A legfeltűnőbb rajta szemita jellegű, nagy, horgas orra. Ez az orr csontig fogyott, süppedésekkel teli, mély ráncokkal barázdált arcból emelkedik ki. Csupa árnyék az arca a csontok között sötétlő vermek mélyén. Apró, barna szeme riadtan villog s forog, mint egy üldözött karvalyé. Bottal jár, nehezen vonszolja középmagas, zörgő csontú testét. Hűdéses bénulásban szenved. Agyvérzést kapott a menekülés heteiben, a lába béna maradt. Ötvenegy éves. Utolsó rendfokozata: altábornagy volt. Pozsony megyében született, Szöllős községben. Ahogy beszél, arcán a ráncok riadtan futnak össze s válnak szét, rajtuk s közöttük az árnyak. A vád ellene egy szóban foglalható össze, egyetlen szóban, mely ha elhangzik, nyomában megfagy az emberi lélek, nyomában borzalom suhan, az apokalpiszis lovának patkódobbanását hallani: Újvidék! Az infernális újvidéki napoknak egyik főhőse, ha ezt a szót a fegyvertelen polgárok lemészárlójával, kirablójával, megkínzójával szemben használni szabad. Gyáva hős, az bizonyos. Meggörnyedve jár, de lelkében is meggörnyedt, s amily vakmerő volt, amikor ő ítélt, oly gyáva, amikor őt ítélik. Mindent tagad, mindent másokra hárít. Ki gondolná, aki nézi őt itt a cella homályában kínlódva, ezt a beteg, reszketeg, hazudozó embert, hogy nem is olyan régen fényes egyenruhában, mellén hősiessége szimbólumaival, oldalán fegyverrel, állig felfegyverzett emberek ezreit uszította, mint megvadult vérebeket, Újvidék jajveszékelő, lemeztelenített, kirabolt, ártatlan polgárainak ezreire?! Oly ártatlannak látszik! Oly ártalmatlannak! Egy készülő justizmord szenvedő áldozatának! Virágok lágyszívű barátjának! Állatok s emberek szeretetteljes ápolójának! Még jó, hogy e szó: Újvidék! – még jó, hogy e szó szele süvít a cellában és az altábornagy úrról letépi a hazugságokat. Szeme fénylik a haláltól: dohányt kap tőlünk. Úgy szívja a cigarettát, mint a morfinista a morfiumot, ha hosszú vágyakozás után végre hozzájut egy csipetnyihez.

Apám második házasságából származom. Apám 45-50 éves volt, amikor másodszor nősült. Édesanyám tüdőbetegségben halt meg. Később apám elszegényedett és szatócsüzletet nyitott Pozsonyban. Családomnak csaknem minden tagja magas kort ért meg. Sem elmebeteg, sem alkoholista nem volt családomban. Én szerettem ugyan az italt, de rendszeresen én sem ittam. Egyébként nős vagyok, van egy húszéves leányom, akit nagyon szeretek…

Milyen mértékben szereti ezt a leányát?

Jobban már nem is lehet. Egyszer – emlékszem – ő is, feleségem is, tífuszban feküdtek. Én heteken át leányom ágya mellett ültem és ápoltam. A félzsidó orvos is, aki kezelte, azt mondta, hogy az én segítségem nélkül nem is gyógyult volna meg. Amikor éjszakánként ültem az ágya szélén, arra gondoltam, ha meghal, vége az életemnek. Most is úgy érzem, ha neki valami baja történne, nem bírnám elviselni.

Mint gyerek, gyakran játszott Önnel?

Óh, igen. Sokat játszottunk együtt. Én magam is nagyon szeretek játszani. A legjobban építőkockával. A lányomnak gyakran építettem a kockákból házat. Még az utóbbi években is előfordult, hogy leültem és játszottam az építőkockával…

Mi szeretett volna lenni gyermekkorában?

