk, mivel nem vagyunk tisztában a veszély fogalmával. Gyerekkorom emlékei részben a második világháború eseményeihez kötődnek. Érdekes, felvillanásszerű emlékek ezek. Az, hogy mire emlékszem ilyen időtávból vissza, gondolom, hogy attól függ, hogy annak idején azok az események milyen erős benyomást tettek rám. Esetleg érdekesek voltak, esetleg nagyon különböztek az addig megszokott élményeimtől, esetleg fizikai fájdalommal jártak, esetleg lelki fájdalmat okoztak. Vagy szüleim emlegették többször, s így a képzeletemben képszerűen megjelennek mindmáig.

Szép idő volt, öcsémmel boldogan játszottunk a ház udvarán. Péter négy, én öt éves voltam. A család egy polgári házban lakott a debreceni Baross utcában. Édesanyánk foglalkozása gyógyszertári asszisztens volt, édesapánknak szabó műhelye volt az Attila tér – Baross utca sarkán. A műhelyben még három-négy szaktárs dolgozott. Azután, hogy édesanyánk visszatért dolgozni, mi öcsémmel egy német nyelvű óvodába kerültünk, ahol ránk gyerekekre egy idős hölgy, Ella néni vigyázott. Ella néni, az óvónő. Az óvodában a kedvenc játékszerünk egy deszkából kialakított faló volt, amelynek egyik végén lófej volt kialakítva, a másik végén a lábunk közé fogva állandóan azzal rohangáltunk.

A villamos szokás szerint azon a szép tavaszi reggelen is lassan döcögött a Hatvan utcán a tér irányába, amit akkor éppen Bethlen Gábor után neveztek el. Egy kisfiú az édesanyjával az ablakból nézte az elhaladó házakat, embereket. A Pásti utcánál különös építmény kelti fel a fiú figyelmét: az utcát teljes szélességben egy deszkapalánk zárja le, amin kis kaput alakítottak ki gyalogosok számára. A kapu körül csendőrök állnak. Az akkor éppen 5. évét betöltött kisfiú számára – aki elsőszülöttként édesapja nevét, az Istvánt kapta – mindez az első azok közül a bevillanó emlékképek közül, amelyek máig élnek benne a Debrecenben 1944. tavasza és 1945. ősze között történt háborús eseményekről.

Amikor a háború elérte Debrecent (1944-ben), én 5 éves gyerek voltam. Időnként szólt a városi sziréna, de én nem tudtam, hogy mi ez. Családi házunkban, a Nyíl u. 108. sz. alatt éltünk szüleimmel: református lelkész Édesapámmal, és a nyugdíjas tanítónő Édesanyámmal. Édesapám a rádió-információk alapján feltehetően sejtette, hogy mi vár ránk, mert levitt a házunk pincéjébe egy jókora asztalt. 1944. június 2-án újra megszólaltak a szirénák, és akkor már hallhattuk a felettünk repülő gépek erős hangját, majd a becsapódó, felrobbanó bombák szörnyű hangját. Mint később megtudtam, ez volt Debrecen első bombázása. Ezután a város lakosságának szeptemberben még hét alkalommal kellett szembenéznie az amerikai légierő légitámadásaival. Apu leterelt bennünket (Anyámat és engem) a pincébe, és megparancsolta, hogy bújjunk az asztal alá. Ő nem fért be, előttünk kuporgott. A robbanások száma és hangja egyre nőtt, és egy idő után hallottuk az egyre erősödő repülőgépek és a lezuhanó bombák szörnyű hangját órákon át. A robbanások hangja gyakoribbá, egyre erősebbé vált, és egyre közeledtek. Én nagyon féltem, de csendben maradtam. Másnap Apu azt mondta, hogy ha nem akarunk meghalni, el kell menekülnünk. Felnőtt koromban tudtam meg, hogy a Debrecent először bombázó gépek az angol hadsereg részei voltak, és Olaszországból szálltak fel. Azt is később tudtam meg, hogy Debrecenben a vasútállomáson kívül más hadicél nem volt, mégis az egész várost – még a temetőt is bombázták, hatalmas pusztítást okozva. A házunk teteje megsemmisült, de a ház falai viszonylag épen maradtak. […]

