Tegnap végre megtudtam, hova ment az [az] átkozott vonat, mellyel elhurcoltak. [Bergen-]Belsen, Hannover mellett. Egy új név, új cél számomra, ahová el kell jutnom. Rettentően félek. Tudom, hogy mindenkitől érdeklődnöm kell, de nem merek, illetőleg nem merem az utolsó kérdést feltenni: ismerték-e Deáknét? Rettenetes dolog az egész. Húzom tudat alatt a dolgokat, mert minél később tudom meg a rossz valóságot, annál jobb. A bizonytalanság mégis jobb, mint a biztos rossz. S tudod, hogy én pesszimista vagyok. Bár olyan tudnék lenni, mint mások, akik úgy mennek a feleségük után, mintha nyaralásról hoznák haza. Tegnap a Jointnak [JDC, a világ vezető zsidó humanitárius szervezete – a szerk.] valamilyen vezetője járt nálam. [olvashatatlan szó] úr. Úgy látszik, éppolyan csibész, mint a többi „Joint-vezér”. Nem baj. [A] cél szentesíti az eszközt. Hajlandó vagyok akárkivel együttműködni, csak Téged elérjelek. (Bécs, Ausztria)

Vasárnap. Karácsony első napja. „Mennyből az angyal lejött hozzátok.”

„Karácsony a szeretet ünnepe.”

Tegnap harangoztak, Holnap harangoznak, Holnapután az angyalok Gyémánt-havat hoznak. (Ady)

„Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn a mezőn tanyáztak, és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett. És íme az Úrnak angyala hozzájuk jöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket, és nagy félelemmel megfélemlének. S mondá az angyal nékik: Ne féljetek, mert íme hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lukács, 2,8–11.)

Az éjjel egy pillanatra sem szűnt meg az ágyúzás. Ágyúzás, gépfegyverkattogás, robbanások vagy robbantások döreje. A harctéren aludtunk. Néha eszembe jutott, hogy le kellene menni a pincébe, ahol H.-ék mindent szépen előkészítettek néhány napi tartózkodásra, de a lustaság győzött az aggodalmaskodáson. Holott minden amellett szól, hogy az ember ezalatt a két-három nap alatt legyen óvatos. Ediék házába, ahol két hét előtt tartózkodtunk – egy légiakna csapódott, de a félemeletig nem hatolt le. Viszont mind több ember pusztulásának híre jut el hozzánk; az utcán járókelőké, vagy olyanoké, akik elmulasztották a pincébe vonulást. De ki tartja ezeket számon, és ki törődik ezzel; olyan erős a „közösségi érzés”, hogy az egyén sorsa senkit sem érdekel.

Vagy tíz nap óta Riával úgy élünk egymás mellett, mintha idegenek volnánk. Ria ezt az istenek közömbösségével viseli, talán észre sem veszi. Én is, a gyöngeségnek gyakran visszatérő perceit leszámítva, azt mondogatom magamnak: most nagyobb dolgokról van szó. Végül is ennek be kellett következnie. Tíz évig szépen éltünk együtt, s ebből a tízből ötig tökéletesen. És a tökéletes dolgok mulandó dolgok. Az első öt év tökéletes volt. Milyen furcsa volna, ha ma hallanám a lemezre vett vallomásomat, melyet Ria kérésére mondottam mikrofonba. Van abban valami sorsszerű, hogy a Gestapo egyéb lemezeinkkel ezt is fölpakolta. Általában, ahogy otthonunkat likvidálta. Meg kell keresnem Heinében a következő sorokat, mert nem tudom, hogy pontos-e idézetem: „Denn der kleinste Philister zu Stuckert am Neckar viel glücklicher ist er, als ich der Pelide, der tote Held, der Schattenfürst in der Unterwelt.” „Der Schattenfürst in der Unterwelt”: a közéleti pozíciónak nem a legelőnyösebb.