Gazdász. A családom minden tagja gazdatiszt volt. Később rossz anyagi helyzetünk, de kifejlődött vonzódásom is a katonai pályára sodort. Láttam vidéken a gyerekkoromban a nagy katonai parádékat, díszfelvonulásokat s ezek nagyon vonzottak engem. Nem harcias szellemből mentem erre a pályára. Sosem voltam harcias, sosem vonzott a veszély. Nem is voltam verekedős gyerek. De az igaz, hogy mindig szerettem vezényelni, dirigálni…

Családi élete?

Harmonikus. A szülői házban is ezt láttam. Anyámat nagyon szerettem. Amikor a Bruszilov-offenzívából szabadságra hazatértem, anyám már halálos beteg volt. Isten tudja, miért, most sem értem, nem éreztem különös megrendülést, amikor meghalt. Talán azért, mert künt oly sok halált láttam! Emiatt sokszor volt lelkiismeretfurdalásom… Nagyon vallásos életet éltem mindig. Gyakran gyóntam… Fiatalabb koromban nagy kártyás voltam. De akkor is erősen vallásos alapon álltam. Mindig mondtam: szeretném látni azt az embert, aki heves tüzérségi tűzben azt mondja, nincsen Isten! Ezredes voltam, amikor éppen vallásos téren érdekes élményem volt. Egy jezsuita jött abba a városba, ahol akkor állomásoztam. Ezzel a jezsuitával együtt szolgáltam a 12. isonzói csata idején. Kitűnő szónok volt. Gyónni mentem hozzá. 1917-ben történt. Rámpirította bűneimet, káromkodásaimat, kártyacsatáimat, Isten létezését oly meggyőző erővel fejtette ki előttem, hogy akkor lelki pálforduláson estem át. Abbahagytam a kártyázást, a káromkodást. Attól kezdve állandóan templomba jártam. A gyónást előírásszerűen és rendszeresen végeztem. Megértőbb és jobb lettem. Kemény katona voltam ugyan, de sohasem voltam kegyetlen. De ettől kezdve szelídebb, elnézőbb lettem.

Milyen volt alantasaihoz?

Kemény, kiabáló, de igazságos. Úgyszólván sohasem büntettem.

Az első világháborúban kapott kitüntetéseket?

Igen. Háromszor sebesültem. A veszély nagyságát mindig ismertem, sohasem kerestem a veszélyt. Nem bátorság, hanem kötelességérzet élt bennem. Nem szívesen voltam a harctéren…

Gyerekkorában voltak-e félelmi érzetei?

Határozottan. Sötét szobába nem szerettem bemenni. Féltem a boszorkányoktól, amivel ijesztgettek. A sötét udvarra nem mertem kimenni, féltem a kísértetektől.

Ijesztgették-e zsidókkal?

Nem. Szülői házunknál nem volt antiszemitizmus. Nekem is volt zsidó barátom, Újnépi Elek Géza nevű földbirtokos. Dáhlia-kertész volt… a virágok szeretete hozott össze bennünket… Nagy virágbarát vagyok. Szeretem a színeket, az illatokat. Mindig volt egy kis virágoskertem… A lakásomban is mindig volt virág…

Felnőtt korában is voltak félelmi érzetei?

(Gondolkozik.) Igen… Például egyszer az ágyban olvastam a Drakuláról szóló regényt. Egy rémes jelenet után becsaptam a könyvet és a takaró alá bújtam félelmemben.

Hogyan volt megelégedve külsejével?

Nem tartottam magam Adonisznak, de tudtam, hogy egészséges vagyok.

Nem nézték hajlott orra miatt zsidónak?

De igen. A katonaiskolában folyton csúfoltak emiatt. De ez nem bántott engem…

Nem volt emiatt harag Önben a zsidókkal szemben?

Nem… Az igaz, hogy a világháborúban rossz hatással voltak rám a galíciai zsidók… piszkosak voltak… De zsidó tartalékos tisztbajtársaimmal mindig jó viszonyban voltam…

Volt-e zsidó nő az életében?

Nem tudom… Nem tudhatom, hogy volt-e a prostituáltak között zsidó… A velük való mulatozások után tele voltam lelkiismeretfurdalással. Erkölcsi katzenjammert éreztem mindig, utáltam magamat… rögtön gyónni mentem. Egészen fiatal koromban érdekelt egy zsidó nő, én is őt, de nem került semmire sor.

