A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia és a Műegyetem elvégzése után katonatiszti pályára lépett. 1937–1939 között diplomáciai szolgálatot látott el Berlinben. 1944-ben a Kiss János altábornagy vezette katonai ellenálló mozgalom tagja, november 22-én a nyilasok letartóztatták, halálra ítélték, ezt azonban később 15 évi fegyházra módosították. Sopronkőhidán együtt raboskodott Bajcsy-Zsilinszky Endrével, itt írt naplója fontos kordokumentum. A nyilasok a többi fogollyal együtt végül Németországba terelték, ahol az amerikaiak szabadították ki. 1945 októberétől a Honvédelmi Minisztériumban szolgált, majd kommunista követelésre megvált a hadseregtől. 1947 novemberében a Katonapolitikai Osztály letartóztatta, megkínozták, de végül szabadon engedték. Gépészmérnökként helyezkedett el. 1950-ben ismét letartóztatták, Sólyom László perében halálra ítélték, de kegyelmet kapott. 1955-ig a váci fegyház rabja volt, ezt követően a szabványügyi hivatalban dolgozott.

Ámos Imre (szül. Ungár Imre) érettségije után zománcozóként és festőként dolgozott, majd a Műegyetemen volt hallgató. 1935-ben elvégezte a képzőművészeti főiskolát. 1931-től szerepeltek képei kiállításokon. 1936-tól tagja volt a Képzőművészek Új Társaságának (KÚT). Kezdeti művei Rippl-Rónai József hatásáról tanúskodnak, 1937-es párizsi tanulmányútja során azonban megismerkedett Marc Chagall és Pablo Picasso művészetével. 1940-ben hívták be először munkaszolgálatra, szolgált a Délvidéken, majd a keleti fronton is. Később Németországba hurcolták, feltehetően koncentrációs táborban halt meg.

1939-ben elvégezte a jogi egyetemet, majd diplomáciai szolgálatba lépett. 1941–1942-ben a svéd külügyminisztériumban a magyar–svéd kereskedelmi kapcsolatok felelőse volt. Később a budapesti svéd követség attaséjaként dolgozott, majd 1944 júliusától, Raoul Wallenberg érkezésétől kezdve vele együtt segített a zsidók mentésében. 1945 januárjában a szovjet csapatok Wallenberggel együtt letartóztatták, majd néhány hónap múlva szabadon engedték. A második világháborút követő évtizedekben több országban képviselte Svédországot nagykövetként. 1982-ben a Jad Vasem Intézet a Világ Igazává nyilvánította.

A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett jogi doktorátust 1923-ban. Ezt követően az államigazgatás különböző területein dolgozott, jellemzően szociális kérdésekkel foglalkozott. Kormánytisztviselői munkája mellett, 1931-től a Független Kisgazdapártnak is tagja volt. Menekültügyi kormánybiztosként jelentős szerepet vállalt a második világháború kitörése után Magyarországra érkező több tízezer lengyel menekült megsegítésében. Kapcsolatot tartott a lengyel ellenállási mozgalommal, hamis papírokkal látta el a menekülteket, amivel sokak életét mentette meg. Magyarország német megszállását követően lemondott a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetéséről, a Gestapo pedig letartóztatta a lengyelek segítése és a zsidók rejtegetése miatt. A Lakatos-kormány megalakulása után, 1944 szeptemberében szabadult, szülőfalujában vészelte át a front átvonulását. 1945 első hónapjaiban a Népgondozó Hivatal vezetője, később nemzetgyűlési, illetve parlamenti képviselő, 1945–1946-ban újjáépítési miniszter Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc kormányában. 1949 után visszavonult a politikai élettől. A rendszerváltozás utáni Magyarország első szabadon választott miniszterelnökének, Antall Józsefnek (1932–1993) az édesapja.

A Klein Antal néven született politikus eredeti szakmáját tekintve szobafestő. Az illegális kommunista mozgalom résztvevője: 1931 folyamán felvették a Kommunisták Magyarországi Pártjába. 1936–1945 között több alkalommal is internálták vagy bebörtönözték. 1945. január 19-én részt vett a Magyar Kommunista Párt első legális Központi Bizottságának ülésén, majd 22-én megbízást kapott arra, hogy megszervezze és vezesse a párt szakszervezeti osztályát. Április 2-tól a főváros képviselőjeként az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja. Több mint három évtizedig parlamenti képviselő. 1948 októberétől a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára; 1949, 1952 és 1953 bizonyos időszakaiban az Elnöki Tanács tagja volt. Nagy Imre első kormányában az építésügyi miniszter első helyettese, 1953 novemberében a Minisztertanács elnökhelyettese. 1954 végétől ő vezette a koncepciós perek áldozatainak rehabilitálásával megbízott bizottságot. 1956 júniusa és 1958 januárja közötti időszakban ő töltötte be a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnöki posztját. Nagy Imre második kormányában építésügyi miniszter, 1956. október 28-án az MDP hatfős elnökségének tagja lett. 1956 novemberében bekerült az MSZMP vezető testületeibe, így az Ideiglenes Intéző Bizottságba és az Ideiglenes Központi Bizottságba. November 12-től az iparügyeket irányította a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagjaként. 1957–1971 között a Minisztertanács elnökhelyettese, 1958–1961 között pedig első elnökhelyettese. Ő lett Magyarország állandó képviselője a KGST-ben. 1971–1984 között az Országgyűlés elnöke. 1976–1989 között a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnöke. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

A két háború között ügyvédi irodája volt Budapesten, 1923-ban a Magyar Békeegyesület, később a Páneurópai Unió magyarországi osztályának elnöki funkcióját töltötte be. 1926-ban a frankhamisítási ügyben a francia államot képviselte, majd a budapesti francia követség jogtanácsosa lett. 1943-tól a Független Kisgazdapárt tagja volt. Németellenes nézetei miatt 1944-ben illegalitásba kényszerült. A második világháború után a Nemzetgyűlés képviselője, majd a Külügyi Bizottságának elnöke lett. Ebben az időszakban a kisgazdapárt legtekintélyesebb külpolitikusának számított. 1946-tól párizsi követ lett, de Nagy Ferenc miniszterelnök 1947-es lemondatása után visszaadta megbízatását. Haláláig a nyugati magyar emigráció tekintélyes alakja maradt.

A Zsilinszky Endre néven született politikust 1922-ben választották először képviselővé. Három évvel később vitézzé avatták, ettől kezdve a Bajcsy-Zsilinszky kettős vezetéknevet használta. 1930–1931-ben megszervezte a Nemzeti Radikális Pártot. Az 1935-ös választásokon megakadályozták, hogy a tarpai választókerület képviselője legyen, válaszul leköszönt vitézi rangjáról. 1942-ben bekapcsolódott a Magyar Történelmi Emlékbizottság munkájába, és részt vett a március 15-i háborúellenes tömegtüntetés megszervezésében. A német megszállás első napján, 1944. március 19-én fegyverrel fogadta a lakásába hatoló Gestapo embereit, akik csak heves tűzharc után tudták sebesülten őrizetbe venni. A Lakatos-kormány 1944. október 11-én kikérte a Gestapótól, és október 15-én szabadon bocsátotta. 1944. november elején a németellenes fegyveres ellenállási mozgalom megszervezésére hivatott Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnökévé választották, és részt vett a fegyveres felkelés tervezetének kidolgozásában. November 23-án, reggel árulás következtében elfogták az illegális lakhelyén, és a Margit körúti fegyházban katonai bíróság elé állították. Később Sopronkőhidára hurcolták, ahol kötél általi halálra ítélték, majd kivégezték. 1945. május 27-én ünnepélyes gyászpompával temették el, hamvait Tarpán helyezték el.

A pécsi hadapródiskola elvégzése után katonai pályára lépett. Az első világháborúban frontszolgálat teljesítése során súlyosan megsérült. A két világháború közötti időszakban a csendőrségben szolgált, a politikai ügyekkel foglalkozó nyomozórészleg tisztje volt. 1938 januárjában csendőrőrnagyi rangban a nyugdíjazását kérte, és bekapcsolódott a politikai életbe. 1939-ben a Nyilaskeresztes Párt országgyűlési képviselője lett. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a Belügyminisztérium politikai államtitkára volt, a csendőrség és a közigazgatás nagy részének vezetőjeként ő irányította Endre Lászlóval együtt a zsidó lakosság deportálását. A háborút követően, 1946-ban a budapesti népbíróság mint háborús bűnöst halálra ítélte, majd ki is végezték.

Az első világháborúban is harcoló Hermann Balck a második világháború során szinte minden fronton teljesített szolgálatot. Részt vett a Szovjetunió elleni támadásban, később Olaszországban, Szicíliában harcolt. Ezután ismét a keleti front következett, majd nyugatra került, 1944. december 23-án helyezték Magyarországra. Sikertelen kísérletet tett az ostromlott magyar főváros felmentésére, majd részt vett a balatoni csatában. A háború végén az amerikaiak fogságába esett. 1947-ben szabadult, 1948-ban Németországban 3 évi börtönre ítélték, amelyből 18 hónapot töltött le.

A Budapesti Tudományegyetemen szerzett diplomát, majd újságíróként helyezkedett el. Szabadelvű polgári politikusként 1931-ben csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz, amelynek programjával 1945-ben nemzetgyűlési képviselővé választották. 1945–1946-ban tájékoztatásügyi miniszter volt Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc kormányában. 1946-ban átvette pártja központi lapja, a Kis Újság felelős szerkesztését. 1946–1948 között a közgazdasági egyetem gazdaságtörténet tanáraként dolgozott. 1947-ben a Balogh István vezette Független Magyar Demokrata Párt tagja lett. Széles körű publicisztikai és fordítói tevékenysége mellett jelentős történészi munkásságot is kifejtett.

Szeged-alsóközponti plébánosként Erdei Ferenccel és Révai Józseffel az első koalíciós demokratikus lap, a szegedi Délmagyarország társszerkesztője volt. 1944 novemberében megszervezte a Független Kisgazdapárt (FKGP) szegedi szervezetét, később a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjaként működött, és a miniszterelnökség államtitkári pozícióját töltötte be (1944. december 23.–1947. május 31.). Ő volt az egyik aláírója 1945. január 20-án a moszkvai fegyverszüneti szerződésnek. 1946 tavaszától az FKGP Politikai Bizottságának tagja, majd a párt főtitkára (1947. február 19.–június 3.) lett. 1947. július 20-án megalakította az ellenzéki, polgári, liberális Független Magyar Demokrata Pártot, 1949 tavaszán viszont pártjával csatlakozott a Magyar Függetlenségi Népfronthoz. 1950-ben részt vett a papi békemozgalom létrehozásában. Ezután plébánosként tevékenykedett, 1968-tól címzetes apát lett.

Bán Antal (szül. Rozmayer Antal) uradalmi gépészként dolgozott, már 1917-től részt vett a szociáldemokrata ifjúsági mozgalomban. 1919-től Jugoszláviában élt, magánúton továbbtanult, majd tisztviselő lett. 1941-ben költözött Budapestre, és vállalt funkciókat a Szociáldemokrata Pártban. 1944-ben a Magyar Frontban volt szerepe, 1945-től pártja budapesti intézőbizottságának, majd főtitkárságának vezetője lett. 1945–1948 között iparügyi miniszter, a Gazdasági Főtanács tagjaként dolgozott. Támogatta a kommunistákkal való együttműködést, az államosítások és a tervgazdálkodás híve volt. A két munkáspárt egyesülését azonban elutasította, ezért 1948-ban külföldre kellett távoznia. Svájcban kísérelte meg a szociáldemokrata párt emigrációs szervezetének felépítését.

Pozsonyi, majd budapesti tanulmányait követően Rómában végezte el a szentszéki diplomata főiskolát. 1912-ben pappá szentelték Budapesten. Az első világháborúban tábori lelkészként szolgált. A két világégés közötti időszakban a nagyváradi Orsolya Zárda tanítóképzőjének lelki igazgatója, a gyakorló iskola igazgatója. 1942-től szalontai plébános, majd debreceni prépost plébános és nagyváradi kanonok. Tagja lett az 1944. december 5-én megalakult Debreceni Nemzeti Bizottságnak. December 16-án elfogadta a bizottság felkérését, amely az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőjévé jelölte. 1945 szeptemberében nevezték ki veszprémi apostoli kormányzónak, a következő évben a veszprémi római katolikus egyházmegye püspöke lett.

Jogi egyetemi tanulmányai alatt került kapcsolatba a szociális reformokat hirdető katolikus körökkel, később a reformer értelmiségieket tömörítő Bartha Miklós Társaság tagja lett. Dessewffy Gyula mellett Az Ország Útja című nemzetpolitikai folyóirat (1937–1943) szerkesztője volt, majd 1944-ig a Magyar Nemzetfelelős szerkesztője és kiadója lett. 1945-ben a Keresztény Demokrata Néppárt (KDNP, későbbi nevén Demokrata Néppárt) főtitkárává választották. A modern politikai katolicizmus híveként a konzervatív-királypárti politikai erőt a parlamentáris demokrácia és az emberi jogok, valamint a keresztény erkölcs alapján álló párttá fejlesztette, vállalva ezzel a pártszakadást is. Az 1945-ös választásokon pártja nem tudott önállóan indulni, de 1947-ben már az országgyűlés legerősebb ellenzéki pártja lett. Barankovics 1949 februárjában illegálisan elhagyta az országot, 1950-ben az Egyesült Államokban telepedett le. Funkciókat vállalt különféle emigráns szervezetekben (Magyar Nemzeti Bizottmány, Magyar Bizottság), de 1960-ban visszavonult a politizálástól.

Jogi tanulmányait Budapesten végezte. 1910-től a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott: kezdetben díjnokként (1910–1919), majd segédfogalmazóként (1919–1934), később miniszteri segédtitkárként (1934–1938), végül miniszteri tanácsosként (1938–1944). Tisztviselői pályájának csúcsát jelentette, amikor 1941-ben adminisztratív államtitkárnak nevezték ki. Közben 1935-ben a Külkereskedelmi Hivatal alelnöke volt. A német megszállást követően, 1944 áprilisában nyugdíjazták, mert nem működött együtt a megszállókkal. A háború után az újonnan alakult Tildy-, majd Nagy-kormány közellátási minisztere volt 1945 novembere és 1946 novembere között. Nagy Ferenc 1946. november 20-án földművelésügyi miniszterré nevezte ki, a tárcát 1947. május 31-ig vezette. 1947–1949-ben Baranya megye országgyűlési képviselője volt a Független Kisgazdapárt színeiben. 1949-ben a Magyar Országos Szövetkezeti Központ elnökeként vonult nyugdíjba.

Zeneakadémiai hallgatóként 1901-ben adta első, feltűnést keltő hangversenyét. Két évvel később fejezte be tanulmányait. 1905-től érdeklődése a magyar népzene felé fordult, és pályatársával, Kodály Zoltánnal több népdalgyűjtő körutat is tett. 1907-ben a Zeneakadémia zongoratanára lett. A Tanácsköztársaság idején, 1919-ben direktóriumi tag volt, ezért néhány évig nem vehetett részt a magyar zenei közéletben. Az 1920-as években már Európa-szerte ünnepelt zeneszerzőnek és zongoraművésznek számított. Feleségével, Pásztory Dittával 1940-ben elhagyta Magyarországot, és az Egyesült Államokban telepedett le. 1943-ban lépett fel utoljára nyilvánosság előtt, egészségi állapota ugyanis folyamatosan romlott. New Yorkban halt meg 1945. szeptember 26-án.

A Magyarországi Német Népművelődési Egyesület kulturális titkáraként, majd főtitkárként tevékenykedett. Az 1930-as évek közepétől a magyarországi németség szervezését mindinkább alárendelte a német birodalmi érdekeknek. 1939-től a Volksbund és a magyarországi német népcsoport vezetője lett. Jelentős szerepet játszott a Volksbund német hadiérdekeket előmozdító tevékenységében, nemzetiszocialista propagandájában és az SS-toborzásban. Javasolta, hogy a német kormány kényszersorozást fogadtasson el a magyar kormánnyal. 1946-ban a népbíróság halálra ítélte, majd kivégezték.

1919–1935 között külügyminiszter, majd köztársasági elnök volt. A második világháborút követően Sztálin kérésére vállalta, hogy a háború után kormányában helyet ad az emigráns kommunisták számára, cserébe pedig elnyerte a szovjet diktátor támogatását a magyar és német lakosság kitelepítésére. Politikáját a jogfosztó 1945. április 5-i kassai kormányprogram, majd a hírhedt Beneš-dekrétumok foglalták keretbe. Elfogadta ugyan a kommunista térnyerést, hosszútávon azonban Sztálin útjában állt: 1948. június 7-én lemondásra kényszerült. A politikus visszavonulása után három hónappal, 1948 szeptemberében hunyt el.

Budapesti, pápai, majd bázeli teológiai tanulmányait követően vidéken, 1930-tól pedig a fővárosban tevékenykedett lelkészként. Tildy Zoltánnal 1928-ban, Tahitótfalun megszervezte az első Országos Református Nagygyűlést. A második világháború idején részt vett az ellenállási mozgalomban, 1938-tól megszervezte az üldözötteket mentő szolgálatot. 1945-től a Független Kisgazdapárt tagja volt. 1945 és 1946 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban államtitkári pozíciót töltött be. Az 1948 és 1958 közötti időszakban a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, s lelkészi vezetője volt az Egyetemes Konventnek és a Magyarországi Református Egyház Országos Zsinatának is. Az egyházi békemozgalom vezetésében kiemelkedő szerepet játszott. Az Országos Béketanács és a Hazafias Népfront elnökségének tagja volt.

Beregfy Károly (szül. Berger Károly) harcolt az első világháborúban, majd 1919-ben a Vörös Hadseregben szolgált. 1937–1938 között a Honvédelmi Minisztériumban töltött be vezető beosztásokat, majd 1939-ben a vezérkari tiszteket képző Hadiakadémia parancsnoka lett. 1941-től a VI. hadtestet irányította, 1943-tól a 3. hadsereg megbízott parancsnoka volt, 1944 májusától pedig az 1. hadsereg élén szolgált. A Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt híve volt, így részt vállalt az október 15–16-i hatalomátvétel előkészítésében. A nyilas kormányban honvédelmi miniszter, majd egy személyben vezérkari főnök és a honvédség főparancsnoka lett. 1945. május 1-jén az amerikaiak fogságába került, akik kiadták Magyarországnak. A budapesti népbíróság mint háborús bűnöst halálra ítélte, kivégezték.

Az uppsalai egyetemen szerzett jogi diplomát, majd a svéd külügyminisztériumban helyezkedett el. 1943-ban attasé lett hazája berlini követségén, majd 1944-től a budapesti svéd misszió munkatársa. Diplomata kollégáival együtt zsidókat mentett meg a náci és nyilaskeresztes deportálásoktól. 1945 után Limában, majd egyes olaszországi városokban látott el konzuli szolgálatot. Budapesti tetteiért a Jad Vasem Intézet a Világ Igazává nyilvánította.

Berky Harry (szül. Brenner Tibor) ötévesen lépett fel először Lakner Artúr gyermekszínházában, majd hangjátékokban és filmekben is szerepelt. 1941-től zsidó származása miatt csak az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) Művészakciója által megszervezett előadásokon léphetett fel. 1944 őszén a nyilasok családjával együtt elhurcolták, majd szétválasztották szüleitől. A harkai táborban megbetegedett, a németek agyonlőtték.

