Élete nagy vágya volt, hogy fiatalon haljon meg olyan módon, hogy halála közelebb vigye a fiatalokat Jézus Krisztushoz. 1945. március 23-án elérte életcélját, amikor a körülötte lévő lányokat és asszonyokat élete árán is megvédte az erőszakoskodó szovjet katonáktól.

– Ha valaki most növesztő port adna, melytől azonnal megnőne, bevenné-e?

– Ki van zárva! Miből élnék akkor? Húsz éve játszom. Az egész világon ismernek.

Nyilván lehet azon vitatkozni, hogy egy embert, aki felnőttkorára is megmaradt 110 cm magasnak, ildomos-e egy lapinterjúban ilyen kérdéssel zaklatni. Persze az is igaz, hogy amikor ez az interjú megjelent a lapokban, még senki sem gondolkodott a politikai korrektség kategóriái mentén. Fontosabb viszont azon mondat, amely a szemtelen zsurnaliszta kérdésére volt a felelet. Vitathatatlan, hogy a humor, amelyről árulkodik, védőfal a „normális” emberek részéről tapasztalt „érdeklődéssel” szemben, másfelől lázadás is mindazok ellen, akik önkényesen „normális” és „nem normális” emberekre osztják fel a társadalmat. Egy olyan ember szájából hangzott el az idézett mondat, aki így kísérelte meg megőrizni az emberséget a 20. század vérzivatarában.

Egyszerű, ferences szerzetesként élte egész életét. Nem készült vértanúságra, mégis a mindennapok hűséges élete előkészítette őt arra, hogy amikor kell, vállalja a legnagyobb áldozatot is.

„Minden pálya, minden szakágazat igyekszik megőrizni, megörökíteni nagyjainak emlékét, azokét, akik kiválót, maradandót alkottak szakmájuk és az emberiség javára. Ilyen alkotó személyiség volt Richter Gedeon is [...] Kiemelkedő egyéniségével, életével és munkásságával, és nem utolsó sorban emberiességével olyan hírnévre tett szert, amely csak keveseknek adatik meg. Különös életútjában megtaláljuk a legnagyobb magasságot ugyanúgy, mint a mélységet, a tragédiát is” – írta Bartus József Richterről a Gyógyszertörténeti Közlemények 1995. márciusi számában.

A magyar gyógyszeripar megteremtőjének, Richter Gedeonnak a neve nem ismeretlen számunkra: életünk során több alkalommal is kezünkbe vesszük jótékony hatású találmányait, hogy segítsenek túljutni a betegségeken. Olyat hozott létre, amelyet csak kevesen, oly módon, oly emberi mivolttal, melyet sokan megirigyelhetnének. A „patikagyárként” is elhíresült vállalata hazánk első gyógyszergyártó üzeme volt. Azt azonban már talán kevesen tudják róla, hogy az élete szorosan összefonódott a második világháború borzalmaival, annak minden tragédiájával. A vállalkozó szellemű, nagy szervezőkészséggel, széleskörű szakmai ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkező gyógyszerészt zsidó származása miatt megfosztották a családjától és az életétől. A politika gondolkodás nélkül elsöpörte egész életművét, amiért oly sok éven át küzdött. Richter Gedeon egész életét az emberek szolgálatába állította, ez a hivatás volt számára a legfontosabb. Azon dolgozott, hogy enyhítsen a beteg emberek fájdalmán. Azt hitte, remélte, hogy ez a tevékenysége elég ahhoz, hogy túlélje ezt az időszakot. Nem volt elég. Munkássága, öröksége azonban nem veszett el…

„Magasztalnak sokan, Egészség Bajnoka! / De csak én ismerlek-láttalak – / 45-ben egy egész nép halálos ágya mellett / férfiasan, híven, segítve – / Írtál írt, bármennyit a szívre, / a legcsodálatosabb szert enyimnek / akkor – Kolozsvárt – írtad, Imre! / Ezért vagyok, köszönve / és köszöntve, / híved örökre.” Így dedikálta 1956. augusztus 21-én Haynal Imrének Kézfogások című verseskötetét Illyés Gyula. A kolozsvári egyetem orvosi karának egykori dékánja egyike volt azoknak, akiknek nevéhez nem fűződik semmilyen különös, a történelemkönyvekbe is bekerült esemény, a második világháború idején az üldözöttek védelmében mutatott kiállásuk miatt azonban feltétlenül érdemesek az utókor figyelmére.