A katonai pályán kívül mi vonzotta?

A zene! Nagy operettek, könnyű operák. Az irodalmat is szerettem. Mikszáth, Herczeg, Zilahy, Kodolányi… Sokszor mondtam, odaadnám a rangomat, ha egyszer el tudnám énekelni a Lohengrin nagyáriáját. A külföldi írók közül a romantikusokat szerettem. Victor Hugót… Természetrajongó voltam… a magas hegyeket szerettem, az erdőket… A festők közül László Fülöpöt, Rembrandtot. De már Rubenset nem, nem szerettem húsos nőalakjait.

A politika érdekelte?

Általában nem. Szociológiai munkát nem is olvastam. Persze, mint vezérkari tisztnek ismernem kellett a szociológiai fogalmakat…

Milyen alvó?

Nagyon jó. Még itt is jól alszom. Úgyszólván soha nem álmodom. Erotikus álmom soha nem volt. Visszatérve a politikára, engem arra neveltek, hogy a politikusok lopnak, hazudnak, tisztességtelenek.

Milyen újságot olvasott?

Pesti Hírlapot, Pester Lloydot.

Mi volt a véleménye a kommunizmusról?

Teljes mértékben elvetettem. Minket erre neveltek. De a szociális érzékem nagyon fejlett volt. A magántulajdon elvi alapján álltam. Három- négyezer holdon felül minden nagybirtokot szétosztottam volna, a papokét is.

Mivel vádolják Önt?

(Hosszú szünet után.) Az újvidéki dologgal… (Jobbra, balra fordul.) Nekem fogalmam sem volt, mi történik Újvidéken. Feketehalmy-Czeydner engem tökéletesen becsapott. Engem beültetett egy irodába, rámbízott adminisztrációs dolgokat, közben lezajlottak az események. Amikor hallottam a lövöldözést, mint feljebbvalómnak javasoltam, hogy szüntesse be a megtorlást. Nem hallgatott meg.

Tudott arról, hogy mi történik?

Nem tudtam.

De hiszen az előbb mondta, hogy hallotta a lövöldözést!

Czeydner azt mondta nekem, hogy a razzia során elfogott emberek meg akartak szökni, azok közül lőttek agyon negyven-ötven embert.

Miért nem ment ki megnézni, hogy mi történik kint?

Czeydner nem engedett.

Hogyan? Ön akkor ezredes volt! Szobafogságra ítélték?

Nem.

Hát akkor hogyan lehetett az, hogy Ön órákon át lövöldözést hall, tudja, hogy emberek tucatjait megölik és nem megy ki egy kissé körülnézni, mit csinálnak az emberei?!

Nekem a razzia harmadik napján azt jelentették, hogy megtámadták a csendőröket. Ezt a „cirkuszt” egy Zöldi Márton nevű csendőrszázados rendezte. Kész színház volt! Agyonlövetett két-három szerbet, melléjük rakatott egy csomó kézigránátot, hogy azt a látszatot keltse: partizánokat öltek meg. A lövöldözés hallatára nyomban kiküldtem egy rendőrtisztviselőt, állapítsa meg, mi történt. Közben bejött az irodába, ahol adminisztrációs munkát végeztem, Feketehalmy-Czeydner, azt mondta nekem: szerb és zsidó lázadás tört ki, te csak maradj itt bent, csináld a dolgodat, majd én megállapítom, mi a helyzet. Csak az események lezajlása után tudtam meg, mi történt voltaképpen. Uraim, annak, ami ott történt, az nem emberi… öregeket, csecsemőket, nőket lemészárolni… ez a legaljasabb, a legembertelenebb dolog… én most is betege vagyok… Én semmiről nem tehetek… Ha névleg én voltam is a parancsnok, valójában Czeydner intézkedett, parancsnokolt, ő volt a feljebbvalóm… Czeydner a razzia előtt a nyakamra ült, mert nem bízott bennem… Kizárólag ő a felelős!

Tudja, hogy kirabolták az áldozatokat? Tehát közönséges hullarablás történt!