1937-től Salkaházi Sárával dolgozott együtt a Szociális Testvérek Társaságában. Az üldözötteket mentő tevékenysége kezdetben abból állt, hogy a megkeresztelkedni szándékozókat hittanból felkészítette az alapvető ismeretekre. Gondoskodott keresztelő papról és keresztszülőkről is. Rendszeresen bejárt az úgynevezett „csillagos házakba”, olykor pedig minden előkészítés nélkül keresztelt embereket, és élelmiszercsomagokat vitt a rászorulóknak. 1944 decemberének végén egy feljelentés következtében Salkaházi Sárával együtt elhurcolták, majd az általuk mentett üldözöttekkel (köztük gyerekekkel) együtt a Dunába lőtték.

1919 februárjában kezdeményezésére alakult meg a Nemzeti Egyesülés Pártja. A Tanácsköztársaság kikiáltása után Bécsbe emigrált. A Teleki-kormány bukását követően, 1921. április 14-én miniszterelnök lett. Létrehozta a Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Pártot (Egységes Párt), amely a későbbi kormánypárt magva volt. 1922-ben rendeleti úton szűkítette a választójogot, és a városok kivételével visszaállította a nyílt szavazás rendszerét. 1931. augusztus végén lemondott, de a kormányzó egyik tanácsadójaként továbbra is jelentős szerepet játszott. 1935-ben Gömbös Gyula miniszterelnökkel támadt ellentéte miatt kilépett az Egységes Pártból. Az 1939. évi választások után Horthy Miklós a felsőház örökös tagjává nevezte ki. 1943–1944-ben az angolszász orientációt hirdető politikai irányvonal egyik fő képviselője volt. 1944 őszén a megszálló szovjetek letartóztatták, és Moszkvába hurcolták, ahol egy rabkórházban hunyt el.

A budapesti jogi tanulmányai után Párizsban volt újságíró. Itt ismerkedett meg Ady Endrével, akivel szoros barátságot kötött. 1906-tól rendszeresen írt a Népszava, majd a Magyar Nemzet számára. Cikkeivel tevékeny szerepet vállalt az 1918–1919-es forradalom előkészítésében. A Károlyi-kormány idején svájci sajtóattasé volt, majd Bécsben vezette az emigránsok könyvkiadóját. 1923-ban Párizsban telepedett le. Franciaország német megszállása idején a Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik vezetőjeként tevékenykedett. A második világháború után, 1948 és 1950 között Magyarország hollandiai nagyköveteként szolgált. 1957-től az Élet és Irodalom főszerkesztője, illetve az Irodalmi Tanács és a Magyar PEN Club intéző bizottságánakelnöke volt.

Afrikai katonai szolgálata után 1900-tól parlamenti képviselőként (1900–1904 és 1925–1964 között konzervatív, 1904–1925 között liberális programmal) dolgozott. Többször vezette a haditengerészeti és a pénzügyi tárcákat, 1940–1945, majd 1951–1955 között pedig miniszterelnök volt. Kezdettől fogva ellenezte az 1930-as években Németországgal szemben folytatott „megbékítési” politikát, miniszterelnökként a tengelyhatalmakkal való határozott szembenállást hirdette. Ennek érdekében szövetségre lépett az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval. Nagy-Britannia képviseletében részt vett a szövetségesek casablancai (1943), teheráni (1943), jaltai (1945) és potsdami (1945) konferenciáin. 1944 októberében informálisan megegyezett Sztálinnal, hogy a háború utáni Kelet-Közép- és Délkelet-Európát százalékos arányban osztják fel szovjet és brit érdekszférákra, a megállapodásnak azonban később nem volt képes érvényt szerezni. 1946-os zürichi beszédében kiállt az Európai Egyesült Államok létrehozása mellett, ugyanabban az évben elmondott fultoni beszédében pedig elsőként nevezte „vasfüggönynek” az Európa keleti és nyugati része között húzódó határvonalat. 1953-ban történelmi műveiért és az alapvető emberi értékek mellett kiálló szónoki teljesítményéért irodalmi Nobel-díjat kapott.

Az első világháború előtt a Huszadik Század és a Nyugat szerzőjeként működött. 1913–1914-ben tevékenyen részt vett a Galilei Kör munkájában. A radikálisan függetlenségi politikát megtestesítő Új Magyar Szemle című lap alapítója és főszerkesztője, amelyet – háborúellenes hangvétele miatt – 1914-ben betiltottak. A polgári demokratikus forradalomban az október 25-i diákforradalom szervezőjeként, majd az Országos Radikális Párt tagjaként vett részt. Jászi Oszkár személyi titkáraként a külügyminisztériumban, illetve a külügyi népbiztosságon működött a Tanácsköztársaság bukásáig. Politikai pályafutása mellett folyamatosan publikált különféle újságokban. A Huszadik Század eszme- és gondolatvilágát vitte tovább az 1934-ben alapított Századunk főszerkesztőjeként. A folyóirat 1939-es betiltását követően 1943–1944-ben Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabad Szó című lapjának munkatársa lett. 1944-ben létrehozta az illegális Magyar Radikális Pártot, amelynek a háború után 1948-ig elnöke maradt. 1947-ben képviselővé választották. 1947-től 1949-ig az újrainduló Huszadik Század szerkesztője lett, politikájának lényege a kiépülő kommunista diktatúrával szembeni óvatos fellépés. 1949-ben – kommunista nyomásra – kizárták az általa alapított pártból, majd a Huszadik Század kiadását is lehetetlenné tették, ezért nyugdíjba vonult és a későbbiekben nyelvi lektorként dolgozott.

Középiskolai és egyetemi tanulmányait követően Makón folytatott ügyvédi gyakorlatot. 1931-től a Független Kisgazdapárt tagja volt, a párt makói, majd Csanád megyei vezetője lett. 1941-től parlamenti képviselő, 1944. március 19-től, az ország német megszállását követően részt vett az ellenállási mozgalomban: a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának alelnökeként tevékenykedett 1944 novembere és 1945 januárja között. 1945. január 19-től 1945. május 16-ig Budapest polgármestere, majd 1948-ig a Közigazgatási Bíróság elnöke volt. 1951 júniusától 1953 őszéig Dévaványára telepítették ki. 1953-tól ismét gyakorló ügyvéd egészen 1970-es nyugdíjba vonulásáig. 1956. október 30-tól november 4-ig az újjászervezett Független Kisgazdapárt Intézőbizottságának tagja volt.

Talapatkán, Szentgotthárd közelében született. Az 1944–1945-ös éveket Szombathelyen, a papi szeminárium hallgatójaként töltötte, ahol fontos kordokumentumnak számító naplót vezetett. 1948 júniusában szentelték pappá. Számos helyen szolgált káplánként, hitoktatóként és plébánosként. 1976 és 1988 között a letenyei kerület esperese, majd vasasszonyfai plébános volt.

A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia elvégzését követően, 1910-ben avatták huszárhadnaggyá. A Tanácsköztársaság idején a magyar Vörös Hadsereg katonája volt. 1921 és 1925 között a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1933-tól 1936-ig berlini katonai attaséként szolgált, 1939-ben vezérőrnaggyá, 1941-ben altábornaggyá léptették elő. 1942-től az államfő főhadsegéde, egyben katonai irodájának vezetője lett. Horthy Miklós 1944. augusztus 1-jei hatállyal kinevezte az Északkeleti-Kárpátokban állomásozó 1. magyar hadsereg parancsnokává. Az 1944. október 15–16-i nyilaspuccs után Ökörmező (ma: Mezsgore, Ukrajna) térségében szűkebb törzsével átvonult a 4. Ukrán Front parancsnokságára. November elején Moszkvában csatlakozott a magyar fegyverszüneti küldöttséghez. A kormányalakítási tárgyalásokon is részt vett, szovjet kezdeményezésre vállalta az Ideiglenes Nemzeti Kormány vezetését. 1944. december 16-án a Debreceni Nemzeti Bizottság pártonkívüli képviselőként delegálta az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1945. november 15-ig az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke volt. 1947 augusztusában belépett a Pfeiffer Zoltán vezette ellenzéki Magyar Függetlenségi Pártba. 1947. augusztus 31-én országgyűlési képviselővé választották, de mandátumát a választási bíróság megsemmisítette. Egy évvel később a harmadik infarktus végzett vele. Temetésén a kormány nem képviseltette magát.

Jogi egyetemet végzett, majd diplomáciai szolgálatba állt. 1919–1920-ban varsói ügyvivőként, ezt követően hazájának madridi, lisszaboni követeként tevékenykedett, majd az 1922–1924 közötti időszakban Budapestre akkreditálták. Később a spanyol fővárosban, majd Kairóban volt nagykövet. 1942-ben nevezték ki budapesti svéd követté. 1944-ben segítette munkatársai, Raoul Wallenberg, Lars Berg és Per Johan Valentin Anger embermentő munkáját. A háborút követően rövidesen nyugalomba vonult, letelepedett Olaszországban, és itteni otthonában hunyt el. A Jad Vasem Intézet 1982-ben a Világ Igazává nyilvánította.

Darvas József (szül. Dumitrás József) 1932-ben Kiskunfélegyházán tanítói oklevelet szerzett, de miután nem tudott elhelyezkedni, Budapesten alkalmi munkákból élt. Később újságíró lett, sorra jelentek meg művei. 1932-től az illegális Kommunisták Magyarországi Pártjának tagja, 1933-ban és 1934-ben is letartóztatták, majd 1934 és 1938 között Orosházán rendőri felügyelet alá helyezték. Magyarország német megszállásának idején bujkált, a nemzeti ellenállás tagja volt. Az 1945-ös évet megelőző időszakban szoros kapcsolatot ápolt a népi írók mozgalmával. 1945 és 1956 között a Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt. 1949-ig az Országos- és a Budapesti Nemzeti Bizottság tagjaként működött. 1945 áprilisában bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1947–1950-ben építésügyi, 1950–1951-ben vallás- és közoktatásügyi, 1951–1953-ban közoktatásügyi, 1953–1956-ban népművelési miniszter volt. 1951 és 1954 között a Magyar Írók Szövetségének elnöke. Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-kormány támogatója volt, 1957-ben belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba, és az Irodalmi Tanács tagja lett. 1959-ben ismét megválasztották az Írószövetség elnökévé. A következő évben kinevezték a Hazafias Népfront Országos Tanácsa alelnökévé, 1972-ben az Elnöki Tanács tagjává választották.

Demény Pál (szül. Goldschmidt Pál) még diákkorában kapcsolatba került a baloldali szocialista mozgalmakkal, 1919-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Tanácsköztársaság idején ifjúmunkás-vezető volt, e tevékenységéért később bebörtönözték, majd internálták. 1924-től az emigráns kommunista pártvezetéstől független csoportot szervezett. Hivatalosan a Szociáldemokrata Párt tagja volt, de 1932-ben kommunista nézetei miatt kizárták. Csoportja főleg a csepeli és újpesti munkások körében aratott sikert. 1944-ben részt vettek az ellenállásban, zsidókat, katonaszökevényeket és egyéb üldözötteket bújtattak, illetve láttak el hamis papírokkal. A Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt „frakciózásnak”, azaz a párt egységét bomlasztó tevékenységnek tekintette a csoport működését, ezért a megszerveződő politikai rendőrség vezetője, Péter Gábor Rákosi utasítására 1945. február 13-án letartóztatta Deményt. „A párt foglya” 1956-ig folyamatosan börtönben vagy internálótáborban raboskodott. Szabadulása után igazságügyi fordítóként dolgozott. 1990-ben a Magyar Szocialista Párt listáján indulva országgyűlési képviselő lett.

Párizsban, Bécsben, Debrecenben és Miskolcon folytatta tanulmányait. Apja halála után, 1935 és 1945 között 300 holdas Szabolcs vármegyei földbirtokán gazdálkodott. A német megszállást követően illegalitásba vonult, részt vett az ellenállási mozgalomban, illetőleg a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága munkájában. 1945-ben előbb a Független Kisgazdapárt budapesti intézőbizottságának tagja, majd I. kerületi elnök lett. 1945 nyarától parlamenti képviselő, októbertől a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja. 1947-ben, Nagy Ferenc miniszterelnök emigrációba kényszerítése után elmenekült az országból. Távollétében kizárták a pártból, majd 1949 folyamán megfosztották magyar állampolgárságától is. 1951 és 1954 között a müncheni Szabad Európa Rádió (SZER) Magyar Osztályának vezetőjeként az ő nevéhez fűződik a rendszeres adások elindítása. 1954-től a SZER New York-i bizottságában a magyar ügyek előadója lett. 1961-ben felhagyott a politizálással, és Brazíliába költözött. 1990-ben kapta vissza magyar állampolgárságát. Brazíliában hunyt el.

Harcolt az első világháborúban és a Tanácsköztársaság idején is, majd gazdálkodó, alkalmi munkás, végül az almásfüzitői olajfinomító szakmunkása volt. 1921-től fokozatosan kapcsolódott be a szakszervezeti és a szociáldemokrata mozgalomba. 1936-ban átlépett a Független Kisgazdapártba (FKGP). 1941-től a Magyar Parasztszövetség szervező titkára volt, 1942-től állt kapcsolatban az illegális kommunistákkal. 1944-ben behívták katonának, 1945. márciustól júniusig hadifogságban volt. 1945-től a kisgazdapárt balszárnyának vezető alakja (1947-ig a párt alelnöke), bár titokban már a Magyar Kommunista Pártnak is tagja volt. 1945. november 15-én a Tildy-kormány államminiszterévé nevezték ki. 1946. február 23. és november 20. között földművelésügyi miniszter, 1946 novemberétől államminiszter, majd ismét a földművelési minisztériumot vezette. 1947 májusában az FKGP elnökévé választották. 1948. december 10-től 1952. augusztus 14-ig miniszterelnök volt. Elfogadta a kiépülő kommunista diktatúrát, sőt tevékenyen részt vett saját pártja elsorvasztásában. 1952. augusztus 14-től 1967-ig az Elnöki Tanács elnöke volt. 1956 novemberében ő nevezte ki hivatalosan a Kádár János vezette kormányt. 1959-ben beválasztották a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságába.

Jogi egyetemet végzett 1935-ben. Rajk László javaslatára már 1934-ben az illegális kommunista párt tagja lett, de 1939-ben részt vett a Nemzeti Parasztpárt megalapításában is. A kommunisták és a népi írók között egyfajta közvetítői funkciót látott el. 1940-ben munkaszolgálatra hívták be, 1942-től illegalitásban élt. A Békepárt néven működő kommunista párt Központi Bizottságának 1943-tól volt a tagja, 1944-ben részt vett az ellenállási mozgalomban, a párt és a katonai ellenállás közötti összekötőként. 1945 áprilisától az Országos Földbirtokrendezési Tanács elnökhelyetteseként fontos szerepet töltött be a földreform végrehajtásában. 1945–1951 között országgyűlési képviselő volt. 1945–1948 között a Magyar Kommunista Párt központjában a falusi osztály vezetője, majd 1951-ig a Magyar Dolgozók Pártja főtitkársági irodája élén állt. 1951 februárjában koholt vádakkal letartóztatták, koncepciós perben elítélték, 1954-ben szabadult. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején Nagy Imre közeli munkatársa volt, ezért 1958-ban 12 évi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. Az 1970-es évektől az ellenzéki mozgalom egyik vezetőjévé vált. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

1939–1945 között a Birodalmi Biztonsági Főhivatal Zsidóügyi Osztályának vezetője volt. E tisztségében a németek által megszállt országokban – így Magyarországon is – a helyi zsidóság deportálásának megszervezőjeként tevékenykedett. Magyarországon 1944. május 15-én vette kezdetét a vidéki zsidóság tömeges elhurcolása, majd miután Horthy Miklós felfüggesztette a deportálásokat, Eichmann visszatért Németországba. A nyilas puccs után újra Magyarországra érkezett, és követelésére halálmeneteket indítottak a nyugati határ felé. A második világháborút követően 1960-ig Argentínában bujkált, ahol az izraeli titkosszolgálat végül elfogta. Izraelben bíróság elé állítoták, és 1962-ben kivégezték.

Az első világháborúban tartalékos tisztként szolgált. 1918-ban Pest vármegye közigazgatási gyakornoka és Temesrékas szolgabírája volt. 1919 és 1923 között a gödöllői járás szolgabírája, 1923-tól főszolgabírája, majd 1938-tól Pest vármegye alispánja lett. 1937-ben Szálasi Ferenccel megalapította a Magyar Nemzetiszocialista Pártot. Alispáni minőségében ő volt az első olyan szélsőjobboldali politikus, aki vezető közigazgatási funkciót töltött be, eközben több alkalommal is fellépett a zsidósággal szemben. 1944 tavaszától a Sztójay Döme által vezetett kormány belügyi államtitkára volt. Baky Lászlóval és Jaross Andorral együtt a zsidók elleni deportálások egyik fő szervezője lett. Október végétől a hadműveleti területek kormánybiztosaként funkcionált. 1945 májusában a szövetségesek fogságába került, akik október folyamán átadták a magyar hatóságoknak. A budapesti népbíróság 1946-ban háborús bűnei miatt halálra ítélte, kivégezték.

Népi író, a Nemzeti Parasztpárt megalakításának egyik kezdeményezője, majd 1939-ben alapító tagja volt. 1944. október-novemberben Szegeden bekapcsolódott a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front szervezésébe. 1944 decemberében Makó jelöltjeként az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, majd a december 20-án megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere lett. 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt alelnökévé választották, majd 1947 májusában a párt főtitkára lett. 1949 júniusától 1956-ig különféle kormányzati hivatalokat töltött be (1949–1953: földművelésügyi miniszter; 1953–1954: igazságügyminiszter; 1954–1955: földművelésügyi miniszter). A forradalom alatt a kormányon belül létesült szűkebb kabinet tagja, miniszterelnök-helyettes lett. November 2-án a szovjet hadsereg kivonásának részleteiről tárgyaló magyar delegáció vezetőjévé nevezték ki. November 3-án a szovjet titkosszolgálat letartóztatta, de néhány hét múlva szabadon bocsátották. 1957-től azután újra bekapcsolódott a politikai életbe: a Magyar Tudományos Akadémia, illetve a Hazafias Népfront főtitkára lett.

Erdei Viktor (szül. Epstein Győző) a kereskedelmi akadémia elvégzése után 1899 nyarán Hollósy Simon nagybányai szabadiskolájában dolgozott. Ezt követően Székely Bertalan, majd a nagybányai telepen Ferenczy Károly mellett folytatta tanulmányait. Ezután külföldön képezte tovább magát: 1908–1909-ben Münchenben, 1912-ben Párizsban járt. 1907-től szerepelt kiállításokon. Budapesten, Nagyváradon, majd Szegeden rendezett gyűjteményes kiállítást. Az 1919-es évet követően Bécsbe emigrált, majd 1924-ben Nagyszőlősre került, és több éven keresztül Ungvár és Munkács környékén élve az ottani zsidóság életét és hagyományait tanulmányozta. Az 1930-as évek közepétől visszatért Budapestre. A második világháború idején, 1944-ben a budapesti gettóba zárták; nem sokkal annak felszabadítását követően, 1945. március 9-én halt meg.

Budapesten kereskedelmi akadémiát végzett, majd csehszlovákiai birtokain gazdálkodott. 1932-től a magyar kisebbség egyik politikai szervezetének, az Országos Keresztény Szocialista Párt (1936-tól Magyar Párt) elnöke volt. 1935-ben a prágai nemzetgyűlésben lett képviselő. A Felvidék 1938-as visszacsatolását követően Szlovákiában maradt, sorsközösséget vállalva az anyaországhoz vissza nem tért magyarsággal. 1942-ben egyedüli szlovákiai parlamenti képviselőként nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt. Háborúellenes nézetei miatt bujkálnia kellett a Gestapo elől. A nyilasok 1944 decemberében letartóztatták, de hamarosan elengedték. 1945 tavaszán az új csehszlovák hatóságoktól a magyarság védelmét kérte, és tiltakozott a kassai kormányprogram magyarellenes pontjai ellen. Ezután Moszkvába vitték, és koholt vádak alapján tíz év munkatáborra ítélték. 1949-ben már súlyos tüdőbeteg volt, amikor a szovjetek kiszolgáltatták a csehszlovák szerveknek, Pozsonyban ugyanis távollétében kötél általi halálra ítélték 1947-ben. A halálos ítéletet később életfogytig tartó börtönbüntetésre enyhítették. Mírov börtönkórházában hunyt el.