„Boldog a gyufaszál

Meghalni… ifjan…
Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó
szempárt.
Háborút, romlást, nem akartam én,
Nem, nem akartam.
De ha sorsom, hogy éljek máma
Pusztuláskor, vérontásban
Hát Istennek legyen hála,
Hogy megadatott itten élnem
És meghalnom érted hazám,
földem.”

(Meghalni, Nahalal, 1941. május 5.)

Az álmaihoz, az eszméihez a végletekig ragaszkodó lány volt, aki alig huszonhárom évesen olyat vitt véghez, amelyet csak kevesen. Nevét és tragikus történetét szinte az egész világon ismerik. Írónak készült, de a bekövetkező nemzetközi és magyar politikai eseményeket nem tudta tétlenül nézni. Feladta viszonylag biztonságos életét, lemondott szépírói vágyairól, s önként, saját akaratából egy életveszélyes küldetésre vállalkozott. Egy olyan küldetésre, amelynek célja nem kevesebb, mint a zsidók további deportálásának megakadályozása volt. A küldetését azonban nem sikerült végrehajtania. Elfogatását követően, a börtönben töltött idő alatt sem roskadt össze: barátságos volt, szórakoztatta és írni-olvasni tanította a foglyokat, Palesztináról tartott előadásokat, s az édesanyjukkal börtönben raboskodó gyerekek szeretetével volt körülölelve. Reményt csempészett a börtönben lévők mindennapjaiba. Egy „nagy lélek” volt, aki rövid élete alatt sokaknak szerzett örömet, kitartásával és állhatatosságával példát mutatott másoknak. Izraelben a mai napig nemzeti hősként, példaképként tisztelik.

„Mindannyiunk közül, ő volt a legbátrabb.”
(Odette Churchill, SOE-ügynök)

Egy lány, aki hétköznapi életet akart élni. Egy feleség, aki a férjével kívánt megöregedni. Egy anya, aki szerette volna, ha látja felnőni a lányát. Egy Louise nevű titkos ügynök, aki a francia ellenállásnak adta az életét. Mindegyiküket Violette Szabó testesítette meg életének különböző szakaszaiban. Lehengerlően szép és elragadó személyiséggel megáldott nő volt. Meghódított mindenkit, akit csak ismert. Egy dél-londoni autókereskedő és egy francia asszony lánya volt, akinek sorsát megpecsételte a Francia Idegenlégió kapitányával való kapcsolata. A szerelem tragikus véget ért, s az özvegy Violette bosszúra éhesen, örömmel fogadta el a brit titkosszolgálat ajánlatát. Innentől kezdve az élete a kémkedésről szólt, s annak ellenére, hogy sokan sokszor kételkedtek a képességeiben, bebizonyította, hogy méltó volt azokra a feladatokra, amelyekkel megbízták. Huszonhárom éves korában azok keze által halt meg, akiket a legjobban gyűlölt.

