Aznap hagyták másodfokon helyben halálos ítéletét, amikor beszéltünk vele. Fellebbezésnek többé helye nincs. Talán kegyelmet kap, talán nem. Mindenesetre most, amikor rongyos, szűk katonazubbonyában, rongyos nadrágjában, egész testében dideregve elénk tántorog, a jogerőssé vált halálos ítélet rémületével az arcán, még nem lehet tudni, kivégzik-e az elkövetkezendő napok egyikén, vagy kegyelemből átváltoztatják-e a halálos ítéletet életfogytiglan tartó kényszermunkára. Alacsony ember, valamikor zömök lehetett, most csontos, sovány. Fakószín arcából elővillog barna szeme. Szeme alatt mély karikák árkai. Fiatalember, 1906-ban született. Felfelé fésült szénfekete hajában, a két mellett mélyen lelógó bajuszában ősz szálak csillannak. Imbolyogva jön le cellájából, járásában van valami bizonytalanság, ingatagság, tántorgás. Két karját bizonytalanul, tétován lóbálja szűk börtönfolyosón, hol a falat súrolja, hol a korlát vasát. Ahogy leül velünk a fogházőrmester kis asztala mellé, fejét nyomban a kezébe ejti. Alig tenyérnyi távolságban arcától ég a villanykörte, szeme zavarosan lángol a fényben. Először a hangját figyeljük, ezt a jól hangsúlyozó, tömör, mély, vidékies hangot, amely a németek bevonulása után oly sokszor okozott megdöbbentő perceket azoknak, akik a rádiót hallgatták. Nem lehet megismerni. Most tétova a hangja, csendesebb, bizonytalanabb, nem is olyan mély, nem olyan öblös. Pedig még most is fülünkben cseng az a hang… Azok a mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék, amelyeket az a hang terjesztett! A rádió helyzetmagyarázója volt a németek inváziója után, a „Tarnopolból indult el”, a „Kaganovicsok” című szörnyművek szerzője, az „Ártatlanok”című komprimált bűn egyik írója, az „Egyedül vagyunk”, a „Magyar Futár”, az „Új Magyarság” és egyéb dachaui közlönyök szerkesztője. Szenvedélyesen magyarázza jóhiszeműségét, sőt ki meri mondani ártatlanságát. Ki meri mondani e két szót: ártatlan vagyok… nem fél, hogy e két szó bűnös ajkon lángot vet! Mondatai kerekek, logikája precíz, mondat- és gondolatfűzése hibátlan, modora sima, csak egy-egy szemvillanásban, egy-egy szavának hangsúlyában, egy-egy taglejtésének hirtelenségében nyilvánul meg egy halálraítélt ember rémülete és reménykedése…

Apám, anyám zsellér volt. Zsúpfedeles házban laktunk. Apám kisnemesi családból származott, de amikor én megszülettem, már tönkrementek. Apám korán meghalt, anyám dolgozott rám. Napszámos-béréből járatott iskolába. Eleinte pap akartam lenni, azután orvos. Falun akartam maradni. Anyám – a lelkész és tanító tanácsára – beíratott a mezőkövesdi gimnáziumba. Kitűnő tanuló voltam. Négy gimnázium után átmentem a kereskedelmibe. Itt már nem voltam jeles tanuló, mert sok olyan tantárgy volt, amely nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, ami a kereskedelemmel függ össze. Ekkor már irodalmi ambícióim voltak. Kedvenc olvasmányom elemista koromban Gáspár Ferenc „Utazás a föld körül” című könyve volt. Azóta is mindig vágytam egy utazásra a föld körül. Persze, sohasem lett belőle semmi. Azután Jókait kezdtem olvasni, Vas Gerebent és csak jóval később, felnőtt koromban olvastam el Grimm és Andersen meséit. Indián regényeket, detektív-történeteket sohasem olvastam. Annál jobban szerettem Cooper regényeit, ezeket végig is játszottuk a falusi pajtásaimmal, lent a faluszélen, romantikus tájon, a vályoggödröknél. Orvos, majd pap, végül író akartam lenni. De tudtam, hogy ebből nem lehet megélni, kenyérkereső pályát kell választani. Így lettem újságíró. (Egyre jobban átütközik szaván a belső fűtöttség.) Amikor leérettségiztem, az egri érsekség lapjánál kezdtem volontőrködni.

Szülei zsidógyűlölők voltak?

Nem. Vagy talán… egy kicsit. Apám családját egy ügyvéd forgatta ki a vagyonából, zsidó volt… Ezt a zsidó ügyvédet szidták mindig… De én nem. A legjobb barátom például zsidó volt.