Faragho Gábor (1927-ig nevét Faragóként írta) 1907 és 1910 között a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián tanult, majd 1910-ben hadnaggyá avatták. Mindeközben a Budapesti Tudományegyetem állam- és jogtudományi karán is tanult. Az első világháborúban frontszolgálatot teljesített, századosi rangot ért el. A két világégés között különböző tüzéregységeknél volt beosztva tisztként. 1940 júliusa és 1941 júniusa között tábornoki rendfokozattal katonai attaséként működött Moszkvában. Hazatérését követően, 1942. november közepétől a csendőrség felügyelője lett. 1943. február 1-jén előléptették altábornaggyá. Horthy Miklós megbízásával a Moszkvába küldött fegyverszüneti delegáció vezetője volt vezérezredesi rangban, 1944. október 11-én aláírta az előzetes fegyverszüneti feltételeket. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányban közellátásügyi miniszteri posztot töltött be 1944. december 22-e és 1945. július 21-e között. Ezt követően nyugdíjba vonult, majd maga mögött hagyva politikai életét, Kecskemét melletti birtokán gazdálkodott haláláig. 1951 nyarán megvonták nyugdíját, és ki akarták telepíteni, de Georgij Makszimovics Puskin volt budapesti szovjet követ közbenjárására lakóhelyén maradhatott.

Közgazdaságtant és művészettörténetet hallgatott, de diplomát nem szerzett. 1925 és 1938 között magántisztviselőként dolgozott, és kapcsolatba került a népi írókkal. 1938–1944 között a Szabad Szó szerkesztője volt. 1939-ben a Nemzeti Parasztpárt alapító tagjai között láthatjuk. A nyilas hatalomátvétel után bujkálni kényszerült. A háborút követően a Parasztpárt újjászervezőinek egyike, a párt első számú gazdasági szakértője, 1945–1949 között a parlament NPP-frakciójának is tagja volt. Az Országos Földhitelintézet (1945–1947), majd az Országos Szövetkezeti Hitelintézet (1947-1949) elnöki hivatalát vezette. Kovács Imre híveként a Magyar Kommunista Párttól független, önálló arculatú baloldali parasztpárttá akarta tenni az NPP-t, ezért 1948-tól kiszorult a politikai életből. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt a Petőfi Párt néven újjáalakuló NPP főtitkára volt, majd államminiszterként tevékenykedett Nagy Imre kormányában. A forradalom leverése után visszavonult a politikától.

Lőwy Hermann néven született. A kassai polgári iskola elvégzése után nyomdásztanonc lett, majd nyomdai gépmesterként kereste kenyerét. 1921-től Csehszlovákia Kommunista Pártjának (CSKP) tagja lett. Rákosi Mátyás kérésére igazolt át a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A második világháború idején a moszkvai Kossuth Rádió munkatársa volt. 1944. november 5-én érkezett Szegedre, ahol tagja lett a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének. Ő felügyelte a hadsereget és a rendőrséget. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett. 1948. szeptember 9-től 1953-ig honvédelmi miniszterként működött. 1953. június-július folyamán minden pozíciójából elmozdították, azonban hamar visszakerült a Politikai Bizottságba, illetve a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége (MDP KV) Agitációs és propagandaosztály élére. Az MDP KV 1955. áprilisi ülésén kizárta a Titkárságból, valamint a Politikai Bizottságból, és szeptember folyamán egy időre a Szovjetunióba küldték a Vorosilov Vezérkari Akadémiára. 1956 márciusában az MDP KV vizsgálatot indított ellene, majd júliusban kizárták a pártból, és honvéddé fokozták le. Augusztus folyamán parlamenti mandátumától is megfosztották. 1956. október 13-ától letartóztatásban volt, majd novemberben a szovjetek felajánlották, hogy hagyja el Magyarországot, ő azonban ezt elutasította. 1957 márciusában hat évre ítélték, majd áprilisban 16 évi börtönbüntetéssel sújtották. 1960. április 5-én egyéni kegyelemmel szabadult, idegen nyelvű lektorként dolgozott tovább. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

A Pázmány Péter Tudományegyetem történelem-latin szakán szerzett előbb tanári, majd bölcsészdoktori oklevelet. Kutatási területe a népvándorlás és a honfoglalás kora volt, ezenkívül a régi fémmegmunkálási technikák témakörében kutatott. 1923-tól a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársaként dolgozott, 1929-ben a magántanári képesítést szerzett. Tudományos munkája elismeréseképpen 1938-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelezőtagjává választották. 1944 júliusa és 1945 áprilisa között a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese volt. A múzeum igazolóbizottsága németbarátsága miatt nyugdíjaztatta, de a határozatot később visszavonták, 1949-ben azonban végleges nyugállományba kényszerítették. Ezután fizikai munkásként dolgozott, de ez sem akadályozta abban, hogy folytassa tudományos munkásságát. A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Kutatócsoportjának technikusaként 1959-től Pilismaróton végzett hosszabb feltáró munkát, amelynek eredményeképp megírta az ottani késő avar kori temető monográfiáját. 1963-tól a Veszprémi Múzeum és a MTA Régészettudományi Intézetének munkatársa volt.

Kiskunhalason született, asztalosnak tanult, a szakszervezeti mozgalom révén került kapcsolatba a kommunista párttal, amelynek 1937-ben tagja lett. 1944-ben Újpesten fegyveres partizáncsoportot szervezett, részt vett a németellenes harcokban. 1945-től a Magyar Kommunista Párt (MKP) újpesti pártbizottságának titkára, 1946-tól a budapesti pártbizottság osztályvezetője, 1956-tól pedig külkereskedelmi miniszterhelyettes. 1956. október 27–28-án ő volt az egyik kidolgozója a katonai diktatúra bevezetését és Nagy Imre félreállítását célzó, végül meg nem valósult honvédelmi minisztériumi tervezetnek. 1956 novemberétől 1957 februárjáig részt vett a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Szervező Bizottságának munkájában. 1957. február 12-től december 3-ig az MSZMP Központi Bizottságának káderosztályát vezette. 1956 novemberétől 1970-ig az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának, majd Központi Bizottságának tagja volt. 1958-tól belügyminiszter-helyettes, 1958 és 1967 között országgyűlési képviselő. 1967-től 1972-ig mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

Sopronban kezdte tanulmányait, de a második polgárinál tovább nem jutott. Az első világháborúban frontszolgálatot teljesített. Kernstok Károly budapesti képzőművészeti szabadiskolájában Vedres Márk vezetésével tanult szobrász szakon. 1920-ban emigrált a magyar fővárosból, előbb Rómában és Bolognában, majd Bécsben, Berlinben, később Párizsban, s végül ismét Berlinben élt. Itt tagja lett a Forradalmi Képzőművészek Szövetségének. Hitler hatalomra jutását követően hazaköltözött, és Pápán telepedett le. Az 1940-es években a nagyközönség rendszeresen láthatta műveit az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) kiállításain. A második világháború idején, 1944-ben munkaszolgálatosként Nagytéténybe került, majd gyalogmenetben Sopronba vitték. Itt halt meg 1945. február 28-án.

Félbehagyott gimnáziumi tanulmányait követően kereskedősegédként dolgozott. Az 1930-as években kapcsolatba került a népi írókkal. 1943–1944-ben a Kis Újság munkatársaként tevékenykedett, majd a német megszállás után illegalitásba vonult, és részt vett az ellenállásban. 1944-től a Független Kisgazdapárt delegáltjaként az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett. 1945 áprilisában Budapestre érkezett, ahol a Kis Újságban megjelent cikkeivel, a kommunista politikai rendőrség atrocitásai elleni tiltakozásaival, majd 1945. novemberét követően képviselőként elmondott beszédeiben élénk szerepet játszott a közéletben. A Magyar Kommunista Párt nyomására 1947-ben kilépett pártjából, és lemondott parlamenti mandátumáról. 1952-ben koholt vádak alapján letartóztatták, tíz évre ítélték, négy esztendővel később szabadult. 1956. november 4-ig a Kis Újság felelős szerkesztője volt, a forradalom leverése után pedig a vendéglátóiparban dolgozott. 1988-ban közreműködött az FKgP újjászervezésében, de 1990-ben ismét kilépett a pártból.

1910-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokraták Pártjába. Az első világháborúban orosz hadifogságba esett, 1918-ban már az Oroszországi Kommunista Párt tagjai között szerepelt. A párt hároméves diplomataképző iskolája után, 1924-ben a Szovjetunió pekingi külképviseletén kezdett dolgozni. Két évtizeddel később tért haza Magyarországra. December 22-től az Ideiglenes Nemzeti Kormány kereskedelem- és közlekedésügyi minisztere lett. A kommunista pártvezetés túl passzívnak találta, így 1945. május 9-én leváltották. 1947-ig nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő volt. 1950-ben külügyi szolgálatba lépett, Ankarában (1950. augusztus–1954. november), Szófiában (1954. november–1956. augusztus), majd Prágában (1956. augusztus–1959. március) volt követ.

A dél-angliai Eton College-ban végezte tanulmányait, majd az első világháborúban szolgált. 1919-ben került a brit külügyminisztérium, a Foreign Office állományába. Kétszer is jelentős pozíciót töltött be Magyarországon: először 1936 és 1938 között ideiglenes ügyvivőként, majd 1945 és 1946 között, amikor a brit politikai missziót vezette Debrecenben, majd pedig Budapesten. Kapcsolatot tartott és rendszeresen találkozott a magyarországi pártok vezetőivel, egyházi és közjogi méltóságaival. Ennek megfelelően többször is megbeszélést tartott Zsedényi Bélával, Dálnoki Miklós Bélával, Gyöngyösi Jánossal, Teleki Gézával, valamint Grősz Józseffel. Tevékenységében és megszólalásaiban igyekezett elhatárolódni a magyar belpolitikai élettől, annak ellenére, hogy próbálta minél több információval ellátni a brit külügyi vezetést. 1946 és 1951 között Japánban töltött be képviseleti posztot. 1953-as nyugdíjazását megelőzően szerezte meg karrierjének legfontosabb pozícióját: 1951-ben Nagy-Britannia moszkvai nagykövete lett.

A Singer Ernő néven született politikus zsidó kispolgári családból származott, orvosi tanulmányokba kezdett, ám félbehagyta azokat. A nemzetközi kommunista mozgalom tagjaként 1936–1939 között Spanyolországban a köztársaságiak oldalán harcolt, sokakat juttatott a szovjet titkosszolgálat kezére. A második világháború alatt Moszkvában a Kommunista Internacionálé apparátusában dolgozott. Hazatérése után kereskedelem- és közlekedésügyi (1945), közlekedésügyi (1945–1949), pénzügy- (1948–1949), állam- (1949–1952), illetve belügyminiszter (1953–1954) és miniszterelnök-helyettes (1952–1956) lett, 1949–1952 között pedig a Népgazdasági Tanács elnökeként tevékenykedett. 1949–1953 között Rákosi Mátyással és Farkas Mihállyal tagja volt annak a háromtagú informális csúcsbizottságnak („trojka”), amely teljhatalommal irányította az országot. Rákosi Mátyás leváltása után, 1956. július 18-tól 1956. október 25-ig a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára volt. 1956. október 23-án rádióbeszédében durván támadta a forradalmat, felelősség terheli őt a szovjet csapatok ezt követő behívásáért. 1956. október 25-én leváltották minden tisztségéről, és a Szovjetunióba menekült. Visszatérése után (1960), a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának augusztusi ülésén felelőssé tették az 1948–1956 között elkövetett törvénytelenségekért, a politikai torzulásokért, és kizárták a pártból. Nyugdíjas éveiben fordítói munkát végzett teljes visszavonultságban. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

1911. július 14-én szentelték pappá, majd berendelték a győri püspökségre, ahol előbb püspöki levéltáros, majd püspöki szertartó, szentszéki jegyző, püspöki titkár, szentszéki bíró, végül püspöki irodaigazgató lett. 1928. december 7-én XI. Piusz pápa orthosiai címzetes püspökké és győri segédpüspökké nevezte ki. Serédi Jusztinián hercegprímás 1929. február 24-én püspökké szentelte. 1936-tól a szombathelyi egyházmegye apostoli kormányzója, 1939-től megyéspüspöke lett. A kalocsai egyházmegye élére 1943. május 7-én helyezték, de továbbra is ellátta a szombathelyi egyházmegye irányítását egészen 1944. március 25-ig. Három ízben volt a magyar katolikus püspöki kar elnöke, először Serédi Jusztinián halálától Mindszenty József kinevezéséig (1945. március 29.–1945. október 7.), majd Mindszenty letartóztatása után saját letartóztatásáig (1948. december 26.–1951. május 18.), végül szabadulásától haláláig (1956. május 12.–1961. október 3.). A nevéhez fűződik a magyar állam és a katolikus egyház közötti „megegyezés” aláírása 1950 augusztusában. A magyar katolikus egyház vezetőjeként 1951-ben letartóztatták, és koncepciós perben 15 évnyi börtönbüntetésre ítélték. Az egri érsek halála után az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette, és elengedte további büntetését. Kiszabadulása után újra elfoglalhatta érseki székét. A püspöki kar és az 1957-ben létrehozott Opus Pacis elnökeként működött haláláig.

1929-ben belépett a Független Kisgazdapártba, 1939-től a párt Központi Végrehajtó Bizottságának tagja volt. 1944. októberben az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottságában tevékenykedett. 1944–1947 között az Ideiglenes Kormány, majd Tildy Zoltán, később Nagy Ferenc kormányának külügyminisztere volt. 1945. január 20-án Moszkvában mint a Magyar Fegyverszüneti Bizottság vezetője aláírta a fegyverszüneti szerződést. Az 1946. évi párizsi békekonferencián a magyar delegációt vezette, 1947. február 10-én a békedelegáció elnökeként szignózta a párizsi békeszerződést. 1947-től haláláig a Pénzintézeti Központ elnöke volt.

1943 és 1946 között az Egyesült Államok nagykövete volt a Szovjetunióban, majd rövid ideig Nagy-Britanniában. 1944. december 27-én a Magyarországgal kötendő fegyverszünet módosított tervezetének tárgyalásakor többek között azt javasolta, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) keretein belül alakítsanak jóvátételi albizottságot. 1947–1948 között kereskedelmi miniszter, 1948–1950 között pedig az USA különmegbízottjaként felügyelte a Marshall-terv végrehajtását. 1961–1963 között John F. Kennedy elnök távol-keleti ügyekért felelős külügyminiszter-helyettese, 1969-ben nyugdíjba ment.

Pásztón született, egy baloldali lapnál kezdett újságíróként dolgozni. 1907-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. 1918-ban Himlerville néven bányásztelepet alapított Kentuckyban, ahol elsősorban magyar bányászokat foglalkoztatott. E vállalkozását egyfajta mintagazdaságnak szánta, ahol szociális elképzeléseit akarta megvalósítani. A telep 1928-ban csődbe ment, majd a gazdasági válság következtében szétszóródtak a munkások. Himler ezután az FBI-nál, majd a formálódó amerikai külföldi hírszerzésnél, az Office of Strategic Services-nél (OSS) dolgozott. 1945-ben hírszerzőként ő gyűjtötte össze Németország területén a magyar háborús bűnösöket (többek között Szálasi Ferencet, Basch Ferencet, Beregfy Károlyt), és az ő feladata volt az is, hogy átadja őket a magyar hatóságoknak. 1945 után újságíróként és lapkiadóként dolgozott az Egyesült Államokban.

1917-ben önként jelentkezett katonának, majd félkatonai „szabadcsapatokban” szolgált. 1922-ben belépett a Nemzetiszocialista Német Munkáspártba (NSDAP). 1929-ben a párt belső biztonsági szervezetének, az SS-nek (Schutzstaffel, jelentése: Védőosztag) lett a „birodalmi vezetője”. Az 1933-as náci hatalomátvétel után az SS-t, amely addig a náci párt vezetőinek biztonságáért volt felelős, állammá tette az államban. 1933-ban a bajor, 1934-ben a porosz titkosrendőrség parancsnokává nevezték ki. 1936–1943 között a német belügyminisztérium államtitkára, a rendőrség főnöke volt. Vezető szerepet játszott a Németországban, majd a megszállt területeken bevezetett terrorban, a zsidók és a politikai okokból üldözöttek elnyomásában. 1943-tól birodalmi belügyminiszter volt. 1945 áprilisában béketárgyalásokat kezdeményezett a szövetségesekkel, ezért Hitler minden tisztségétől megfosztotta, és kizáratta a pártból. 1945 májusában brit hadifogságba került. Mielőtt bíróság elé állíthatták volna, öngyilkos lett.

Dombóváron született, majd családjával Pécsre költözött. A mindössze 110 cm magas Hirsch bádogos mesterséget tanult, de a cirkusz vonzása végül erősebbnek bizonyult. Pályáját Max Schumann cirkuszánál, Amszterdamban kezdte, később a „Hat Senez” nevű artistacsoporthoz szerződött. Beutazta az egész világot, minden évben kapott külföldi szerződést. Legtöbbször a londoni Olympia cirkuszban lépett fel, amelynek tagja is volt. Budapesten 1914-től szerepelt. „Zoli bohóc” mindvégig megmaradt a Városliget színpadai mellett, a pesti Beketow Cirkusz legkedveltebb mulattatójaként ismerték. Önéletrajzát Kis ember nagy élete címen írta meg. Elhurcolták, az auschwitzi koncentrációs táborban halt meg.

Ferenc József osztrák császár és magyar király szárnysegédje 1909–1914 között, az első világháború kitörésekor csatahajó-parancsnok, 1918-ban pedig az osztrák–magyar flotta főparancsnoka volt. 1919 júliusában Szegeden Károlyi Gyula kormányában elvállalta a hadügyminiszteri tárcát, majd a nemzeti hadsereg fővezére lett. A nemzetgyűlés 1920. március 1-jén megválasztotta kormányzónak, a királyság államformájának meghagyása mellett. Jogkörét az országgyűlés 1933-ban és 1937-ben is kiterjesztette. Belpolitikájában határozottan fellépett a kommunisták ellen, hatalmát a nagybirtokosokra és a nagyvállalkozókra építette. Vezetése alatt Magyarország fokozatosan a náci Németország szövetségese lett. A második világháború menetében való 1943 eleji fordulat után a háborúból való kilépést fontolgatta, ennek érdekében támogatásával Kállay Miklós miniszterelnök kapcsolatot keresett a nyugati szövetségesekkel. A kiugrási előkészületekkel tisztában levő németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, Horthy azonban hivatalban maradt. A megszállás után megkezdődött a magyarországi zsidóság deportálása, amelyet Horthy júliusban, a szövetségesek sikeres normandiai partraszállása után leállított. Eddigre már azonban a teljes vidéki zsidóságot elhurcolták az országból. 1944. október 15-én kísérletet tett a háborúból való kilépésre, ez viszont a rossz szervezés és a németek ellenakciója miatt meghiúsult. Másnap Horthy átadta a hatalmat a Nyilaskeresztes Párt vezetőjének, Szálasi Ferencnek. A háború befejezése után Németországban amerikai fogságba került. A nürnbergi perben tanúként hallgatták ki, ezután a portugáliai Estorilban élt haláláig. Hamvait a rendszerváltás után hazahozták, és 1993-ban Kenderesen temették el.