Tudom. A csendőrök csinálták Zöldi százados vezényletével.

Ha ennyire ártatlan, miért szökött meg az újvidéki események miatt megindult vizsgálat befejezése előtt Németországba?

Mert nekem azt mondták: a kormány akarja, hogy szökjünk…

Mi a véleménye Zöldiről?

Moral insaniti… nem normális… egy szörnyeteg! Előbb Kárpátalján csinált szörnyű disznóságokat, aztán jött le Újvidékre. (Hirtelen.) A strandon folyó mészárlást én állítottam le…

Hát akkor ön mégis tudta, mi folyik a Duna partján!

Igen… később (Zavartan hallgat, újra beszélni kezd, megint elhallgat.) Később… akkor nyomban intézkedtem…

Amikor később hallotta, hogy milyen szörnyűségek történnek a városban, miért nem ment ki személyesen körülnézni egy kicsit? Ennyire nem érdekelte több ezer ember lemészárlása és kirablása?

Mondtam már, hogy Czeydner nem engedett.

Hogyan lehet egy ezredest – Ön akkor ugyebár még csak ezredes volt és csak érdemi jutalmazásaképpen nevezték ki később altábornaggyá?! –, hogyan lehet egy ezredest arra kényszeríteni, hogy ilyen szörnyű atrocitások idején ne menjen ki a városba és ne vegye át az intézkedést csapatai felett?!

Mert mint parancsnok az események közepén ültem, nem mehettem ki sehova… ha ide mentem volna, ott történhettek volna atrocitások, ha oda futottam volna, itt…

Szóval inkább nem ment sehova és hagyta, hogy mindenütt történjenek atrocitások!

Én magam mentettem ki 400 embert…

De hiszen az előbb azt mondta, hogy Czeydner nem engedte kimozdulni az irodából!

Könyörögtem Czeydnernek, hogy szüntesse be a lövöldözéseket. Ezt ő is elismeri…

Miért maradt el a tolvajok, hullarablók és gyilkosok megbüntetése?

Ez is Czeydnernek lett volna joga és kötelessége… Bizony, a ruhát lehúzták az áldozatokról… Ez szörnyű… Czeydner intézkedett, hogy a lehúzott és halomba rakott ruhákat szállítsák be a csendőrnyomozókhoz. Később ezeket a ruhákat összepakolták és elküldték Erdélybe…

Ön nem vonta őt ezért felelősségre? Végre is ez a legközönségesebb hullarablás és lopás!?

Nem lehetett vele beszélni… az elöljáróm volt… Később elrendelték a vizsgálatot, de elkenték az egészet…

Milyen embernek tartja Czeydnert?

Igen jó híre volt… Nem tudom megérteni, mi történt vele… kitört rajta a vérszomj…

Ki hatott Önre legmélyebben a diktátorok közül?

(Megkönnyebbült sóhajjal.) Mussolini. Benne sok emberi vonást találtam, Hitler nehéz német… ha valamit feltett magában, azt akármilyen tragédia árán is végre akarta hajtani… nem ember volt, gép volt. Ha imponált is…

Tudta, mi történik a zsidókkal és a baloldali elemekkel Németországban? Krematórium, gázkamra, halálraéheztetés, szomjaztatás…

Csak mostanában hallottam. (Behunyja szemét.) Szörnyű…

Meddig bízott a német győzelemben?

Először Sztálingrádnál inogtam meg. Az avranchei áttörésnél mi, vezérkariak, már tudtuk, hogy vége…

Szorongásai, félelemérzetei vannak-e?

Természetesen. Fel vagyok készülve mindenre…

Mi a véleménye Szálasiról?

Mindig bolondnak tartottam egy kicsit. Cellatársam az ő katonai irodájának főnöke. Beszéli, hogy Szálasi nem állt szóba vele. Lehet normális az ilyen ember?

Ön antiszemita?

Sem antiszemita, sem filoszemita nem voltam soha. A propagandának természetesen hatása volt rám.

Miben látja az élet értelmét?

Abban, hogy szeresd felebarátodat, mint tengmagadat.

Jó embernek érzi magát?