Vajon mit szólna Kner Imre, ha egy időgéppel napjainkba repítenénk, hogy például Wordben írhasson szöveget, Photoshopban készíthessen grafikát, munkáját feltölthesse a világhálóra, megoszthassa a Facebookon, hogy azonnal véleményezhessék? A nyomdászt – aki az 1940-es években még kézzel fogta, és rakta helyükre a fémbetűket – valószínűleg megdöbbentenék, lebilincselnék a technológiai előnyök. A bonyolult matematikai számításokon alapuló szoftverek pontossága, a dokumentumok létrehozásának, terjesztésének sebessége… Műszaki énjét minden bizonnyal felcsigáznák e csodák. De vajon hogyan fogadná mindezt az egyediséget mindennél többre becsülő oldala? Talán hiányolná, hogy ingujján nyomot hagyjon a festék, ceruzával rajzolhasson, hogy szó szerint keze nyomát őrizhesse egy-egy műve. Mindennél valószínűbb azonban, hogy hamar „akklimatizálódna”, és a fejlett technológiát az emberközeliség szolgálatába állítaná. A tudományos alaposságot, mérnöki precizitást szépérzékkel és szívbéli lelkesedéssel ötvöző szakember nem véletlenül nyerte el a korabeli irodalmi nagyságok megbecsülését, sőt barátságát (köztük Szabó Lőrincét, Móra Ferencét). A politika azonban nem szakértelme, hanem származása alapján ítélte meg. Kner Imre megérdemelte volna a tisztes öregkort, miként Magyarországra is ráfért volna, hogy ilyen emberi és szakmai kiválóságai legyenek. Munkássága és nyomdája túlélte a történelmi viharokat – a Kner Nyomda Zrt. ma is üzemel Gyomaendrődön –, ő maga, felesége és Mihály fia viszont a nyilas diktatúrán hízott politikai szélhámosok kegyetlenségének áldozata lett.

Beszélt nyelvek: örmény, török, magyar, latin, olasz, francia, angol. Kitanult „mesterségek”: embermentő, szükségkórház-vezető, női szabó, hipnotizőr, keramikus, reklámszakember, jelmeztervező, zseníliaállatka-feltaláló, orchideatermesztő… Hiába, Ara Jeretzian életéről nehéz lenne könnyen értelmezhető életrajzi szócikket kreálni. De hogy is lehetne lexikális nyelven visszaadni egy kacskaringós életút furfangos főszereplőjének tetteit? Egy örményét, aki a regnáló nyilas hatalommal bolondját járatva, életét kockáztatta magyar zsidókért és nem zsidókért, sebesült katonákért – tekintet nélkül arra, melyik oldalon harcoltak – Budapest ostroma idején? Sehogy. Mindössze arra tehetünk kísérletet, hogy rá emlékező fia és hátrahagyott két vékonyka, ám annál velősebb önéletírása segítségével rávilágítsunk abszurd humorral fűszerezett, rémmesébe illő, igaz történetére. A politika számtalanszor próbálta felfalni, de végül mindig kiköpte Ara Jeretziant (Ara Yerecyan), aki bámulatos leleményességgel, hajmeresztő merészséggel vett minden elé gördülő akadályt. Így vált az örmény menekültből sikeres magyar vállalkozó, aki jómódjában sem feledkezett meg az elesettekről, és a nulláról is bármikor újra tudta kezdeni.

Alig ismerik, pedig az orvosi hivatás egyik ikonja lehetne: a betegek és a kollégák egészségéért mindent megtett, sajátját viszont gondolkodás nélkül feláldozta azért, hogy megmentsen 1500 milligrammnyi rádiumot a szövetséges csapatok elől. Hogy miért volt fontos a rádium 1944-ben? Mert az orvostudomány korabeli fejlettségi szintjén a rák elleni küzdelem egyik leghatékonyabb sugárterápiás eszközének számított „a rádiumágyú, a rádium üregi kezelés és tűzdelés”. A ma már elavultnak számító módszerek alkalmazásához igen ritka radioaktív fémre volt szükség: 1 gramm rádiumot átlag hét tonna (!) uránszurokércből lehetett előállítani. Az orvos mások mellett a gégerákban szenvedő Babits Mihály szenvedéseit is enyhítette a sugárterápia segítségével. Saját magára viszont már nem vigyázott úgy, mint a költőre: ragtapaszokkal testére erősítve vitte át a frontvonalon Magyarország rádiumkincsét. A rosszindulatú daganatok ellen célzottan használt elem azonban „szabadjára engedve” az egészséges szöveteket is roncsolni kezdi: Czunft doktor pontosan tisztában volt azzal, hogy ami másoknak a gyógyulás reményét, az számára a halált hozza el...