1928-ban orvosi diplomát szerzett, a munkások gyógyításának szentelte életét. Bekapcsolódott a szociáldemokrata párt (MSZDP) munkájába, majd az illegális kommunista párt (KMP) tagja lett. 1929-ben többedmagával létrehozta az MSZDP keretében működő Szocialista Orvosszervezetet. 1931-ben beválasztották a nemzetközi Szocialista Orvosinternacionálé vezetőségébe. Széles körű munkásszociográfiai tevékenysége kapcsán Kispesten szociográfiai kiállítást rendezett, amelyet a belügyminiszter tartalma és nagy látogatottsága miatt betiltott. Először 1940-ben tartóztatták le, majd két évvel később kilenchavi börtönre ítélték, és megfosztották orvosi hivatása gyakorlásának jogától. Bár rendőri felügyelet alá helyezték, folytatta illegális tevékenységét. A jugoszláv partizánokat segítő Petőfi-brigád részére szervezett gyógyszer- és fegyverszállítás miatt 1944 áprilisában elfogták, fél évig Csillaghegyen, majd a Margit körúti fogházban tartották fogva, ahonnan Németországba hurcolták. Dachauban halt meg 1945. március 8-án.

Fiumében született Csermanek János néven, 1918-tól élt Budapesten. Írógépműszerésznek tanult, de szakmájában sohasem dolgozott. 1930-tól a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) és a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségének (KIMSZ) tagja volt. 1942. májustól a KMP Központi Bizottsága szervezési ügyekkel bízta meg, decembertől a Központi Bizottság Titkárságának tagja. 1943 februárjától a KMP vezető titkára, 1943 júniusától a feloszlatott KMP utódjaként létrejött Békepárt vezetője. A szovjet megszállás után a főváros helyettes rendőrfőkapitánya lett 1945 áprilisáig. 1945 januárjában leváltották a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezető titkári tisztségéről, 1945 áprilisában az MKP Központi Vezetősége titkárságának tagja lett, 1945–1947 között Kiss Károllyal együtt a pártközpont káderosztályának vezetője volt. 1945 májusától a Politikai Bizottság tagja és az MKP Nagybudapesti Bizottságának titkára, 1946–1948 között az MKP Központi Vezetőségének főtitkárhelyettese. 1948. augusztus 5-étől 1950. június 23-ig belügyminiszter volt. 1949-ben részt vett a Rajk-per előkészítésében. 1950 májusától a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Párt- és Tömegszervezetek Osztályának vezetőjeként tevékenykedett. 1951 áprilisában letartóztatták, májusban minden tisztségétől és testületi tagságától megfosztották. 1952 decemberében a Legfelsőbb Bíróság koholt vádak alapján életfogytiglani fegyházra ítélte. 1954 júliusában szabadon bocsátották. Azon év októberétől az MDP budapesti XIII. kerületi Bizottságának, 1955 szeptemberétől Pest Megyei Bizottságának első titkáraként dolgozott. 1956 júliusában az MDP Politikai Bizottságának és Központi Vezetősége Titkárságának tagja lett. 1956. október 25-én az MDP Központi Vezetőségének első titkárává választották, október 28-án a Központi Vezetőség Elnökségének elnöke lett. 1956. október 30-ától november 4-ig (november 1-jétől csak névlegesen) a Nagy Imre-kormány államminisztere, látszólag azonosult a forradalommal. 1956. október 30-tól az ekkor létrehozott Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Intéző Bizottságának tagja. 1956. november 1-jén Münnich Ferenccel együtt a Szovjetunióba távozott. 1956. november 4-én a Hruscsovval történt ungvári találkozó után Szolnokra érkezett, ahol vezetésével megalakult az úgynevezett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelynek 1958-ig elnöke volt. A forradalom leverésétől kezdve az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának elnöke volt. 1957 júniusától az MSZMP Politikai Bizottságának tagja és a Központi Bizottság első titkára. 1958–1961 között államminiszterként tevékenykedett. 1958-ban, többszöri ígérete ellenére kivégeztette Nagy Imrét, amivel nemzetközi felháborodást váltott ki, és személyét hosszú időre nemzetközileg kiközösítetté tette. 1961–1965 között ismét kormányfő volt. 1964-től a Hazafias Népfront Országos Tanácsának, 1965-től az Elnöki Tanács tagja. Az 1970-es évtized közepétől politikája és személye nemzetközileg egyre nagyobb elismerést kapott. 1985 márciusában az MSZMP XIII. kongresszusán a Központi Bizottság főtitkárává választották. A Szovjetunióban a Gorbacsov hatalomra kerülése után bekövetkezett változásokra már képtelen volt alkotó módon reagálni, ugyanakkor nem akart tudomást venni a rohamosan romló magyarországi gazdasági-társadalmi helyzetről sem. 1988 májusában az MSZMP országos pártértekezletén kihagyták a Politikai Bizottságból, és nem választották meg a párt főtitkárának, ehelyett a hatalommal nem járó pártelnöki posztot kapta meg. 1989 májusában ezen tisztségéből és központi bizottsági tagságából is felmentették. 1989. július 6-án halt meg, éppen azon a napon, amikor Nagy Imrét és társait a Legfelsőbb Bíróság felmentette az ellenük emelt vádak alól, és rehabilitálta őket. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

Komoly Ottó (szül. Kohn Ottó) 1940-ben a Magyar Cionista Szövetség elnökhelyettesévé, a következő évben pedig elnökévé választották. 1943 elején az akkor alakult budapesti Segélyező és Mentőbizottság elnöke lett. Ebben a minőségében fontos szerepet játszott a náci üldözés elől Magyarországra menekült cseh, szlovák és lengyel zsidók menekítésében. Magyarország német megszállása után részt vett a semleges Svájcba indítandó, a holokauszt elől menekülő úgynevezett „Kasztner-vonat” utaslistájának összeállításában. A nyilas korszak idején előfordult, hogy vezetésével egyszerre 35 épületre, több mint 5000 zsidó származású gyermekre és 550 alkalmazottra vigyáztak. Felügyeletével nagy mennyiségben állítottak ki Vöröskereszt-igazolványokat és védleveleket, amelyek részleges mentességet biztosítottak a budapesti zsidó lakosok munkára vezénylésével, deportálásával szemben. 1945. január 1-jén három nyilas a Városház utcai nyilas házba hurcolta, többé senki nem látta élve.

14 éves korától kezdve gyári munkás volt, emellett képezte magát festőművésszé. Derkovits Gyula és Dési Huber István hatására került a szocialista képzőművészek társaságába, 1936-tól szerepelt kiállításokon. 1939-ben belépett a Szociáldemokrata Pártba, az ifjúsági tagozatban végzett politikai munkát. Ságvári Endre hatására csatlakozott az illegális kommunista párthoz, amelynek 1942-ben lett tagja. A képzőművészek körében végzett pártmunkát. Kommunista tevékenysége miatt 1942-ben három évi fegyházra ítélték. 1944-ben zsidó származása okán deportálták, a dachaui koncentrációs táborban halt meg flekktífuszban. Legismertebb műve a Hajnal a vonaton című szénrajz.

Kossa István (szül. Kósa István) gimnáziumot követően Budapesten helyezkedett el villamoskalauzként. 1923-ban belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba (MSZDP). A baloldali Villamos Szövetség tagjaként tevékenyen részt vett a szakszervezeti mozgalmakban. 1933-ban a szövetség főtitkárává választották, ugyanebben az évben letartóztatták. 1942-ben egy büntetőszázaddal a frontra vitték, ahonnan többedmagával sikerült átszöknie a szovjet csapatokhoz. A Szovjetunióban antifasiszta iskolát végzett, 1944 novemberében pártmegbízatással tért haza. 1945 után a szakszervezeti mozgalom vezetésében tevékenykedett. 1945–1948 között a Szakszervezeti Tanács főtitkára, a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségének tagja, országgyűlési képviselő volt. 1948-tól 1949-ig iparügyi, 1949-től 1950-ig pénzügyminiszter. 1950-ben az Országos Munkaügyi Bizottság, 1951-ben az Állami Egyházügyi Hivatal elnökeként tevékenykedett. 1952–1953 között a kohó- és gépipari miniszteri tisztséget töltötte be. 1955-ben az Országos Tervhivatal elnökének első helyettese. 1956. október 26. és november 3. között a második Nagy Imre-kormány, majd november 4-től az első Kádár-kormány pénzügyminisztere. 1957 és 1963 között közlekedés- és postaügyi miniszter. Haláláig a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának tagja volt. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

Közgazdaság-tudományi egyetemi tanulmányai alatt került kapcsolatba a falukutató mozgalommal, a népi írókkal. Szociográfiai írásait többek között a Válasz, a Pesti Napló és a Magyar Nemzet közölte le, országosan ismertté Néma forradalom című műve tette, amelyért háromhavi fogházbüntetésre ítélték. 1939-ben a Nemzeti Parasztpárt (NPP) alapító tagja volt. A második világháború alatt a Magyar Történelmi Emlékbizottság tagjaként az 1942. március 15-i háborúellenes tüntetés egyik szervezője volt, majd 1944-ben a Magyar Front tevékenységébe kapcsolódott be. 1944 decemberében szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1945 februárjában megszökött. 1945–1946-ban az NPP főtitkára, 1947-ig nemzetgyűlési képviselő is volt. Pártját a Független Kisgazdapárthoz akarta közelíteni, de az Erdei Ferenc vezette balszárnnyal szemben alulmaradt, így 1947-ben kilépett. Rövid ideig a Független Magyar Demokrata Pártban politizált, de még 1947 novemberében elhagyta az országot. Svájcban, majd 1949-től az Egyesült Államokban telepedett le. Több emigráns szervezetnek (1949-től a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, 1958-tól a Magyar Bizottságnak) is tagja volt. 1954–1961, majd 1963–1980 között a Szabad Európa Rádiónál dolgozott.

Részt vett a vasas ifjúsági mozgalomban, majd 1944-ben belépett a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. Munkahelyén, a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben többször közreműködött kommunista röplapok terjesztésében, majd csatlakozott a németellenes fegyveres ellenálláshoz. 1944-ben letartóztatták, és Pataki Istvánnal, valamint Pesti Barnabással együtt december 24-én Sopronkőhidán kivégezték.

Pappá szenteléséről nincsenek megbízható információk, de önmagát mindvégig áldozópapnak mondta. 1944 októberében aktív szerepet vállalt a nyilas hatalomátvételben, a fegyverek szétosztását végezte a Pasaréti út 10. alatti raktárból. A puccs után Kun a XII. kerületi nyilas pártszervezet egyik vezetője lett. Pártszolgálatosként részt vett számos zsidó megkínzásában és kivégzésében, továbbá 27 rendbeli rablógyilkosságban. A nyilas Nemzeti Számonkérő Szék kizárólag a rablógyilkosságokért ítélte halálra, de kivégzése előtt megkegyelmeztek neki. Kiszabadulása után a szovjetek fogták el. A népbíróság 1945 áprilisában halálra ítélte. Fellebbezést nyújtott be, ügyét szeptember 19-én újratárgyalták, majd még aznap kötél által kivégezték.

Az első világháborúban a fronton szolgált, majd 1919–1924 között a Corvin Filmgyár és Filmkereskedelmi Rt. telepvezetője volt. Számos némafilmhez készített feliratot. 1925-ben a Royal Apollo filmszínház művészeti igazgatója lett. 1937-ben Lakner Filmservice néven reklámvállalatot alapított, amelynek 1939-ig volt a tulajdonosa. 1926-tól gyermekelőadásokat rendezett Lakner bácsi Gyermekszínháza címmel, gyermekoperetteket, mesejátékokat, gyermekkabarékat bemutatva. Több, később híressé vált színművészt „fedezett fel” gyermekkorában. Lakner jó pedagógiai érzékkel, a játszó és a néző gyerekek szeretetétől övezve végezte hivatását. 1944-ben zsidó származása miatt deportálták, és koncentrációs táborba hurcolták. Ismeretlen helyen halt meg.

Katonatiszti családban született Tatán. A piaristáknál folytatott középiskolai tanulmányait követően államtudományi oklevelet, majd jogtudományi doktorátust szerzett. Az 1930-as évektől egyetemi tanári és az általa alapított/vezetett Magyar Közigazgatás-tudományi Intézetben végzett kutató munkássága vált meghatározóvá. Ekkorra már nemzetközi hírű közigazgatási tudós lett. Feleségével a szovjet front elől menekülve 1944-ben Tatára, majd Héregre, az erdészházba költözött. 1945. március 24-én – az átvonuló szovjet csapatoktól elszenvedett atrocitások hatására – az önkéntes halált választották.

Major Tamás színművész testvére, Major Ákos 1933–1946 között tényleges hadbíró volt, ügyészként pedig tárgyalásvezető béke és hadi beosztásban egyaránt. 1946-ban a Magyar Néphadsereg tartalékos hadbíró vezérőrnagya lett. 1945–1946-ban a budapesti Népbíróság elnöki tisztét töltötte be. Ő volt az elnöke annak a tanácsnak, amely felelősségre vonta Bárdossy László egykori miniszterelnököt. 1946–1948 között a Népbíróságok Országos Tanácsának (NOT) elnöke lett. 1948–1950 között a budapesti ítélőtábla elnöke, 1951-ben tanácsvezető bíró, 1952–1953-ban bíró volt a Legfelsőbb Bíróságon. Az 1956-os forradalmárok pereiben az elítéltek kijelölt védőügyvédjeként több esetben súlyosbítást kért.

Markos József (szül. Markstein József) pályáját egy akrobatacsoport tagjaként kezdte, Európát és Észak-Amerikát is bejárta velük. 1940-ben tért haza, majd parodistaként és akrobataként lépett fel a budapesti Moulin Rouge-ban és a Kamara Varietében. 1943. április 25-én az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) keretén belül rendezett Jazz matinén szerepelt. 1944–1945-ben munkaszolgálatos volt. Hazatérése után több társulatnál szerepelt, majd 1951-től a Vidám Színpad tagja volt. 1956-ban elhagyta az országot, és Bécsben, majd Belgiumban élt és dolgozott, többek között pantomimprodukciókban is játszott. 1958-ban hazatért, előbb a Fővárosi Operettszínházban szerepelt, majd ismét a Vidám Színpadhoz szerződött. A közélet fonákságait sajátos fanyar humorral parodizálta.

Teológiai tanulmányainak elvégzését és pappá szentelését követően 1899-től Gyergyóújfaluban káplánként, majd plébánosként tevékenykedett, 1906-ban pedig Székelyudvarhelyt lett plébános. 1911-től szombathelyi megyéspüspök volt. Többek között az ő érdeme, hogy a Szombathelyi Újságból napilap lett. 1935-ben betegsége miatt a püspökségről lemondott. Hátralévő éveit a Szentszék engedélyével a répceszentgyörgyi püspöki kastélyban töltötte. A szovjet csapatok érkezésekor, 1945. március 29-én a kastély lépcsőfordulójában összeesett, és meghalt.

Mindszenty József (szül. Pehm József) 1915-ben szentelték pappá, majd káplán lett Felsőpatyon és hittanár Zalaegerszegen. A Tanácsköztársaság idején kiutasították Zala vármegyéből. 1919-től zalaegerszegi plébános volt, férfi- és női zárdát, iskolákat, egyesületeket, nyomdát alapított. Címzetes apát (1924), majd pápai prelátus (1937) lett, 1944-től pedig veszprémi püspök. Apor Vilmossal, Shvoy Lajos püspökökkel, Kelemen Krizosztom főapáttal közös emlékiratban folyamodott Szálasi Ferenchez, hogy ne tegye ki a Dunántúlt az utóvédharcok pusztításainak. A nyilasok ezért 1944. november végén Sopronkőhidán bebörtönözték, ahonnan 1945 márciusában, a csendőr fegyőrség megszökésekor szabadult. XII. Piusz pápa esztergomi érsekké nevezte ki 1945-ben, a következő évben pedig bíborossá kreálták. A kommunista vezetéssel egyre gyakrabban szembekerülő főpapot hűtlenséggel, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekményekkel hamisan gyanúsítva 1948 decemberében letartóztatták, a koncepciós perben életfogytiglani fegyházra ítélték, azonban egészségi állapotára való tekintettel egy idő után a felsőpetényi püspöki nyaralóban tartották házi őrizetben. 1956. október 31-én a forradalom és szabadságharc oldalára állt katonák Budapestre hozták. November 3-án nagy hatású rádióbeszédet mondott. Másnap hajnalban a bevonuló szovjet hadsereg elől az Egyesült Államok budapesti nagykövetségére menekült, ahol 15 éven át tartózkodott. 1971 őszén végleg elhagyta Magyarországot, Bécsben telepedett le. VI. Pál pápa 1973-ban lemondásra szólította fel, de miután ezt megtagadta, a pápa az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította. Halála után, 1975-ben az ausztriai Mariazellben temették el. Hamvait 1991. május 4-én helyezték örök nyugalomra az esztergomi bazilika prímási sírkápolnájában.

Vjacseszlav Mihajlovics Molotov (szül. Vjacseszlav Mihajlovics Szkrjabin) 1906-tól az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik frakciójának tagja volt. 1930-tól a Népbiztosok Tanácsának elnöke, majd 1941-től a testület elnökének, Sztálinnak a helyettese lett. A második világháború idején külügyi népbiztosként tevékenykedett, így a szovjet politikai hierarchia második legfontosabb alakjának számított. Nevéhez fűződik a Molotov–Ribbentrop paktum (1939), amely a szovjet és a német nagyhatalmak viszonyának rendezésére és Kelet-Európa felosztására jött létre. Jelentős szerepet játszott a Szovjetunió és az angolszász hatalmak közötti szövetség, illetve a teheráni, a jaltai és a potsdami konferencia jegyzőkönyveinek kialakításában. 1957-ben Hruscsov reformpolitikájával való szembefordulása miatt kizárták a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) vezető testületeiből, és kinevezték mongóliai nagykövetnek. 1962-ben kizárták az SZKP-ból, majd 1984-ben ismét visszavették a pártba.

Az elemi iskola elvégzése után szülei paraszti birtokán gazdálkodott, emellett autodidakta módon képezte magát. 1930-ban a Független Kisgazdapárt alapító tagja volt, majd 1945-ig a párt országos főtitkári hivatalát töltötte be. 1939–1944 között országgyűlési, 1945–1947 között nemzetgyűlési képviselő volt. A második világháború alatt csatlakozott a Magyar Történelmi Emlékbizottsághoz, a nyilas uralom alatt illegalitásba kényszerült. 1945 augusztusában a Független Kisgazdapárt, majd novemberben a nemzetgyűlés elnöke lett. Tildy Zoltán köztársasági elnökké választása után, 1946. február 4-től Magyarország miniszterelnöke lett. A parlamentáris demokrácia híveként úgy vélte, ha majd a békeszerződés megkötése után a szovjet csapatok elhagyják Magyarország területét, kormányozhat a Magyar Kommunista Párt nélkül is, ezért alapvetően a kivárásra rendezkedett be. A kommunisták előretörését ugyan mereven ellenezte, de tényleges ellenállást nem tudott kifejteni. 1947. június 2-án, svájci szabadsága idején Rákosi Mátyás zsarolásának engedve május 31-i hatállyal lemondott a miniszterelnökségről, és nem tért haza. Az Egyesült Államokban telepedett le, 1949–1956 között a Magyar Nemzeti Bizottmányban, 1958 után a Magyar Bizottságban vállalt funkciókat. Az 1956-os forradalom idején sikertelenül kísérelte meg a hazatérést. 1970-ben visszavonult a politizálástól.