Rokonságunk visszamenőleg hosszú ideje Hajdúdorogon élt. Nagyanyám Szilvássy Róza nyíregyházi kisnemesi családból származik és lány korában híres szépség volt. Férje Tóth György gazdálkodó és megbecsült hajdúdorogi polgár. Édesapám szülei is hajdúdorogi származásúak. Apai nagyapám az első világháborúban a császári és királyi 39. gyalogezred 3. tábori századának póttartalékos gyalogosa. 34 éves korában 1915. február 1. és március 6. között a keleti fronton, Szálnoknál esett el (akkor Zemplén vármegye, ma Solnik, Szlovákia). Anyai nagymamám egyedül maradt öt gyerekkel, nem tudta mindegyiket eltartani, ezért édesapám Budára a Városmajor közelében, a Csaba utcában lévő Meyer Ferenc fiúárvaházba került, itt nőtt fel és járt iskolába. Tanulmányainak bevégzése után került vissza Hajdúdorogra és vette feleségül édesanyámat, Tóth Ilonát.

A háború előzményeihez nekem hozzátartozik, hogy apámat besorozták katonának és mint – az akkori kifejezéssel élve – tiszti komornyikként szolgált. Egy erdélyi földbirtokosnál tartózkodtak, amikor egyik ló megvadult és a tiszt apámat utasította, hogy fogja meg a lovat. Apám a parancsot teljesítve próbálta meg a lovat megfékezni és a ló maga alá taposta. Ez olyan belső sérüléseket okozott, hogy apám 1942. októberében belehalt. Így a család apa nélkül maradt és úgy próbáltunk megélni a háborús viszonyok között.

Édesanyám (Balogh Irén) Erdélyben, Alsókománán született 1912.02.20-án, édesapja Balogh Lajos ekkor ott volt csendőr őrmester. Szolgált még Etéden és Nagyselyken, ott érte őket az 1916-os román betörés. A három gyereke rendszerint az árokparton játszott az elhagyott töltényhüvelyekkel. A beözönlő román katonák rárontottak nagyapára, és agyba-főbe verték miközben átkutatták a házat fegyvert keresve. Felmentek a padlásra is, ott a román katona miközben a gerendába szúrta a szuronyát, nagyapát tovább ütlegelve kereste a „gerendába szúrt szuronyhoz tartozó” fegyvert. Ezt látva nagyanyám segítségért szaladt a román Juanhoz, aki jött is segíteni, megállította a dühöngő katonát, Juan mindezt hálából is tette, mert míg a fronton harcolt, addig a „domnule stázsamester” (csendőr nagyapám) támogatta családját.

Háborús és háború utáni élmények

Mi, IV.a-s diákok gyermekként éltük át a második világháborút. Édesapám akkor a debreceni Református Gimnázium történelem-földrajz szakos tanára volt. Volt néhány kollégája, akikkel együtt a BBC magyar adását hallgatták. Ez egy akkori kollégájának, későbbi Fazekas gimnáziumi matematika tanárunknak, Dr. Mester Istvánnak volt köszönhető, aki kiváló rádióamatőr volt. Ez azonban titokban történt, mert volt a tanári karban olyan is, akitől tartani lehetett, hogy feljelenti őket (rég meghalt, a nevét fedje jótékony homály). A háború első időszakából még keveset érezhettem. Eleinte – állítólag – nagyon érdekeltek a repülőgépek. Ez azonban később elég radikálisan megszűnt. Azt a Vasvári Pál utcai házat, amelyet béreltünk (egy fakereskedő tulajdona volt), 1944. augusztusában bombatalálat érte. Ekkor már a pincében voltunk édesanyámmal együtt. Édesapám nem volt velünk, mert behívták a légoltalomhoz (gyermekkora óta tartó asztmája miatt frontszolgálatot nem teljesített). A ház nagy része teljesen beomlott, a lakásunk néhány bútor kivételével elpusztult. Mindennek az előzménye az volt, hogy amikor a szirénák felhangzottak, Édesanyám kirohant értem a kertbe, mert éppen valahol a kert végében bóklásztam, bogarakat, szöcskéket szedegettem. Ennek a bombázásnak a nyoma benne van jelenleg is az idegrendszeremben: ha váratlan, erős zaj ér, ma is önkénytelenül összerezzenek, ezt nem tudom megakadályozni. […]

1944-ben az Úri utca 22.-ben laktak, mely saját házuk volt. 1944 nyarán a Honvédség a Lovas úti Sziklakórház létrehozásakor az alattuk lévő barlangpince egy részét elvette hadikórház részére. A barlangpince kisebbik részét tudták csak maguknak óvóhelyként megtartani.