A külföldi írók közül kit szeretett?

Dickenst, Tolsztojt, Lermontovot, Dosztojevszkijt – de nem a Raszkolnyikov, hanem a Karamazov miatt –, az északi írókat, a franciák közül Gide-et, Barbusse-t, Verlaine-t… Fordítottam is néhány Verlaine-verset… 1918-ban, 19-ben én magam is írtam verseket, ezek nem annyira lírikus, mint inkább bölcselmi versek voltak… Szerelmi verset nem írtam. Bár szerelmi életem meglehetősen élénk volt. Nem érzéki, hanem érzelmi síkon zajlott… Volt például egy nagy szerelmem, két álló esztendeig tartott, még meg sem csókoltam…

Voltak-e gyermekkorában félelmi érzetei?

Nem. De később, tizennyolc-tizenkilenc éves koromban, amikor Schopenhauert olvastam, lelki életemben hosszú ideig nyomasztó depresszió ütötte fel a fejét. Később aztán ez megszűnt. Kedélyhullámzásom sohasem volt, e depressziós korszakot leszámítva, mindig jó hangulatban éltem. Kitűnő alvó voltam mindig. Persze itt a börtönben már kevésbé jól alszom, nehezen alszom el és sokszor felébredek.

Gyermekkorában voltak-e üldözési álmai?

Igen. Valaki kergetett álmaimban, a kerítés mellett menekültem, belekapaszkodtam a kerítés léceibe, de csak néhány lépést tudtam futni, a lábaim egyszerre felmondták a szolgálatot és az üldözőm egyre közelebb jött… Később megszűntek ezek az álmaim.

A szocialista szociológia érdekelte-e?

Igen. Olvastam Marxot, Bebelt. Ezek az eszmék kicsit mindig idegenek voltak nekem. A szocialista szociológia általában inkább az ipari munkások sorsát és reménységeit tárgyalja, én pedig egész életemmel a parasztokon csüngtem. A szocialista életformát nem is tudom elképzelni a parasztok között.

Gyűlölködő ember volt Ön?

Soha. Egyetlen személy sem volt életemben, akit gyűlöltem volna. Nemcsak hajlamaim akadályoztak meg ebben, hanem a falum jelleme is. A mi falunkban sohasem volt bicskázás, sohasem volt verekedés.

És mikor lett antiszemita, mikor lett a baloldali keresztények üldözője?

Az egri iskolában antiszemita neveltetést kaptam. De az én antiszemitizmusom… (Legyint.) Én mindig azt mondtam, nekem Lakatos László, Zsolt Béla, Szép Ernő írjanak újságot és ne Matyasovszky Lates Kornél… Bennem, mint egyénben nem volt antiszemitizmus, még kevésbé gyűlölet keresztények iránt. Én csak a Galíciából bevándoroltak ellen küzdöttem… Barátaim között még a legutolsó évben is voltak aktív zsidók. Például Szombathelyi Blanka, Darányi László ügyvéd, Strassberg Ottó, egy pozsonyi ékszerész fia, aki a szlovákok üldözése elől menekült Budapestre…

Tudta Ön, mi történik itt a rendszerrel szemben álló keresztényekkel és a zsidókkal?

(Széles és heves gesztus.) Tessék elhinni: nem! Nem és nem! Rengeteget dolgoztam, reggeltől éjszakáig, nem volt időm suttogásokat lenyomozni…

Helyeselte a zsidótörvényeket?

Nem tartottam ezeket sem helyesnek, sem igazságosnak.

Amikor a „Tarnopolból indult el…” című regényét megírta, nem volt az az érzése, hogy aki elolvassa, nemcsak azokat fogja gyűlölni, akik tarnopolból indultak el, hanem igazságtalanul gyűlölni fog kivétel nélkül minden zsidót?

Nem. Én nem hittem, hogy az emberek ily könnyen hajlamosak az általánosításra. Az én falumban a legprimitívebb emberek sem szoktak általánosítani. Az a kör sem általánosított, amellyel én érintkeztem. Azt tudtam, hogy Endre és Baky általánosít és mindenkit, különbség nélkül, meggyaláz és megkínoz, de ahol segítettem, ott segítettem… Apor Gizella meg tudná mondani, milyen szenvedélyesen kikeltem Endre és Baky eljárása ellen.

A német pokolról hallott?