Az első világháborúban orosz hadifogságba esett. Szabadulása után, 1918-tól a bolsevikok oldalán harcolt az oroszországi polgárháborúban. 1921-es hazatérését követően magántisztviselőként helyezkedett el. 1922-től a szociáldemokrata párt tagja volt, de három évvel később radikalizmusa miatt kizárták. 1927-től bekapcsolódott az illegális kommunista párt politikai munkájába. 1930-tól közel tizenöt éven át emigránsként élt és dolgozott Moszkvában az Új Hang című kommunista napilapnál, majd a háború alatt a moszkvai magyar rádiónál. 1944 novemberében Gerő Ernővel, Farkas Mihállyal és Révai Józseffel együtt hazatért. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányban földművelésügyi miniszter (1944–1945) lett, nevéhez fűződik a földreform végrehajtása. 1945 novemberétől 1946 márciusáig belügyminiszter volt, de saját pártja, a Magyar Kommunista Párt (MKP) „erélytelensége” miatt lemondatta. 1947–1949 között az országgyűlés elnöke volt. 1949-ben megengedőbb agrárpolitikai nézeteivel vereséget szenvedett a párton belül Gerő Ernővel szemben, így a háttérbe kényszerült. 1950-től élelmezési, 1952-ben begyűjtési miniszter, majd miniszterelnök-helyettes lett. Sztálin halála után, 1953. július 4-vel kezdődő miniszterelnöksége idején megpróbált átfogó gazdasági és politikai reformokat megvalósítani, ezzel azonban kiváltotta Rákosi Mátyás ellenállását. 1955 áprilisában Nagy Imrét leváltották, majd a pártból is kizárták. 1956 folyamán a párt vezetésének politikájával elégedetlen belső ellenzék központi alakja lett. 1956. október 23-án, a forradalom első napján a tüntetők követelésére visszavették a párt legfelső vezetésébe, és ismét miniszterelnök lett. 1956. október 28-án tűzszünetet hirdetett, és a szovjet csapatok távozását követelte. Október 30-án meghirdette a többpártrendszerhez való visszatérést, és koalíciós kormányt alakított. Az újabb szovjet csapatok bevonulására válaszul november 1-jén bejelentette az ország semlegességét. A november 4-i szovjet intervenció elől a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült. 1957 áprilisában a romániai Snagovban letartóztatták, majd koncepciós perben halálra ítélték. 1958. június 16-án kivégezték. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

Az első világháborúban gyalogostisztként szolgált, majd katona volt az 1919 után megszerveződő Nemzeti Hadseregben is. 1943-ban hadbíróság elé állították németellenes nézeteinek hangoztatása miatt, és felfüggesztett fogházbüntetésre ítélték. Az ország 1944. március 19-i német megszállása után illegalitásba vonult, és a Magyar Fronthoz csatlakozott. A Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságában a katonai vezérkar főnöke lett, de árulás folytán november 22-én a nyilasok letartóztatták. A bíróság kötél általi halálra ítélte, és kivégezték.

Az első világháborúban a fronton szolgált, majd 1916–1918 között parlamenti képviselő volt. 1918. november–decemberben miniszterelnökségi államtitkári, majd 1919. március 21-ig belügyminiszteri hivatalt viselt. 1922-től ügyvédként dolgozott Budapesten, 1924–1926 között ismét képviselő volt. Az ország 1944. március 19-i német megszállása után bujkálni kényszerült. 1945 áprilisában a Független Kisgazdapárt tagja lett, 1945–1947 között újra parlamenti képviselő lett. A Szálasi Ferenc elleni népbírósági perben a kisgazdapárt által delegált politikai ügyészi funkciót töltötte be. 1946 márciusában Sulyok Dezsővel együtt kizárták a pártból, így a Magyar Szabadság Pártban folytatta a politizálást. 1947 júliusában elhagyta az országot, és az Egyesült Államokban telepedett le. 1949-től a Magyar Nemzeti Bizottmány tagjaként tevékenykedett.

Nógrádi Sándor (szül. Kellermann Sándor) esztergályos szakmunkás volt, az első világháború alatt rövid ideig katonáskodott. A Tanácsköztársaság idején a magyar Vörös Hadsereg szakaszparancsnoka volt, annak bukása után Losoncra menekült. Az 1920-as évek elején a csehszlovák kommunista ifjúsági mozgalom funkcionáriusa lett, majd több európai országban végzett pártmunkát. 1940-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba, a moszkvai magyar rádiónál dolgozott. 1944. október-decemberben Salgótarján környékén harcolt partizáncsapatával. 1944–1967 között parlamenti képviselő volt. 1945 novemberétől iparügyi politikai államtitkár, az 1947. augusztusi választások után a Miniszterelnökség politikai államtitkára lett. 1948-tól 1956-ig a Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke, előbb altábornagyként, később vezérezredesként. Több koncepciós perben játszott fontos szerepet. Az 1956-os forradalom leverése után a pártközpont osztályvezetőjeként, majd 1957 és 1960 között pekingi és hanoi nagykövetként dolgozott. 1957–1962 között, majd 1966-tól haláláig a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának tagja volt. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

Oltványi Imre (szül. Ártinger Imre) könyvkereskedő szakmát tanult, majd magánúton leérettségizett. Az első világháborúban az orosz fronton fogságba esett. 1920-ban elvégezte a jogi egyetemet, majd a Magyar Jelzáloghitelbanknál helyezkedett el. 1937–1945 között a cég ügyvezető igazgatójaként dolgozott. Egyidejűleg képzőművészeti kritikákat is írt. 1932-től a Független Kisgazdapárt tagja volt. 1945 januárjától augusztusig, majd novembertől 1946 augusztusáig a Magyar Nemzeti Bank elnöki hivatalát töltötte be, 1945. július 21-től november 15-ig az Ideiglenes Nemzeti Kormányban pénzügyminiszter volt. Pártján belül a Magyar Kommunista Párttal való szoros együttműködést szorgalmazta Ortutay Gyulával együtt (őket nevezték „O-csoportnak”). 1945–1947 között nemzetgyűlési képviselő volt, majd Magyarország berni követe. 1948-as visszahívása után a Magyar Nemzeti Múzeum, 1950-től 1952-es nyugdíjazásáig a Szépművészeti Múzeum főigazgatói hivatalát töltötte be.

Szentesen dolgozott kereskedősegédként, majd a város finanszírozta taníttatását. A Képzőművészeti Főiskolán, majd a művészképzőn tanult. 1935-ben és 1937-ben a Szinyei Merse Pál Társaság Tavaszi Szalonján kitüntető elismerést nyert. 1941-ben megkapta a Wolfner Gyula-díjat. 1935-től a Műcsarnokban állította ki alkotásait. Tagja volt a Képzőművészek Új Társaságának (KÚT). Az 1940-es években szabadiskolát nyitott a főiskoláról a zsidótörvények miatt kiszorult fiatal művészek számára. Művei az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) képzőművészeti kiállításain is láthatóak voltak. 1944-ben munkaszolgálatot teljesített Szerbiában, egy onnan hazaszállított század tagjaként Kiskunhalason agyonlőtték.

A szegedi egyetemen szerzett tanári diplomát, majd a Magyar Rádiónál helyezkedett el. 1940-től néprajztudományt oktatott a szegedi, majd a budapesti tudományegyetemen. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után Bajcsy-Zsilinszky Endre kérésére szerepet vállalt az ifjúsági ellenállás szervezésében. A háború után részt vett a Független Kisgazdapárt megszervezésében. 1945 és 1947 között a Magyar Központi Híradó Rt. (a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda) elnöke volt. A kisgazdapárt balszárnyán elhelyezkedő „O-csoport” tagjaként, Oltványi Imrével a Magyar Kommunista Párttal való szorosabb együttműködést szorgalmazta. Vallás- és közoktatásügyi miniszterként (1947–1950) fontos szerepe volt az egyházi iskolák államosításában. 1950 és 1952 között az országos múzeumügy és a műemlékvédelem irányítója. 1954-től haláláig a Hazafias Népfront különböző vezető tisztségeit töltötte be, 1957-től 1963-ig az ELTE rektora. 1967-től haláláig az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának igazgatója volt.

1915-ben avatták katonatisztté, végigharcolta a háborút, majd a Tanácsköztársaság hadseregének tisztje lett. Katona maradt 1919 után is. Beosztott tisztként 1937-ben került a koronaőrséghez, amelynek 1943-tól parancsnoka lett. A második világháború végén vezetésével a koronaőrök a Szent Koronát Szálasi Ferenc utasítására Veszprémen és Kőszegen át az ausztriai Mattseebe menekítették, majd 1945. április 26-án ott elásták. A koronaőrség tagjai amerikai fogságba estek, Pajtást pedig hosszas kihallgatásoknak vetették alá. 1945 júliusában felfedte az amerikai hatóságoknak a Szent Korona hollétét. A háború után Németországban telepedett le.

Pálffy György (szül. Österreicher György) Vezérkari tiszt volt, 1939-ben németellenessége miatt kivált a hadseregből, és tisztviselő lett. 1942-ben csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához, eközben bekapcsolódott a Független Kisgazda Párt értelmiségi tagozatának munkájába is. 1944 őszétől az Magyar Kommunista Párt Katonai Bizottságának vezetője lett. 1945 márciusától a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályát irányította, majd a határőrség parancsnoka volt. A vezetése alatt álló osztály 1947-ben kulcsszerepet játszott a Független Kisgazdapárt meggyengítését célzó „Magyar Közösség-perben”. 1948 tavaszán altábornagyi rangban a honvédség felügyelője és honvédelmi miniszterhelyettes, a két munkáspárt egyesülése után a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének tagja lett. 1949 májusában koholt vádak alapján Rajk Lászlóval együtt letartóztatták, halálra ítélték, és kivégezték. 1955-ben részlegesen, 1963-ban teljes mértékben rehabilitálták.

Államtudományi diplomájának megszerzése után vármegyei hivatalnok lett, majd Győr közelében fekvő birtokán gazdálkodott. 1939-től parlamenti képviselő volt, németellenessége miatt az ország német megszállása után lemondott mandátumáról, és a Magyar Front vezető testületének tagja lett. 1944 októberében megalapította a Keresztény Demokrata Néppártot, amely 1945 májusától a Demokrata Néppárt nevet viselte. A párt programját illetően szembefordult Barankovics Istvánnal, ami a DNP szakadásához vezetett. A Pálffy vezette szárny nem kapott engedélyt az 1945-ös választásokon való induláshoz. Ezt követően a Polgári Demokrata Párthoz, majd a Magyar Szabadság Párthoz csatlakozott. Utóbbi önfeloszlatása után elhagyta az országot, és Ausztriában telepedett le, ahol a Magyar Nemzeti Bizottmány tagja lett.

1933-ban csatlakozott a Nemesfémipari Munkások Szakszervezete Ifjúsági csoportjához. Sztrájkokat szervezett, röpcédulákat osztogatott. A Weiss Manfréd Acél- és Fémművek vasesztergályosaként fűzte szorosabbra kapcsolatát a baloldali munkásokkal. 1944 novemberében elfogták, Sopronkőhidára hurcolták, ahol Kreutz Róberttel és Pesti Barnabással együtt halálra ítélték, majd ezt követően kivégezték.

Fiatalon, a mozgalom erős nacionalizmusa miatt csatlakozott a fasizmushoz, részt vett Olaszország afrikai és spanyolországi harcaiban. 1942-től Budapesten dolgozott. Az olasz fegyverszünet után már nem támogatta Mussolini bábállamát. A német megszállást követően internálták, a spanyol követség ügyvivőjétől, Ángel Sanz-Briztől kért segítséget a szabadulásához, akitől egy spanyol útlevelet kapott. Annak, hogy Perlasca éppen a spanyol képviselethez fordult, egyszerű oka volt. A spanyol polgárháborút (1936–1939) követően a spanyol kormány olyan biankó bizonyítványt állított ki az oldalán küzdő valamennyi olasz katonának, amelyben biztosította őket arról, hogy probléma esetén forduljanak nyugodtan Spanyolországhoz. Amikor a spanyol ügyvivő 1944 novemberében elhagyta a magyar fővárost, Perlasca – immáron spanyol papírok birtokában – egyszerűen a helyébe lépett. Ettől kezdve Jorge Perlasca néven spanyol ügyvivőként embereket mentett, menleveleket adott ki. „Diplomáciai megbízatása” alatt együttműködött a semleges hatalmak képviselőivel, így többek között a svéd Raoul Wallenberggel vagy Angelo Rotta pápai nunciussal. Budapest ostroma után rövid időre szovjet fogságba esett, majd visszatért hazájába.

Getzler József néven született Sátoraljaújhelyen. A numerus clausus miatt Franciaországban járt egyetemre, és tanulmányai alatt bekapcsolódott a munkásmozgalomba. 1941-től már a Francia Kommunista Párt tagjaként vett részt az ellenállási mozgalomban. 1943 nyarán hazatért Magyarországra. A német megszállást követően illegalitásba vonult és szerepet vállalt a hazai ellenállási mozgalomban. 1944. november 20-án elfogták. Sopronkőhidára hurcolták, és Pataki Istvánnal, valamint Kreutz Róberttel együtt halálra ítélték, és kivégezték.

Az Eisenberger Benjámin néven született Péter Gábor eredeti szakmája szerint szabó, az 1920-as évek végén bekapcsolódott a munkásmozgalomba, 1931-ben belépett az illegális kommunista pártba. 1945 januárjától a kezdettől fogva kommunista vezetésű politikai rendőrség (a Politikai Rendészeti Osztály [PRO], később az Államvédelmi Osztály [ÁVO], majd az Államvédelmi Hatóság [ÁVH]) vezetője volt. Fontos szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében, a törvénysértő eljárások végrehajtásában. 1952-ben leváltották és kizárták a pártból. 1953 januárjában letartóztatták, a Katonai Felsőbíróság 1954-ben életfogytiglani, majd 1957-ben a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa 14 év börtönbüntetésre ítélte. 1960-ban egyéni kegyelmet kapott. Nyugdíjazásáig szakszervezeti könyvtárosként dolgozott.

Géplakatosnak tanult, 16 évesen belépett a szakszervezetbe és a szociáldemokrata pártba. 1917-ig frontszolgálatot teljesített, majd a párt vezetésének tagja lett. A Tanácsköztársaság bukása után néhány napig belügyminiszter, 1919 novemberétől 1920 januárjáig munkaügyi és népjóléti miniszter volt, majd Bécsbe távozott. 1921 májusában hazatért, decemberben pedig megkötötte Bethlen István miniszterelnökkel a szociáldemokrata párt legális működését lehetővé tevő megállapodást (Bethlen-Peyer paktum). 1927–1944 között a szakszervezeti mozgalom csúcsszervének, a Szaktanácsnak a főtitkára, 1931-től pártja parlamenti frakciójának vezetője volt. 1944. március 19-én a Gestapo az elsők között tartóztatta le, majd a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. 1945. májusi hazatérése után 1947-ig nemzetgyűlési képviselő lett, mindvégig ellenezve a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt egymáshoz közeledését. Az 1947. augusztusi választások előtt kilépett a pártból és a Magyar Radikális Párt jelöltjeként jutott be a törvényhozásba. 1947 novemberében felfüggesztették mentelmi jogát, de nem várta meg a letartóztatást, hanem elhagyta az országot. 1949-ben New Yorkban telepedett le, és bekapcsolódott a magyar emigráció munkájába.

1907-től katona, az első világháború alatt vezérkari tiszti szolgálatot látott el, 1917-ig Törökországban állomásozott. 1919-től a rendőrség állományába került. 1939-ben belépett az SS-be, 1940-től szolgált a Waffen SS-ben. 1944. december elején Hitler a IX. SS-hegyihadtest parancsnokaként „Budapest Erőd” teljhatalmú vezetőjévé nevezte ki. Parancsba kapta, hogy a város védelmét semmilyen körülmények között nem adhatja fel. A tiltás ellenére 1945. február 11-én megkísérelték a Budapestről történő kitörést. Másnap Pfeffer-Wildenbruch szovjet fogságba esett, ahonnan 1955-ben szabadult. Az NSZK-ban telepedett le.

1923-ban szerzett jogi diplomát, majd ügyvédként helyezkedett el. 1931-től a Független Kisgazdapárt (FKGP) tagja, pártügyésze volt. 1944-ben részt vett az ellenállást szervező Magyar Front megalakításában, majd a nyilas uralom idején bujkálni kényszerült. 1945 áprilisától az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, novembertől az Igazságügyi Minisztérium politikai államtitkára volt. Mivel ki akarta vizsgálni az 1945-ös gyömrői gyilkosságokat, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet nyomásra elérte menesztését. 1947 márciusában kilépett az FKGP-ből, majd augusztus elején megalapította a Magyar Függetlenségi Pártot (MFP). Az 1947. augusztus 31-i választásokon a második legerősebb ellenzéki pártként szerepeltek, a baloldali pártok azonban – minden törvényes alap nélkül – az Országos Nemzeti Bizottság előtt elérték az MFP mandátumainak megsemmisítését. Letartóztatása elől 1947. november 4-én családjával együtt elhagyta az országot, majd az Egyesült Államokban élt és dolgozott emigránsként.

Az első világháborúban frontszolgálatot teljesített, és az általa kifejlesztett rádiólehallgatási rendszerrel az Osztrák–Magyar Monarchia jelentős sikereket ért el az oroszokkal szemben. Az osztrák–magyar delegáció tagjaként 1917-ben részt vett a breszt-litovszki béketárgyalásokon. A Monarchia felbomlása után Magyarországon telepedett le, és 1918-ban belépett a magyar hadseregbe. Katonatisztként szolgált 1935-ben történt nyugdíjazásáig. 1928-ban altábornaggyá léptették elő. 1945-ben részt vállalt az Ideiglenes Nemzeti Kormány tevékenységében, jóvátételi ügyekkel és a békeszerződés előkészítésével foglalkozott.

A Purczfeld Ferenc néven született „Puskás Öcsi” Kispesten, közvetlenül a futballpálya mellett nevelkedett. Tehetséges játékosként hamar bekerült a Kispest NB I-es felnőtt csapatába. A második világháború után már a magyar labdarúgó-válogatott tagjaként 1945. augusztus 20-án gólt szerzett az osztrákok elleni budapesti meccsen, amely végül 5:2-es magyar győzelemmel zárult. 1952-ben, Helsinkiben az olimpiai bajnok magyar válogatott csapatkapitánya volt. 1953. november 25-én, az „évszázad mérkőzésének” kikiáltott rangadón az Aranycsapatként ismert magyar keret a vezetésével 6:3-ra legyőzte az otthonában kontinentális csapat ellenében addig veretlen angol válogatottat, amivel a nemzeti tizenegy végleg bekerült a világ sporttörténetébe. Az 1956-os forradalom leverésének hírére Bécsben maradt. Később Spanyolországba költözött, ahol 1958-ban a Real Madrid játékosa lett. 39 évesen felhagyott játékosi pályafutásával, és futballedzőként kezdett tevékenykedni. Valamennyi kontinensen dolgozott, játékosai mindenütt rajongtak érte. 2004-ben a Nemzet Sportolója lett.