Feltétlenül. Ha fiam volna, ezt hagynám rá testamentumul: Mindig gondolj arra, hogy a katolikus egyház leggrandiózusabb tette ez a mondás: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat…

De Újvidéken – a jelek szerint – nem volt mindenki altábornagy úr felebarátja… Ne tessék rá válaszolni, ezt csak éppen megjegyezzük. A diktatúra vagy demokrácia híve Ön?

A felvilágosult abszolutizmusé.

(Fáradt, alig tud beszélni. Két riadt, zavaros fényű szemében lobog a félelem. Veszi a botját, köszön, azt mondja, nagy lelki megkönnyebbülés volt számára ez a beszélgetés, látszik, még maradni szeretne. Újból köszön, aztán még egyszer, végre egész testében összegörnyedve elbiceg.)

A pszichoanalitikus megjegyzése

Mi az, ami minden további bizonyító eljárás nélkül megállapíthatóan nem igaz abból, amit mond?

Grassy külseje a prototípusa az antiszemita hecclapok által rajzolt zsidónak. Ludovikás korában zsidónak csúfolták külseje miatt és ez – mint mondja – „nem bántotta őt”.

Az emberi lélek működésének éppen olyan szabványos megnyilatkozásai vannak, mint a testi szerveknek. Ha valaki zsidó külsejű és ezt gúnyosan ráolvassák – ha történetesen zsidó is –, haragszik érte. Hát ha még nem zsidó! De még ha az is volna, amit mond és csakugyan nem törődött volna a csúfolódásokkal, a könnyedség, amellyel túltette magát rajtuk: védekező elhárítás a kínos benyomások ellen, persze anélkül, hogy a bosszús, agresszív érzések indulati anyaga ezzel a semmibe veszne. Nem, az az érzelmi töltés elraktározódik és egyszer megköveteli a magáét. Ez az „egyszer” az ő életében: Újvidék volt. Alkalom adódott a külseje és származása közötti kiáltó ellentéttől való szabadulásra, kiirtani a tőle idegent; kiirtotta az idegeneket: a szerbeket és a zsidókat.

És még ha szóról-szóra elfogadnók is a nyilván hazug előadását, amely szerint ő egy szobába zárkózva nem vett részt a vérengzésben, akkor is áll az a tény, hogy közönyt érzett az áldozatok iránt és ez az érdektelenség meggátolta erkölcsi Énjét a hatásosan tiltakozó cselekvésben. Ezt a közömbös és mégis részes lelkiállapotot csak a fentebb leírt, úgynevezett eltolásos mechanizmussal lehet megmagyarázni. (Vagyis még egyszer: benne van valami idegen elem, amit el akar pusztítani és ezt az egész ösztönszándékot eltolja a szerbekre és a zsidókra: őket irtja ki.)

Anyja halála is közömbösen hatott rá. Közönye talán megtorlás a külsejéért, amiért szülőanyját teszi felelőssé.

Ez lenne a lélektani vonal. A másik vonal, amelyen állt: a társadalmi rend mindenáron való biztosítása. A rendszer hálás a szolgálatokért, a rendszer jó pszichológus, tudja, ki vágyódik elismerésekre, ki az, akinek igényei a szeretet gyakorlásában és egészen kis családi körre vonatkoznak csupán.

Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet! A közmondások mélyek és jók, folklorisztikus eredetük ezer és ezer észrevétel egyezésének eredménye. A dhália is virág, az rossz ember is ember. De nem a virágszeretetéért, nem a jóságáért vonják felelősségre, hanem azért a cselekedetéért, amelynek nyomán egészen más virágok: vérvirágok nyíltak. Az érzelmek kétsarkisága nemcsak a mi klímánk jellemzője. Olyan tulajdonság ez, ami a Távol-Keleten is virágzik. Japán monopol-kapitalisták embernyúzó üzemeikben éhbéreket is megszégyenítő munkabérért dolgoztatták a munkásokat, miközben egymás között maguk-írta finom és halk versecskéket olvasgattak. Az erkölcsi szégyenmérlegen párezer ember életének ellensúlya néhány szál virág is lehet.