Nem. Azaz… Volt szó róla közöttünk… de nem igen hittük el. Csak kis százalékát hittük el…

Tizenötmillió embert gyilkoltak meg ezekben a német táborokban. Ha Önök ennek a számnak csak kis százalékát hitték el, mondjuk csak tíz százalékát, akkor is másfélmillió védtelen és fegyvertelen és ártatlan ember lemészárlásáról tudtak!

Én igyekeztem fék lenni… meg voltam győződve, ha helyemen maradok, akkor tudok valamit segíteni… ha elmegyek, sokkal rosszabb jön utánam… Amikor a németek bejöttek, Franz Rothen volt a rádió hírmagyarázója… Szörnyű dolgokat beszélt… Zilahy Sebess Jenő hívatott a külügyminisztériumba, azt mondta, legyek én a hírmagyarázó a rádióban, akkor talán megszűnik a német hang a magyar rádióban… A szenvedély egyetlen árnyalata nélkül írtam meg hírmagyarázataimat…

Hogyan fogta fel a háborút?

Szerencsétlenségnek tartottam.

Akkor miért állt a szolgálatában?

Jószándékkal tettem… Ha még egyszer lehetne határozni… nem írnám meg többet a „Tarnopolból indult el” című regényemet.

Nem voltak lelkiismeretfurdalásai, amikor hallotta, hogyan bánnak itt emberek százezreivel? Mi a sorsuk emberek millióinak a harctereken és Németországban? Nem gondolt arra: Úristen, e milliók szenvedésének én is egyik oka vagyok?!

Amikor láttam a következményeket, határozottan lelkiismeretfurdalásom volt… Eszköznek használtak fel… Az elmúlt év végén támadtak fel bennem először ilyen gondolatok… A nyilas garázdálkodás idején… Nem, ezt nem kellett volna csinálnom…

Szálasit ismerte?

Tavaly novemberben találkoztam vele először. Kitűnni vágyó, tizedrangú szellemi képességekkel rendelkező, excentrikus viselkedésű embernek tartottam, akit bűnöző hajlamúak és szellemi mezítlábasok vettek körül. Megalomániás ember… (Egyre sebesebben beszél, de változatlanul kerek, értelmes mondatokban.)

Hogyan képzelte el a háború végét?

1944 végén még lehetségesnek tartottam egy kompromisszumos békét az angolok és a németek között az oroszok ellen.

Vallásos ember Ön?

Mély istenélményeim vannak, de érzésben egyik felekezethez sem tartozom.

Mi volt a véleménye a szerkesztőjéről, Milotay Istvánról?

Tehetséges embernek tartottam, de tele volt erkölcsi defektusokkal, abszolút jellemtelen volt.

Számított arra, hogy halálra ítélik?

Őszintén szólva, nem. Nagyon meglepett… Számítottam tizenöt évi kényszermunkára. Engem a vezeklés mély szándéka fűt… Vezekelni akartam… Mélységesen hittem, hogy egy igazi demokráciában még hasznos munkát végezhetek… Akár egy messzi bányában is…

Milyen mondatban fejezné ki élete tapasztalatait?

(Hosszú gondolkodás után.) Lépj ki emberi mivoltodból…

Erre könnyű volna ezt felelni: Ön alaposan kilépett!

Vezekelni akarok… Hiszen elszökhettem volna…

Önt, az írót, az újságírót, a szellem emberét nem riasztotta vissza a hitlerista eszmétől az, hogy a földön mindenki, aki a szellem és a tudomány értékeihez tartozott – egy-két kivételtől eltekintve –, élesen szembehelyezkedett ezzel az eszmével?

Én nem tartoztam az eszme rajongói közé… (Sokáig gondolkozik.) Ez igaz, amit most mondtak az urak… A szellem minden nagysága ellene volt… Ezen nem gondolkoztam… Gondolni kellett volna rá…

Hordott Ön valamikor monoklit?

Igen. Az egyik szemem rossz volt. Ezért.

Szeretett elegánsan öltözködni?

Szerettem… Bluméknál dolgoztattam a Belvárosban…

Mit szól a könyvégetéshez?

Borzasztó… borzasztó…

(Megy vissza a cellájába. Mintha részeg volna – pedig, mint mondja, azelőtt is csak mérsékelten ivott –, imbolyog a korlát és az árnyékokkal teli fal között, a keskeny börtönfolyosón. Lassan megy, tétován, szinte tántorogva. Ahogy vékony, alacsony, rogyadozó alakja után nézünk, a régi hang csendül fel a fülünkben: az érces, tömör, kegyetlenül uszító hang, amely vért és szennyet öntött a mikrofonból.)