Diplomáit 1931-ben és 1937-ben szerezte meg. 1940–1941 folyamán a Szovjetunió meghatalmazott képviselője volt Szlovákiában, majd ugyanott töltötte be a rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti posztot. 1942 és 1944 között főkonzul volt Kínában, 1944-től a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) politikai tanácsadójaként működött, majd 1945 novemberétől 1949-ig budapesti szovjet nagyköveti feladatokat látott el. Több, 1945 utáni nemzetközi konferencián vett részt. Különböző diplomáciai beosztások betöltése után, 1959 és 1963 között a Szovjetunió külügyminiszter-helyettese volt.

Az 1930-as években bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba. 1937-től részt vett a spanyol polgárháborúban, négy évvel későbbi hazatérése után letartóztatták és internálták. 1944-ben az ellenállást szervező Magyar Front egyik vezetője volt, majd ismét letartóztatták. Nyilas kormánybiztos bátyja, Rajk Endre közbenjárására katonai helyett polgári bírósághoz került az ügye. Sopronkőhidáról először osztrák, majd bajor területre szállították, 1945 tavaszán tért haza. 1946 és 1948 között belügyminiszterként tevékenykedett, nevéhez fűződött az egyházi és társadalmi egyesületek feloszlatása, illetve az első koncepciós perek megrendezése. 1948 augusztusában leváltották, majd külügyminiszter lett. 1949. május 30-án koholt vádak alapján letartóztatták, szeptemberben népellenes bűntett és hűtlenség vádjával halálra ítélték, októberben pedig kivégezték. 1955-ben rehabilitálták, 1956. október 6-án ünnepélyes keretek között újratemették. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

A Rosenfeld Mátyás néven született politikus a Kommunisták Magyarországi Pártjának 1918-tól volt a tagja, a Tanácsköztársaság idején pedig vezető pozíciókat töltött be, majd emigrált. Az 1924-es illegális hazatérését követően letartóztatták. Egy államközi megállapodás értelmében 1940-ben szabadon engedték, és Vas Zoltánnal együtt a Szovjetunióba kellett távoznia. Cserébe Magyarország visszakapta a cári csapatok által 1849-ben, a szabadságharc végén zsákmányolt honvédzászlókat. A Szovjetunióban a magyar kommunista emigráció vezéralakja lett. 1945 januárjában hazatért, a novemberi választásokat követően pedig miniszterelnök-helyettes és államminiszter lett. A Magyar Kommunista Párt, majd 1948 júniusától a Magyar Dolgozók Pártja főtitkára, 1952. augusztus 14-től pedig a Minisztertanács elnöke volt. Sztálin halála után, 1953 júniusában a szovjet vezetés utasítására átadta a miniszterelnökséget Nagy Imrének. 1955 áprilisára sikerült kieszközölnie Nagy menesztését, de saját korábbi teljhatalmát már nem állíthatta vissza. Az egyre halmozódó bel- és külpolitikai gondokkal nem tudott megbirkózni, ezért 1956 júliusában leváltották első titkári pozíciójából. A hivatalos magyarázat szerint „gyógykezelésre” utazott a Szovjetunióba, ahonnan azonban soha többé nem térhetett vissza Magyarországra. Gorkijban (ma Nyizsnyij Novgorod) halt meg, hamvait titokban szállították haza. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

A teológiát Kolozsvárott és Berlinben végezte, 1907-től az előbbi városban a gyakorlati teológia tanára lett. 1921-től a budapesti Kálvin téri református gyülekezet lelkészeként és dunamelléki református püspökként szolgált. Hasonlóan az országgyűlés felsőházának összes egyházi tagjához, ő is megszavazta az első zsidótörvényt (1938), majd a kezdeti kifogásai ellenére a másodikat (1939) is. A harmadik zsidótörvény-tervezettel (1941) azonban már élesen szembeszállt, később tevékeny szerepet vállalt az üldözöttek mentésében. Ennek érdekében 1942-ben létrehozta a Jó Pásztor Bizottságot. 1944 tavaszán első egyházi vezetőként tiltakozott a zsidókkal szembeni bánásmód miatt, illetve szót emelt a deportálások ellen. 1948-ban kényszer hatására lemondott püspöki hivataláról, 1953-ban lelkészi állásából vonult nyugdíjba. 1956 novemberében az egyház visszahívta a püspökségbe, de a forradalom leverése után, 1957 áprilisában az Állami Egyházügyi Hivatal ismét elmozdította helyéről. Teológiai szakirodalmi munkássága rendkívül gazdagnak számít.

A Lederer József néven született politikus a felsőkereskedelmi érettségi megszerzése után Bécsben és Berlinben tanult, de oklevelet nem szerzett. 1918 novemberében részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapító ülésén. 1919 őszén, a Tanácsköztársaság bukását követően Bécsbe emigrált, és különböző kommunista folyóiratokban publikált. 1930 végén Magyarországon letartóztatták, később három és fél év fegyházra ítélték. A szabadulása után, 1934 januárjában a Szovjetunióba emigrált, ahol a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának munkatársaként, valamint a nemzetközi Lenin Iskola tanáraként dolgozott. 1944 őszén tért haza, és az Ideiglenes Nemzetgyűlés kommunista frakciójának vezetője lett. 1945 márciusától a Szabad Nép című kommunista pártlap főszerkesztője, majd a párt propaganda- és sajtóosztályát vezette. 1949 és 1953 között népművelési miniszterként működött. 1949 októberében az MTA tiszteleti tagja lett. Az 1956-os forradalom kitörése után Moszkvába menekítették, ám a következő év elején hazahívták, hogy tanácsadóként segítse a Magyar Szocialista Munkáspárt tevékenységét. 1958-tól haláláig az Elnöki Tanács tagja maradt. Élete utolsó éveiben József Attila-kutatással foglalkozott. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

A budapesti Zeneművészeti Főiskolán végezte tanulmányait Mosshammer Román, Koessler János és Szendy Árpád növendékeként. Eredetileg zongoraművésznek készült, Földesy Arnold csellistával már 1892-ben hangversenyeket adott. 1917–1918 között tanári állást vállalt a Zeneakadémián, majd a Városi Színház hárfaművésze lett. Számos korabeli hangfelvételen hallható mint zongorakísérő, saját zenekarral is rendelkezett. A zsidótörvények életbe lépése következtében csak az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) Művészakció különböző zenei előadásain léphetett fel, olykor önálló hárfaestet is tartott. 1945-ben a nyilasok halálra rugdosták.

Teológiai tanulmányait Kolozsvárott, majd a franciaországi Montauban városában folytatta. A kolozsvári egyetemen 1916-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett, 1914 és 1920 között az egyháztörténet tanáraként működött. Az 1920-as években debreceni lelkészként tevékenykedett, 1938-tól a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke lett. Főpásztori működése alatt is folytatta tudományos és oktatói tevékenységét, így a Magyar Tudományos Akadémia 1935-ben levelező, 1946-ban pedig rendes tagjává választotta. Tevékeny szerepet vállalt az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december végi megalakításában. Az egyház képviseletében 1948 októberében aláírta az állam és a református egyház között létrejött egyezményt. 1949-ben lemondott püspökségéről, valamint lelkészi hivataláról, és Budapestre költözött.

Az 1907-ben jogi diplomát szerzett Ries már diákkora óta kapcsolatban állt a baloldali mozgalmakkal. Az első világháborúban orosz hadifogságba esett. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg katonája volt, a bukás után Bécsbe emigrált, majd 1921-es hazatérését követően ügyvédként dolgozott. 1924-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, ahol vezető pozíciókat töltött be. 1935–1944, majd 1945–1950 között parlamenti képviselő volt. Magyarország 1944. március 19-i német megszállását követően bujkálnia kellett. 1945. július 21-éől igazságügyminiszterként tevékenykedett. Hivatali ideje alatt, 1949-ben lépett érvénybe az ország új, szovjet típusú alkotmánya, emellett számos törvénysértő, koncepciós perért is felelős volt. A szociáldemokrata párt balszárnyához tartozott, támogatta az együttműködést, sőt az egyesülést a Magyar Kommunista Párttal. A második világháború után részt vállalt a magyar sportélet újjászervezésében, 1945-től a Sportfőtanács, 1948-tól a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke volt. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták, majd nem sokkal később – minden bizonnyal a vallatáskor elszenvedett kínzások következtében – a börtönben elhunyt.

A kőműves segédlevél megszerzése után mint kőművestanonc a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségének (MÉMOSZ) tagja lett. 1910-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, ahol különböző tisztségeket vállalt. 1941 áprilisában politikai tevékenysége miatt büntetőszázadba, majd 1944 tavaszán, a német megszállás idején rövid időre a nagykanizsai internálótáborba került. Szabadulását követően rendőri felügyelet alá helyezték. 1944 októberében ismét letartóztatták, de sikerült megszöknie. Távollétében, 1944. december 17-én beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1945-től több miniszteri posztot is betöltött: először közellátási-, majd kereskedelmi és szövetkezetügyi, 1949-től külkereskedelmi miniszter volt. 1950 és 1952 között előbb az Elnöki Tanács elnökeként, majd 1952 augusztusától nyugdíjba vonulásáig az Országgyűlés elnökeként tevékenykedett. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

Milánóban tanult teológiát, 1895-ben szentelték pappá. 1922-től címzetes érsek, 1925-től diplomáciai feladatokat látott el. 1930-ban a Szentszék budapesti apostoli nunciusa lett. 1944-ben többször tiltakozott személyesen Sztójay Döménél és más világi, illetőleg egyházi vezetőknél a zsidóüldözés, a gettósítások, valamint a deportálások ellen. Részletesen tájékoztatta a Vatikánt a magyarországi zsidópolitikáról, többször sürgette Serédi Jusztinián hercegprímást, valamint a pápát, hogy legalább a katolikus hitre tért zsidók érdekében lépjenek fel. A nyilas rendszer idején zsidók ezreinek – nemcsak áttérteknek – adott vatikáni védlevelet, több lakóházat is vatikáni védelem alá helyezett. 1945. április 4-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet követelésre kiutasította Magyarországról.

Színészcsaládból származott, vidéken kezdte pályafutását. 1900-ban szerződött le a Nemzeti Színházhoz, 1923-tól annak örökös tagja lett. Többször vendégszerepelt más európai országokban. 1935-ben nyugalomba vonult, de alkalmanként továbbra is fellépett. Zsidó származása miatt a második világháború éveiben nem szerepelhetett, 1945-ben pedig Major Tamás igazgató nem engedte vissza a Nemzeti Színházba. Az ezt követő években is csak néhányszor léphetett színpadra. Az 1909-ben megnyitott, öt évtizeden át működő színészképző iskolájában számos kitűnő színész tanult. Pályáját operettekben kezdte, különösen népi és parasztfigurák alakítójaként volt népszerű, de bohózatokban, klasszikus vígjátékokban és filmekben is aratott sikereket.

A Róth Adolf néven született Rudas László 1905-ben csatlakozott a szociáldemokrata mozgalomhoz, majd 1918-ban a Kommunisták Magyarországi Pártja első központi bizottságának tagja lett. A Tanácsköztársaság idején a Tanácsok Országos Gyűlésének képviselője, a bukás után Bécsbe emigrált, 1922-től a Szovjetunióban élt, ahol egyetemi oktatóként, majd a Lenin Intézet tudományos munkatársaként dolgozott. 1945-ben tért haza, a Magyar Kommunista Párt Központi Pártiskolájának igazgatója, valamint nemzetgyűlési képviselő lett. Az 1948-ban létrejött közgazdaság-tudományi egyetem első rektora volt. Filozófiát, filozófiatörténetet és történelmi materializmust tanított, a dogmatikus marxizmus-leninizmust képviselte. A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett kommunista politika egyik ideológusa volt.

1910-ben hadnaggyá avatták, az első világháborúban frontszolgálatot teljesített, 1918. november 3-án hadifogságba esett. 1921-ben belépett a Magyar Honvédséghez. Két évtizeddel később altábornaggyá léptették elő. 1943-tól a honvédelmi miniszter általános helyettese volt. 1944. október 16-án, a nyilas hatalomátvételt követően a Gestapo letartóztatta. 1944 novemberétől 1945. január végéig a sopronkőhidai börtön rabja, majd ezt követően 1948-ig szovjet hadifogságban volt. Miután hazatért a Szovjetunióból, 1949. február 22-én a népbíróság először nyolc évre ítélte, majd június 8-án ezt három évre mérsékelte. A börtönbüntetésének letöltését követően, 1951 júniusában a kistarcsai internálótáborba került, innen 1953-ban szabadult.

Salkaházi Sára (szül. Schalkház Sarolta) 1919-től újságíróként dolgozott. 1929-ben jelentkezett a Szociális Testvérek Társaságába, 1940 pünkösdjén letette örökfogadalmát. 1941-től a Katolikus Dolgozó Nők és Leányok Országos Szövetségének vezetőjeként és lapjuk szerkesztőjeként tevékenykedett. 1944-ben a szociális testvérek fővárosi és vidéki házai, így a Salkaházi Sára által vezetett ház is tele volt bujtatottakkal. 1944. december 27-én a nyilasok zsidók után kutattak a vezetése alatt álló Bokréta utcai munkásnőotthonban, majd Bernovits Vilma hitoktatónővel és másokkal együtt elhurcolták. Egy szemtanú szerint még aznap este mezítelenre vetkőztetve a jeges Dunába lőtték őket. Sára testvérnek közel százan köszönhetik életüket. 1972-ben embermentő tevékenységéért posztumusz a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet Világ Igaza kitüntetésben részesítette. 2006-ban XVI. Benedek pápa boldoggá avatta.

1927-ben a budapesti tudományegyetemen szerzett diplomát, majd annak elme- és idegklinikáján dolgozott. 1936–1937 során kutatásokat végzett az Egyesült Államok több egyetemén. 1937-től tanársegéd volt a debreceni klinikán, később annak vezetője lett. 1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés egyik alelnökévé választották. 1951-ben politikai okokból megfosztották katedrájától, illetve 1946-ban elnyert MTA-tagságától. Ezután Balassagyarmaton praktizált főorvosként. 1956-ban rehabilitálták, és visszakapta akadémiai tagságát is, de egyetemi oktatási tevékenységét betegsége miatt már nem folytathatta.

1914-ben lett katona, tisztként harcolta végig az első világháborút. 1920–1934 között kereskedőként dolgozott, majd ismét bevonult. 1939-től kezdve a német hadsereg több hadjáratában is részt vett. 1944 októberében Budapest térségébe vezényelték, az ostrom alatt a pesti hídfő védelmét irányította. A budapesti gettó nyilasok által tervezett „felszámolását” (azaz a fővárosi zsidó lakosság kiirtását vagy elhurcolását) azzal akadályozta meg, hogy 1945. január 16-án elzavarta a gettó őrizetét ellátó nyilasokat – bár vitatott, hogy ez saját döntésének eredménye volt. A kitörés közben, harcban esett el.

1910-ben lett az amerikai diplomáciai testület tagja, első állomáshelye a venezuelai Caracas volt. 1928 és 1944 között több országban (Bulgária, Dominikai Köztársaság, Finnország) követi funkciót töltött be. 1945-től a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) mellett működő amerikai politikai misszió vezetője, majd az Egyesült Államok budapesti követe volt. 1947-ben tért haza, és nyugállományba vonult.

A Szapucsek György néven született Serédi Jusztinián középiskolai tanulmányait Pozsonyban kezdte, majd 1901-ben felvételét kérte a bencés rendbe; Győrben, a rend gimnáziumában érettségizett. Felsőfokú tanulmányait 1904-ben Rómában, a Szent Anzelm Egyetemen kezdte meg, ahol érdeklődése az egyházjog irányába fordult. 1908-tól kisebb megszakításokkal több mint másfél évtizeden keresztül dolgozott a Szentszék szolgálatában. Egyrészt Pietro Gasparri bíboros munkatársaként részt vett az új kánonjogi kódex elkészítésében, másrészt nemzetközi hírű egyházjogászként tanított a bencés rend Szent Anzelm Egyetemén. XI. Piusz pápa 1927. november 30-án esztergomi érsekké nevezte ki, majd december 19-én bíborossá kreálta. A világháború kitörése után részt vállalt a lengyel menekültek és a zsidók mentésében, különösen a keresztény hitre áttértek érdekében tett sokat. 1944 júniusában beleegyezett egy közös püspöki kari körlevél kiadásába, amelynek felolvasásáról a kormány tiltakozására és ígéretei fejében lemondott. Az Országtanács 1944. október 27-én tartott ülésén törvénytelennek nyilvánította Szálasi Ferenc hatalmát, és a november 4-i eskütételén sem vett részt. Ez év decemberében a harcok elérték Esztergom térségét. Ettől kezdve püspöktársaival nem tudott kapcsolatot tartani, és a hiányos egészségügyi ellátás következtében 1945. március 29-én elhunyt.

A katonai iskolák elvégzése után 1925-ben államtudományi doktori oklevelet szerzett. Az első világháborúban különböző alakulatoknál, többnyire vezérkari beosztásokban teljesített szolgálatot. 1919 júniusától a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg szervezésében vett részt. 1934-ben nyugállományba került, majd politikusi pályára lépett. 1935 és 1939 között a Nemzeti Egység Pártjának országgyűlési képviselője volt. Miután a második világháborúban náciellenes tevékenységet folytatott, 1945 februárjában a nyilasok többekkel, köztük a testvérével Shvoy Lajos székesfehérvári püspökkel együtt internálták. 1945 júniusában megfosztották rendfokozatától, katonatiszti nyugdíjat nem kapott, ezért különböző alkalmi munkákból élt Szegeden a haláláig.

Rövid ideig hittanárként dolgozott, majd a Regnum Marianum világi papi közösség első, templomépítő plébánosa, 1927-től pedig székesfehérvári megyéspüspök lett. Kormányzása alatt a plébániák és lelkészségek száma a másfélszeresére, az esperesi kerületek száma duplájára nőtt. 1944 őszén dunántúli püspöktársaival – köztük Mindszenty József veszprémi püspökkel, valamint Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapáttal – hiába kérte Szálasi Ferencet, hogy ne vesse oda a Dunántúlt a háború pusztításainak. 1945 februárjában a nyilasok többekkel, köztük testvérével, Shvoy Kálmán altábornaggyal együtt internálták, 1951-ben pedig a kommunisták vették házi őrizetbe.

Tanítói, majd tanári képesítést szerzett, 1908-tól a Szociális Missziótársulat tagja volt. 1920-ban a Keresztény Női Tábor (KNT) jelöltjeként az első magyar női nemzetgyűlési képviselő lett. 1923-ban a Misszióstársulat főnöknője új szabályzatot vezetett be, amivel alapvetően megváltoztatta az addigi életvitelt és küldetést. Slachta ezért több társával együtt kivált, és megalapították a Szociális Testvérek Társaságát, amelyet 1963-ig vezetett. 1942-től az egész országban úgynevezett világnézeti kurzusokat szervezett, hogy a keresztény értékrend közvetítésével ellensúlyozza a hitleri propagandát. 1944-ben részt vállalt a zsidómentésben, több embert bújtatott a Társaság házaiban, a központi rendházat svéd és vatikáni védelem alá helyeztette. 1945 novemberében a Polgári Demokrata Párt listáján, de pártonkívüli jelöltként került be a nemzetgyűlésbe, az 1947-es választásokon viszont már a KNT színeiben jutott be a parlamentbe. 1948. június 17-én kizárták az országgyűlésből, mert az előző napon megszavazott, az egyházi iskolák államosításáról szóló törvényjavaslat elfogadása után ülve maradt, míg a többi képviselő a Himnuszt énekelte. 1949 júniusában húgával együtt elhagyta az országot, majd az Egyesült Államokban telepedett le.

Sólyom László (szül. Schick László) tanulmányait 1931-ben fejezte be a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián, majd 1935–1939 között elvégezte a hadiakadémiát. 1941-ben a Szovjetunió elleni háború megindítása után vezérkari századosi rangban nyugdíjazták. 1942-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, és bekapcsolódott a németellenes mozgalomba. 1944. március 19-e után illegalitásba vonult és a Magyar Fronton belül szervezett Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának tagja lett. 1944. november 19-én letartóztatták, de sikerült megszöknie. 1945 után Budapest rendőrfőkapitánya, 1948-ban a honvédség vezérkari főnöke lett, tagja volt a Népgazdasági Tanácsnak is. 1947–1950 között emellett a honvéd tisztképző akadémia hadtörténeti tanára. 1950. május 20-án koholt vádak alapján letartóztatták, halálra ítélték, és később kivégezték. 1956-ban rehabilitálták.

A jogi egyetem elvégzése után a rendőrség szolgálatába állt. 1923-ban a Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai osztályára került. 1935-ben egy hivatalos magyar delegáció tagjaként Moszkvában is járt. 1938-ban a politikai osztály vezetője lett, e minőségében a szélsőjobboldali és baloldali mozgalmakkal szemben is fellépett. 1944-ben, a német megszállást követően felesége zsidó származása miatt leváltották, a Gestapo letartóztatta, majd koncentrációs táborba került. 1945-ben Himler Mártont segítette a magyar háborús bűnösök felkutatásában.

Pécsett született, szüleivel 1932-ben a Szovjetunióban telepedett le. A spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcolt. A második világháború során a Vörös Hadseregben szolgált, a magyarországi harcok idején már századosi rangban. 1944 decemberében, Budapest körülzárása után önként jelentkezett, hogy átadja a német csapatok parancsnokának a szovjet fegyverletételi ultimátumot. Az iratot vivő parlamenterként társaival 1944. december 29-én indult el a Vecsés és Budapest közötti műúton a pestszentlőrinci német állások felé. Gépkocsijuk azonban felrobbant, az egyik szemtanú szerint gránáttalálat érte, egy másik szerint aknára futott. A támadásban Steinmetz életét vesztette.

A kereskedelmi iskola elvégzése után családja birtokán dolgozott, majd megalapította saját tejgazdaságát. Az első világháború idején a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatója lett. Ferenc Józseftől 1916-ban megkapta az udvari tanácsosi címet. 1919-ben Bécsbe emigrált, ahonnan a Tanácsköztársaság bukása után tért haza. 1929-ben a Pesti Izraelita Hitközség, majd 1932 májusában a Magyar Izraeliták Országos Irodájának elnöke lett. Magyarország német megszállását követően a Zsidó Tanács elnökévé nevezték ki. Ő fordíttatta le magyarra az Auschwitz-jegyzőkönyvet. 1944. október végéig maradt meg pozíciójában, majd bujkálni kényszerült. Bár 1945 után náci kollaborálással vádolták, nem állították bíróság elé.

Tanulmányai végeztével először banktisztviselőként, majd újságíróként dolgozott. A népfrontos összefogás híveként szoros kapcsolatot tartott fenn Bajcsy-Zsilinszky Endrével és Szakasits Györggyel. 1942-ben katonai szolgálatra hívták be, elvégezte a hadapródiskolát, majd a vezérkari főnökség 3. osztályára osztották be. 1944 novemberében megszervezte a baloldali újságírókból álló Magyar Szabadság Mozgalmat. Összeköttetései révén számos üldözött életét mentette meg. Szakasitscsal együtt létrehozta a budapesti V. kerületben működő, a Klotild utcáról elnevezett csoportot, amelynek feladata a Légrády-nyomda védelme volt. Az ellenállási csapat több kisebb fegyveres akciót hajtott végre. A nyilasok 1944. december 25-én körülzárták a csoport körletét, Stollár a velük folytatott tűzharcban életét vesztette. Az egykori Klotild utca ma az ő nevét viseli. 2003-ban a Jad Vasem Intézet a budapesti zsidómentő tevékenységéért a Világ Igaza kitüntetésben részesítette.

1916-tól az olasz fronton harcolt, 1919–1920 között pedig a csendőrségnél szolgált. 1924-ben a budapesti tudományegyetemen szerzett diplomát, majd Pápán helyezkedett el ügyvédként. 1935-ben országgyűlési képviselő lett a Nemzeti Egység Pártja színeiben, de 1937-től már a Független Kisgazdapártban politizált. Képviselőként felszólalt a zsidótörvények ellen, és nyilvánosságra hozta Szálasi Ferenc örmény származását. 1942–1943-ban az orosz fronton szolgált. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után letartóztatták, de Mindszenty József közbenjárására kiszabadulhatott. A nyilas uralom alatt bujkálni kényszerült. 1945 áprilisától szeptemberig Pápa polgármestere, júniustól az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett. Imrédy Béla népbírósági perében ügyészként a vádat képviselte. 1945–1947 között parlamenti képviselő volt. Miniszterelnöki kinevezése 1946-ban a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt ellenállása miatt nem valósult meg, sőt az év márciusában a kisgazdapárt 19 képviselőtársával (köztük Nagy Vincével) együtt ki is zárta tagjai közül. E 20 parlamenti képviselő alapította meg a Magyar Szabadság Pártot, amelynek Sulyok lett az elnöke, és egyúttal a Holnap címet viselő pártlap főszerkesztői tisztségét is ő vitte. Mivel az 1947-ben módosított választójogi törvény kizárta a megválasztható jelöltek köréből, feloszlatta pártját, majd augusztusban elhagyta az országot, és az Egyesült Államokban telepedett le. 1949-ben tagja lett a Magyar Nemzeti Bizottmánynak, de Nagy Ferenccel való vitája következtében kivált a testületből. 1956-ban Magyar Október 23. Mozgalom néven önálló szervezetet alapított, ez azonban nem tudott különösebb befolyásra szert tenni.

Tanulmányait Budapesten, Grazban és Kolozsváron végezte. 1904 és 1920 között a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában segédőrként, majd őrként dolgozott. Számos ország városában tartott előadásokat: így Bécsben, Rómában, Lipcsében, Kielben, Kölnben és Stockholmban. 1918 decembere és 1919 márciusa között Magyarország prágai követe volt. A Nemzeti Múzeumban betöltött állását 1921-től nem kapta vissza. Több lap, illetve folyóirat munkatársa volt. 1927-ben kezdeményezésére rendezték meg az első könyvnapot. 1934 és 1945 között a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárosaként dolgozott. Nem hosszú ideig ugyan, de 1945-től a múzeum elnöke lett. A második világháború idején létrehozta a Szabadság, Emberség, Magyarság elnevezésű ellenállási szervezetet. A Polgári Demokrata Párt egyik alapító tagja, majd alelnöke volt. 1945-ben az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett, 1947 és 1949 között országgyűlési képviselő volt. 1945-öt követően leginkább régészként és művészettörténészként tevékenykedett, idővel a közélettől is visszavonult.

Az érettségi letétele után egy fűzőszalonban dolgozott. 1944 őszén zsidó származásúként behívták munkaszolgálatra, és a ferencvárosi pályaudvar fűtőházába vezényelték. Vőlegényét a nyilas hatalomátvétel első napjaiban elfogták, neki írta híres, később könyvként is megjelent naplóját. A férfit azonban soha többé nem látta viszont. Az írás a női munkaszolgálatosok mindennapjait és a budapesti gettó életét mutatja be. 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba (MKP), 1952-ig a VI. kerületi pártbizottságon dolgozott. 1952-től nyugdíjazásáig a Pénzügyminisztérium főelőadója és a minisztériumi pártbizottság tagja volt.

Pályáját a Mátyás-templom énekeseként kezdte, majd 1934-től az Operaház tagja volt, ahol Rosinaként Rossini A sevillai borbély című operájában lépett először színpadra. 1936-ig ösztöndíjas volt, majd 1936-tól haláláig magánénekesként tevékenykedett. Főleg koloratúrszoprán és szubrett szerepeket énekelt. Rendkívül finom hangjával és egyedülálló színészi képességével számos drámai és lírai koloratúrszoprán főszerep megformálójaként aratott sikereket. Férjével, Hivess Henrikkel együtt csatlakoztak az ellenálláshoz, Kiss János altábornaggyal és a Magyar Nemzeti Függetlenségi Fronttal álltak kapcsolatban. Halálának körülményei a mai napig nem tisztázottak. Egyes vélemények szerint férjét elfogták, de megszökött, ezért az énekesnőt vitték el helyette a nyilasok. A nyolchónapos terhes Szabó Ilonkát a német Feldherrnhalle páncélgránátos divízió és a Homonnay Márton által vezetett nyilas alakulat állomáshelyére, a Ferenc József fiúnevelő intézetbe hurcolták, ahol belehalt a kínzásokba. Más vélemények szerint azonban a történet legenda, és valójában gyermekágyi lázban hunyt el.

1923-tól református lelkész a Vilma királynő úton (ma: Városligeti fasor), 1932-től a budapesti református egyházmegye első esperese volt. 1944 októberében menedéket nyújtott üldözött zsidó származású gyermekeknek a Julianna Református Elemi Iskola alagsorában. 1948-ban lemondott országos egyházi egyesületi tisztségeiről, belátta ugyanis, hogy nem képes megakadályozni az iskolák államosítását. 1951-ben egyháza vezetői lemondatták esperesi tisztéről, és budapesti lelkészi állásából is távozni kényszerült. Egy félreeső Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei gyülekezetbe, Bujra helyezték, ahol haláláig szolgált.

Violette Bushell 1940-ben házasságot kötött a francia idegenlégió kapitányával, Etienne Szaboval. Férjét két évvel később elveszítette: Szabo kapitány 1942-ben El-Alameinnél elesett. Ezt követően kereste meg a nőt a brit titkosszolgálat. Violette Szabo francia nyelvtudása révén egy rövid tanfolyam elvégzése után 1944 áprilisában már ejtőernyővel érkezett első franciaországi küldetésére. Feladata információszerzés, a Rouen környéki ellenállás lehetőségeinek feltárása volt. Bár kétszer is letartóztatta a francia rendőrség, a nácik által elfoglalt területen teljesített hathetes küldetését bevégezve sikeresen hazatért. Második titkos megbízatása során a normandiai partraszállás idején a hátországban működő ellenállás megszervezésében vett részt. Bár feladatát, a francia ellenállás egyik vezetőjének megszöktetését sikerrel teljesítette, 1944. június 10-én a német politikai rendőrség, a Gestapo fogságába esett. A ravensbrücki koncentrációs táborba szállították, ahol 1945-ben agyonlőtték.

A hat elemi elvégzése után először faszobrász lett, majd kitanulta a kőfaragó mesterséget. Később magánúton folytatta tanulmányait, felső ipariskolát végzett. Az első világháború alatt a hátországban szolgált. 1917 őszén a Villamos- és Helyiérdekű Vasúti Alkalmazottak Országos Szövetségének titkára és a Villamos című lap szerkesztője lett. Az 1918. júniusi sztrájk után letartóztatták, de megszökött. Ugyanezen év novemberében a Budapesti Munkástanács jegyzője volt. 1919 júniusától a Belügyi Népbiztosság közigazgatási osztályát vezette. 1919 végétől a Népszava szerkesztőségi titkáraként dolgozott. A Tanácsköztársaság bukása után ismét a Népszava és az Építőmunkás szerkesztőségének munkatársa lett. 1920-ban letartóztatták egy 1919-ben mondott beszéde miatt, majd egy év börtönbüntetésre ítélték. 1925 decemberének végén az MSZDP XXIII. kongresszusán a pártvezetőség tagjai közé vették, 1927–1928-ban ügyvezető titkár volt, majd 1939-ben a párt főtitkárává választották. 1940-től a Népszava főszerkesztőjeként dolgozott. 1942-ben részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság munkájában. Az 1942. május-júniusi letartóztatások során őt is elfogták, de egy hónap után szabadlábra helyezték. Részt vett a Magyar Front létrehozásában, majd az Intézőbizottság elnöke lett. A német megszállás után illegalitásba vonult, 1944. október 10-én Kállai Gyulával aláírta a két munkáspárt együttműködéséről szóló egyezményt. 1945. február 15-től a párt főtitkáraként irányította a Szociáldemokrata Párt munkáját. 1945 márciusában a Budapesti Nemzeti Bizottság elnökévé, áprilisban az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjává választották. 1945. szeptember 6-tól a Nemzetgyűlés Politikai Bizottságának tagja, majd a Nemzeti Főtanács póttagja. 1950-ig képviselőként tevékenykedett. 1945 augusztusában a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) elnökévé választották. 1945. november 15-től a koalíciós kormányban államminiszter, majd 1947 májusától 1948. augusztus 5-ig miniszterelnök-helyettes volt, később a Magyar Köztársaság elnöke (1948–1949), majd a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke (1949–1950) lett. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

Örmény eredetű családból származott. 1915-ben hadnaggyá avatták, az első világháború alatt az olasz, majd rövid ideig a nyugati fronton harcolt. A Tanácsköztársaság bukása után a Nemzeti Hadseregben szolgált, csapat-, majd vezérkari tiszti beosztásokban. Mivel a katonatisztek nem foglalkozhattak politikával, Szálasi 1935-ben nyugdíjazását kérte. Ekkor alapította meg a Nemzeti Akarat Pártját. Cél és követelések című művében (1936) összefoglalta a hungarizmusra keresztelt ideológiáját, amely szerint a magyarság életteréül az európai „nagytérben” a Kárpát-medence („Kárpát–Duna Nagyhaza”) kell, hogy szolgáljon. Szálasi politikai elképzeléseinek fontos eleme volt a szociális és antiszemita demagógia, amellyel a kispolgári és munkás rétegeket kívánt megnyerni. Pártját 1937-ben betiltották ugyan, de néhány hónap múlva újjáalapította Magyar Nemzetiszocialista Párt néven. 1938-ban Szálasit államellenes tevékenység vádjával 3 év fegyházbüntetésre ítélték, de 1940-ben amnesztiával szabadult, majd átvette az időközben Nyilaskeresztes Párt nevet felvevő politikai mozgalom vezetését, amely az 1939-es választásokon 29 mandátumot szerezve a legnagyobb ellenzéki csoportosulás lett. A háború alatt népszerűségét elvesztő párt és vezére 1944. október 16-án került vezető szerepbe, amikor a kiugrási kísérlet kudarca után a németek zsarolásának engedve Horthy Miklós kormányzó Szálasit nevezte ki miniszterelnöknek. Az új kormányfő (november 2-ától „nemzetvezető”, azaz államfő is) kiállt a háború folytatása, az állam „hungarista” átszervezése, illetve a „teljes zsidótlanítás” mellett. A szovjet előrenyomulás következtében a nyilasok által uralt országrész területe egyre zsugorodott: a „nemzetvezető” főhadiszállását előbb Farkasgyepűre, majd Brennbergbányára, aztán Kőszegre, végül Ausztriába helyezte át. Szálasi 1945. május 5-én német területen amerikai fogságba esett. Október 3-án az amerikai hatóságok kiadták Magyarországnak, Budapesten népbíróság elé állították, és 1946. március 12-én kivégezték.

A budapesti piarista főgimnázium elvégzése után katonatisztként kezdte pályáját, majd a tartalékállományba kerülését követően a család sárpentelei birtokára vonult vissza gazdálkodni. 1906-tól 1930-ig a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség elnöki posztját töltötte be. Szintén 1906-tól 1939-ig, kisebb kihagyásokkal, Fejér vármegye és Székesfehérvár főispánja volt. 1944 karácsonyán feleségével együtt fiát, a vadászként és íróként ismert Széchényi Zsigmondot látogatták meg, azonban az ostrom idejére a budai Várban ragadtak, egészen pontosan az Úri utca 52-ben. A harcok közben napi jegyzeteket készített. Nem sokkal az ostrom után, 1945 áprilisában meghalt.

Az érettségit Székesfehérváron, a ciszterci rend főgimnáziumában tette le. 1904-ben történelem-latin szakos tanári oklevelet szerzett a budapesti tudományegyetemen. 1905 és 1906 között a Magyar Nemzeti Múzeumban, 1908 és 1910 között a Magyar Országos Levéltárban volt gyakornok. 1916-ban magántanári képesítést szerzett. Mindezek mellett a bécsi Kamarai Levéltár munkatársaként is tevékenykedett. 1919-ben a Budapesti Tudományegyetemen tanszékvezetőnek nevezték ki, de nem fogadta el. 1924-ben rendkívüli tanár, 1925-től már egyetemi tanárként dolgozott az újkori magyar történeti tanszéken. 1927 és 1939 között a Magyar Szemle szerkesztője volt. 1939 és 1944 között a Magyar Nemzetben publikált. 1945 áprilisában az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett. 1945 és 1948 között moszkvai követi, majd nagyköveti posztban tevékenykedett. 1953 és 1955 között országgyűlési képviselő, 1954-től haláláig az Elnöki Tanács tagja volt.

A budapesti Baár–Madas Református Leánygimnáziumban érettségizett 1939-ben, de az egyre fokozódó antiszemitizmus miatt közvetlenül a világháború kitörése előtt kivándorolt Palesztinába. Belépett egy palesztinai zsidó félkatonai szervezetbe, a Haganába. 1944. január–februárban önként jelentkezett a brit hadsereg Különleges Hadműveletek Osztályához (Special Operations Executive, SOE) ejtőernyős kiképzésre, amelyre Egyiptomban került sor. Ezt követően főhadnagyi rangot kapott, és négy társával együtt különleges akcióra vállalkozott. A jugoszláv partizánok által ellenőrzött területen dobták le őket, innen a Dráván átkelve érkezett Magyarország területére, de küldetésének teljesítése előtt, 1944. június 9-én csendőrök letartóztatták. A nyilas hatalomátvételt követően a Gestapo fogságába került, majd a nyilas bíróság halálra ítélte, és kivégezte.

A Lónyai utcai református gimnázium elvégzése után egyetemi tanulmányait Budapesten folytatta, s 1917-ben orvosdoktori oklevelet szerzett. Medikusként részt vett az első világháborúban, de sebesülését követően hamarosan leszerelték. Ezután több külföldi városban folytatott tanulmányokat, így Pozsonyban, Prágában, Berlinben, Leidenben, Groningenben. 1927-ben a cambridge-i egyetemen megszerezte második doktorátusát, ezúttal kémiából. 1931 és 1945 között a Szegedi Tudományegyetemen professzorként, majd az Orvosi Vegytani Intézet igazgatójaként dolgozott. Úttörő jelentőségű felfedezése volt, hogy 1932 folyamán a hexuronsavat azonosította a C-vitaminnal, amiért 1937-ben megkapta az orvosi Nobel-díjat. 1938 és 1944 között országgyűlési képviselő, illetve a Felsőház tagja volt. 1943-ban – Kállay Miklós miniszterelnök tudtával, de nem az ő megbízásából – Isztambulban titkos tárgyalásokat folytatott a brit diplomatákkal: ebbéli tevékenységét a német hírszerzés felderítette. 1945 és 1947 között a Pázmány Péter Tudományegyetem Biokémiai Intézetének igazgatója volt. 1947 végén elhagyta az országot, és az Egyesült Államokban, a Boston melletti Woods Hole-ban telepedett le.

A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd egy évig Grazban nyelvet tanult. 1924-ben magyar-német-angol szakos diplomát szerzett a budapesti egyetemen, és még abban az évben doktorált. Járt Franciaországban és Olaszországban, 1929–1930-ban Londonban volt tanulmányúton. 1925-től Kőbányán, 1928-tól a Vas utcai felsőkereskedelmi fiúiskolában tanított. 1932-ben elnyerte az Erdélyi Helikon magyar irodalomtörténet megírására közzétett pályázatának első díját. A végül 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténettel országos hírnevet szerzett. 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott. Szellemi műhelyének a Kerényi Károly körül kialakult, klasszika-filológusokból álló baráti társaságot tekintette. Sík Sándor és Zolnai Béla támogatásával 1937-ben a szegedi egyetem magántanárává habilitálták. 1938-ban házasságot kötött Bálint Klárával. Az 1930-as évek végén kapcsolatba került a Vajda János Társasággal. Irodalmi előadásokat tartott a Magyar Rádióban. 1941-től alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, Magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. 1943-ban, majd 1944. június 5-én behívták munkaszolgálatra. Fertőrákosra, majd onnan Balfra vitték. Embertelen körülmények között halt meg 1945. január 4-én.

Szombathelyi Ferenc (szül. Knausz Ferenc) harcolt az első világháborúban, majd a minisztériumba került. 1919-ben a Vörös Hadsereg hírszerző és kémelhárító csoportjának tagja volt. Később többféle tiszti beosztásban szolgált, többek között a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián. 1941-ben a Szovjetunió ellen vonuló Kárpát-csoport parancsnoka volt, szeptembertől vezérkari főnöke lett, miközben igyekezett meggátolni további magyar csapatok frontra történő szállítását. 1944-ben német nyomásra menesztették. Hadbíróság elé került, ahol felmentették, de a nyilasok Sopronkőhidára hurcolták. A háború után az újvidéki razzia állítólagos támogatása miatt előbb 10 évre, majd életfogytiglanra ítélték. Ismeretlen körülmények között a jugoszláv hatóságok kezére került, amelyek halálra ítélték, és kivégezték. A magyar Legfelsőbb Bíróság 1994-ben az ellene itthon hozott ítéletet hatályon kívül helyezte, a vádak alól felmentette.

1919-től a Vörös Hadseregben szolgált. 1926-ban felvették a szovjet kommunista pártba. 1930-ban elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát, majd 1938-ban a Vezérkari Akadémiát, katonai pályafutása ezen szakaszában tüzértisztként teljesített szolgálatot. 1941 novemberében több front parancsnoka is volt, nem sokkal ezután pedig az Északi és a Leningrádi Front lövészparancsnoka lett. 1943-ban altábornaggyá nevezték ki. 1945–1947 között a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) elnökének helyettese volt, Kliment Vorosilov helyett valójában ő vezette a bizottságot. 1949-ben a Központi Hadseregcsoport főparancsnoka lett. 1954 és 1957 között katonai körzetparancsnok volt. Leningrádban hunyt el.

A gimnáziumot és a teológiát Kalocsán végezte, 1918. május 26-án szentelték pappá. A kápláni évek után 1940-ben kinevezték plébánosnak a délvidéki Péterrévére, 1941-ben pedig a visszacsatolt Bácska országgyűlési képviselője lett. 1942-ben egyházjogból doktorált a szegedi egyetemen. 1944 októberében a bevonuló jugoszláv partizánok két hétig kínozták, majd november 19-én, Szent Erzsébet napján a péterrévei községháza előtti téren a nagymiséről odahajtott nép előtt agyonlőtték.

A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián, majd a Hadiakadémián végzett. Hosszabb csapatszolgálat után 1933-ban befejezte tanulmányait a Hadiakadémián, miközben a közgazdasági egyetemen doktorált. Ezt követően különböző csapattesteknél szolgált vezérkari tisztként. 1940 végén a nagyváradi önálló huszárezred parancsnoka lett, majd még ugyanebben az évben zsidó származása miatt eltávolították a vezérkarból. 1944 őszén a nyilaspuccs után Nagy Jenő ezredes révén bekapcsolódott a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága katonai vezérkarának munkájába. 1944. november 22-én az ő lakásán tartóztatták le a mozgalomban résztvevő tisztek egy csoportját. Hadbíróság elé állították, halálra ítélték és kivégezték. 1945 márciusában posztumusz ezredessé léptették elő.

Teleki Pál gróf, miniszterelnök (1879–1941) fia. Egyetemi tanulmányait a bécsi egyetemen végezte, ott doktorált 1930-ban. 1940-től 1944-ig a kolozsvári egyetemen a gazdasági földrajz tanára. 1944-ben, a német megszállás idején sürgette a fegyverszünetet; tagja lett a szeptember 28-án Moszkvába indított küldöttségnek, amely a szovjet fővárosban október 11-én alá is írta az ideiglenes fegyverszüneti egyezményt. Ez azonban az október 15-i kiugrási kísérlet kudarca miatt nem valósulhatott meg. A Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormányban 1944. december 22-től 1945. november 15-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter, majd 1948-ig a Műegyetem közgazdaságtudományi karának gazdasági földtani tanszékén tanár, és a Dunavölgy tematikus térképsorozatának egyik kidolgozója. 1949-ben az Egyesült Államokba távozott.

1904–1905-ben a budapesti Mintarajziskolában tanult, a későbbiekben a párizsi Julian Akadémiára került. Az itt készült alkotásokból 1907-ben tárlatot rendezett a nagyváradi megyeházán. Baráti kapcsolatot ápolt a Holnap-körrel, különösen Ady Endrével és Dutka Ákossal. Számtalan kiállítást rendezett Svédországban, Németországban és Franciaországban. Az 1920-as évek elején a nagybányai festőkolónián és a felsőbányai művésztelepen dolgozott, ahol számos plein air művet festett. 1925-ben Párizsban, 1926-ban Olaszországban tevékenykedett. Ezt követően Nagyváradon dolgozott tovább, naturalista életképeket, tájképeket, portrékat és enteriőröket alkotott. 1907-ben készült Ady-portréja egyike a legelső, leghitelesebb Ady-képmásoknak. Alkotásai láthatók a nagyváradi múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában, valamint erdélyi és külföldi magángyűjteményekben is. 1945-ben Dachauban halt meg.

A pápai főiskolán és a belfasti egyetemen tanult teológiát. Hazatérve előbb Pápán volt tanár, majd Somogyban lelkész lett. Az első világháború alatt Nagyatádi Szabó István oldalán bekapcsolódott a politikai életbe. 1932-től 1945-ig a szeghalmi református egyház lelkésze. 1930-ban részt vett a Független Kisgazdapárt (FKGP) megalakításában. Az 1931-es választásokon megbukott, 1936-tól 1944-ig országgyűlési képviselőként tevékenykedett. 1930-tól az FKGP országos ügyvezető alelnöke, 1945-től elnöke. 1944-ben csatlakozott az antifasiszta Magyar Fronthoz. 1945 novemberében a kisgazdapárt listáján nemzetgyűlési képviselő, majd 1945 novemberétől 1946 februárjáig miniszterelnök volt. 1946–1948 között a köztársasági elnöki tisztséget töltötte be.

1895-ben felvételt nyert a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiára, ahol 1899-ben fejezte be a tanulmányait. 1908-tól 1912-ig ugyanitt harcászatot oktatott. 1912-ben vezérkari törzstiszti vizsgát tett. Részt vett az első világháborúban, ezredparancsnokként főként az orosz és az olasz fronton szolgált. 1916-ban vezérkari alezredessé nevezték ki. 1918 novemberétől a magyar Honvédelmi Minisztérium hadműveleti osztályát vezette. A Tanácsköztársaság idején a Hadügyi Népbiztosság hadműveleti csoportfőnökeként tevékenykedett. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták, 1920-ban a katonai felsőbíróság eltávolította a hadseregből. Ezt követően gyógyszerészi, majd vegyészdoktori oklevelet szerzett. Az 1930-as évektől újságíróként is tevékenykedett; a Szabadság és 1938-tól a Magyar Nemzet külső munkatársa, katonai szakírója volt. 1932-ben csatlakozott a Független Kisgazdapárthoz (FKGP), később az országos nagyválasztmány tagja lett. A második világháború alatt részt vett a függetlenségi és az ellenállási mozgalomban. Bajcsy-Zsilinszky Endrével együtt a háborúból való kilépés érdekében több memorandumot intézett a kormányzóhoz és Kállay Miklós miniszterelnökhöz. 1945. június 24-től az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, a Véderő Bizottság elnöke volt. 1945. november 4-én az FKGP országos listáján nemzetgyűlési képviselővé választották, 1945. november 15-től haláláig honvédelmi miniszter volt. Rehabilitálták, vezérőrnagyi, 1946-ban vezérezredesi rendfokozatot kapott.

1931-ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja lett, csatlakozott az illegális kommunista párt (KMP) ifjúsági szervezetéhez, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségéhez (KIMSZ) is. 1932-től 1937-ig a brünni német műszaki egyetemen tanult, gépészmérnöki oklevelet szerzett. 1934-től a KMP tagja, a következő évben belépett Csehszlovákia Kommunista Pártjába. 1937-től a Nemzetközi Brigádok soraiban a köztársaságiak oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban, 1939-ben századparancsnokként szerelt le. 1938-ban a spanyol kommunista pártnak is tagja lett. 1939 februárjában Franciaországba menekült, ahol a saint-cyprieni, a gursti, majd a vernet-i táborba internálták. 1941 tavaszán a dessaui Junkers-gyár mérnöke lett, s megszervezte több mint hetven „spanyolos” hazatérését, majd 1941 októberében maga is visszatért. Novemberben a szociáldemokrata párt és a vasmunkások szakszervezetének tagja lett. Magyarországra való megérkezése után felvette a kapcsolatot a hazai kommunista mozgalommal. 1943 januárjában letartóztatták, de bizonyítékok hiányában elengedték, rendőri felügyelet alá került. 1944 májusától katonaként szolgált, később átszökött a fronton a szovjet csapatokhoz. 1944 októberétől decemberéig ejtőernyős-kiképzés után Nógrádi Sándor partizáncsoportjának politikai biztosaként a Felvidéken és Salgótarján környékén harcolt. 1945 januárjában az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminiszterének megbízásából hozzákezdett a Magyar Államrendőrség politikai osztályának megszervezéséhez, májusban kinevezték a Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának vezetőjévé, amelyet 1946 nyaráig irányított rendőr ezredesi, majd 1946 júliusában rendőr vezérőrnagyi rangban.

Elemi iskoláit Ózdon, a gimnáziumot Rozsnyón, teológiai tanulmányait pedig Pozsonyban végezte. 1915 októberében lelkésszé szentelték, lelkipásztori szolgálatra Komáromba, majd Ózdra rendelték. Az első világháborúban katonai betegápolóként tevékenykedett. Parókus lelkészként 1917–1923 között Arnóton, 1923–1927 között Ózdon, 1927–1939 között Győrben szolgált. 1939-ben Nyíregyházán, a Tiszai Egyházkerületben püspökké választották. Az országosan ismert főpásztort több politikai jellegű nyilatkozatára való hivatkozással az állami hatóságok 1945 májusában letartóztatták, a Népbíróság háborús bűntett címén tízévi börtönbüntetésre ítélte. 1946 márciusáig tartották fogva, ekkor több politikus közbenjárására kiszabadult, majd 1948-ban pertörlésben részesült.

A Weinberger Zoltán néven született politikus tagja volt a Tanácsköztársaság megdöntése után megindult kommunista ifjúsági szervezkedésnek. 1921-ben letartóztatták, de a következő évben fogolycsere révén kiszabadult, és a Szovjetunióba került. 1924-ben illegális úton visszatért Magyarországra, és a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségének (KIMSZ) titkára lett. 1925-ben letartóztatták, és elítélték. A börtönből 1940-ben Rákosi Mátyással együtt szabadult, és a hatóságok engedélyével a cári csapatok által 1849-ben zsákmányolt honvédzászlók visszaadása fejében a Szovjetunióba távozott. 1944. októberben a moszkvai magyar emigráció tagjai közül elsőként tért vissza Magyarországra. 1945-től Budapest közellátási kormánybiztosa, majd polgármestere. Jelentős munkát végzett a főváros közellátásának megszervezésében. 1945 és 1949 között a világháború utáni újjáépítés és a gazdaság összehangolására szolgáló Gazdasági Főtanács főtitkára volt. Teljes életrajza a NEB Tudástárában olvasható.

1937–1944 között politizált, írt és gazdálkodott. Az 1930-as évek közepétől kezdett földeket vásárolni. 1944 végére már 10 holdnyi saját birtokkal és 6 holdnyi bérlettel rendelkezett. Mintaszerű gazdaságot vitt, amihez nagyban hozzájárultak cselédévei alatt szerzett tapasztalatai s ehhez társult olvasottsága is. 1945-ben, Debrecenben a Nemzeti Parasztpárt elnökévé választották. Egyidejűleg megszületett a földosztással kapcsolatos törvény. A koalíciós pártok támogatásával Veres 1945 márciusában az Országos Földbirtokrendező Tanács elnöke lett; 1945–1946-ban a földreform végrehajtásának egyik fő irányítója volt. Később az építés- és közmunkaügyi (1946–1947), valamint a honvédelmi miniszteri (1947–1948) posztot is betöltötte.

A traiskircheni császári és királyi hadapródiskola elvégzése után, 1911. szeptember 1-jén avatták zászlóssá. Az első világháborúban már főhadnagyként vett részt. Helytállásáért magas kitüntetésekben (Vaskorona Rend III. osztálya, III. osztályú Katonai Érdemkereszt, mindkettő a kardokkal) részesült, és ezért később felvételt nyert a Vitézi Rendbe is. 1940. november 1-jétől a 2. gépkocsizó dandár parancsnoka volt, 1941. május 1-jén tábornokká nevezték ki. 1943. augusztus 1-től háromhavi egészségügyi szabadságot kapott, majd a II. hadtest parancsnoka lett. Már nyugállományba helyezését tervezték, amikor Magyarország 1944. március 19-i megszállása után német nyomásra egy hónappal később kinevezték a Magyar Királyi Honvéd Vezérkari Főnökség élére, majd május 10-én vezérezredessé léptették elő. Szeptembertől azonban a korábban feltétlenül némethű tábornok felismerte, hogy Magyarország létérdeke a háborúból való mielőbbi kilépés. 1944. október 15-i szerepe máig vitatott: határozatlan utasításaival, kétértelmű magatartásával hozzájárult a kiugrási kísérlet kudarcához. Később kalandos körülmények között – olykor ferences rendi szerzetesnek öltözve – bujkált a nyilasok elől. November 1-jén Kecskeméten önként jelentkezett a szovjet csapatoknál. Moszkvába vitték, ahol 1944. november 7-től részt vett a fegyverszüneti, majd a kormányalakítási tárgyalásokban. 1944. december 12-én érkezett vissza Moszkvából a leendő magyar kormány néhány tagjával együtt. Tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottságának. December 18-án Hódmezővásárhely küldöttjeként – pártonkívüliként – került be az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1944. december 22-én honvédelmi miniszternek választották meg, 1945. november 15-ig állt a minisztérium élén, egyben a Honvéd Vezérkar főnöke beosztást is beöltötte 1946. március 2-ig. Tagja volt annak a küldöttségnek, amely 1945. január 20-án Moszkvában aláírta a magyar fegyverszüneti egyezményt.

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt bolsevik frakciójába belépett Vorosilov a polgárháborúban a lovasság egyik megszervezője volt. 1925-től a hadügyi és haditengerészeti, 1934-től 1940-ig a honvédelmi népbiztosi posztot töltötte be. 1935-ben az elsők között kapta meg a Szovjetunió marsallja címet. 1941-ben Leningrád védelmét irányította, de korlátozott képességei, csapatai elégtelen felszerelése és rossz harci morálja miatt is kudarcra volt ítélve, ezért Georgij Konsztantyinovics Zsukov vette át a helyét. Később Sztálin kegyeltjeként a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának képviselője volt több fronton. 1942-től a partizánmozgalom főparancsnoka lett. Katonapolitikusként részt vett a moszkvai (1941) és a teheráni (1943) konferenciákon. 1945. január 20-án ő írta alá a fegyverszüneti megállapodást Magyarországgal. A háború után 1945–1947-ben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke volt hazánkban. 1953–1960 között a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke volt.

Gazdag és befolyásos svéd család sarja volt. Rövid banki munka és kötelező katonai szolgálatának letöltése után az Egyesült Államokban szerzett építész diplomát, beszélte az angol, a német és a francia nyelvet. Diplomájának megszerzése után Dél-Afrikában és Palesztinában dolgozott kereskedelmi cégeknél, majd a magyar zsidó kereskedő, Lauer Kálmán vezette Közép-európai Kereskedelmi Rt.-nél helyezkedett el. Wallenberg rövidesen a cég külföldi ügyekkel foglalkozó igazgatója és társtulajdonosa lett, üzleti útjai során többször is megfordult hazánkban, ahol kiterjedt társadalmi és politikai kapcsolatokra tett szert. Magyarországon 1944 áprilisától zajlott a vidéken élő zsidók gettóba tömörítése, és május 15-én megkezdődött Adolf Eichmann és a belügyi államtitkárok irányította deportálásuk is. A svéd nagykövetség ideiglenes útleveleket bocsátott ki azok számára, akiknek rokonai vagy jelentős üzleti kapcsolatai voltak Svédországban. Látván a svédek erőfeszítéseit, az amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal (WRB) a svédországi zsidóktól kért javaslatot az összehangolt magyarországi mentőtevékenység irányítójának személyére. Lauer ajánlására a feladattal Wallenberget bízták meg, tevékenységének pénzügyi hátterét amerikai zsidó jótékonysági intézmények biztosították. A feladatot azonnal és önként vállaló Wallenberg 1944. július 9-én a svéd követség másodtitkáraként érkezett meg a német csapatok által megszállt Budapestre. Tárgyalt minisztériumokkal, újságírókkal, semleges államok diplomatáival, rendszeres jelentéseket küldött a svéd külügyminisztériumnak, leírva a zsidók helyzetét Budapesten és a munkaszolgálatos táborokban. A Vöröskereszt védelme alatt egy gyűjtőtábor létrehozását is tervezte. Wallenberg svéd védőútlevelet készített, amely alkalmas volt arra, hogy a magyar és a német hatóságok előtt igazolja: a menlevél tulajdonosa a svéd követség védelme alatt áll. Jóllehet 1500 „Schutzpass” kibocsátására kapott engedélyt, sikerült ezt a számot 4500-ra emelnie, a valóságban pedig még ennél is jóval többet adtak ki. A nyilas hatalomátvételt követően Wallenberg megnövelte a svéd zászló által védett házak számát. A svéd diplomata közvetlen védelme végül több mint tízezer emberre terjedt ki. Tevékenységének közvetett hatása ennél sokkal jelentősebb volt, mert a svéd példát a többi semleges követség is követte. Wallenberg gyakran puszta jelenlétével, határozott fellépésével is életeket mentett. Olykor kocsijával és sofőrjével, Langfelder Vilmos gépészmérnökkel a gyalogosan a határ felé irányított, elcsigázott éhezőknek kísérelt meg élelmiszert, gyógyszert osztani. Volt, hogy még a vagonokból is megkísérelte kiemelni, akit lehetett. 1945 januárjában a szovjet csapatok felszabadították a budapesti gettót. Wallenberg január 17-én Debrecenbe indult, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal és a szovjet főparancsnoksággal tárgyaljon, de soha nem érkezett meg. Munkatársai utoljára egy szovjet tiszt és két katona társaságában látták, elköszönésekor azt mondta: „Nem tudom, vendég vagyok-e vagy fogoly.” További sorsa, halálának helye és időpontja tisztázatlan. Feltételezések szerint sofőrjével együtt erőszakkal a Szovjetunióba hurcolták. Megbízható szemtanúk szerint Moszkvában az NKVD tartotta fogva, majd Langfelderrel együtt a hírhedt Lubjanka börtönbe került.