Új bujdosó érkezett H.-ékhoz. Egy szerencsétlen zsidó asszony, akinek férje kórházban haldoklik, egyetlen fiát meg, ki megszökött a munkatáborból, alighanem elfogták és agyonlőtték, mert két hete semmi életjelt nem ad magáról. H.-ék barátsággal fogadták, és gyöngéd szeretettel veszik körül. Mi kevésbé tűrjük. Bíráljuk, kifogásoljuk, hol ezt, hol amazt nem találjuk rokonszenvesnek rajta. Lehet, hogy van is valami alapja a mi intoleráns magatartásunknak, de az is lehet, hogy e mögött saját biztonságunk féltése lappang. Csak nézzen jól befelé magába az ember, majdnem annyi piszkot talál, mint ha kifelé tekint.

Az ágyúzás a tegnap folyamán elviselhetetlenné vált. Este a telep egy része leköltözött a pincébe, amelyet Elvira rendezői talentuma lakályossá tett. Mi négyen – a két Józsi, én és Emilio, aki újra beköszöntött, és a menekült zsidók számát szaporítja – fent maradtunk. Nem sokáig. Éjfél után az ágyúgolyók a ház környékét kezdték ostromolni. Könyörtelenül. A ház minden tagjában reszketett; az embernek az volt az érzése, hogy ha még egy percig marad, menthetetlenül rászakad a mennyezet. Felöltöztünk, s indulásra készen összeszedtük ágyneműnket. Aztán egymás előtt elszégyelltük magunkat begyulladásunkért, újra levetkőztünk, visszafeküdtünk. De az ágyúroham még erősebbé vált, a golyók előttünk, mögöttünk, alattunk, fölöttünk csapódtak le… Botorság lett volna tovább várni. Újra felöltöztünk – nagy nevetések között, hogy miért, azt meg sem tudnám mondani –, s levonultunk. Éjfél után fél kettő volt; a pince még ébren, s helyet szorítottak nekünk a heringeshordóban. Oda már csak tompítva jutott el az ágyúszó, s hajnal felé még szundítani is tudtunk. Hogy mi volt az éjjel, hiteles hír még nem jutott el hozzánk. Az oroszok Ferencvárosban vannak, az oroszok Kispesten vannak, az oroszok a Margit-szigeten vannak. A németek fölrobbantották az újpesti összekötő hidat; a németek fölrobbantották az Összekötő vasúti hidat; a Széll Kálmán tér környéke valóságos Sztálingrád, az utcán, a házakban hullák százával; a németek elpusztítják és engedik elpusztítani az egész várost.

Budapest ostroma mind hevesebbé válik, bár az az érzésem, hogy hozzám sohase[m] fog eljutni. A város többi részétől el vagyunk vágva; gyermekeimről, barátaimról semmi hír. Tegnap délután, hogy az ágyúzás fokozódott, megint levonultunk a pincébe. Alig vagyunk ott fél órát, jön a szobalány, és lelkendezve jelenti, hogy két nyilas – bőröves és géppisztolyos – durva hangon keresi az igazgató urat. Elvira hármunkat elrejtett a pince egyik szűk zugában, ahol lélegzetet sem tudtunk venni, nem is mertünk, ő maga pedig felrohant, hogy segítsen Józsinak a testvérekkel való tárgyalásban. Ria csaknem elájult a félelemtől, én meglehetősen nyugodtan vártam sorsom beteljesülését. Egy fél óra múlva visszatért Elvira, az incidens el volt intézve. „Ezúttal a kivégzés elmaradt.” A nemzettestvérek azt hallották, hogy ebből a házból terjesztik a következő hírt: a hatóság rádión felhívta a közönséget, hogy vonuljon le a pincékbe, mert a legközelebbi órákban a hidakat felrobbantják. A testvérek megkérdezték efelől a főkapitányságot: a hír nem igaz, s ők most nyomoznak a rémhír eredete után. Mert ezért halálbüntetés jár. Józsi és Elvira okos felvilágosításai megnyugtatták a testvéreket, kik aztán pisztolyukra ütve eltávoztak. „Mert, kérem, én nem vagyok szívbajos ember!” – mondotta az egyik.

A benzintartályok még mindig a kapu előtt vannak. Az iskola tele katonákkal. A tisztek azt beszélik, hogy a legénység teljesen hasznavehetetlen; a legénység azt beszéli, hogy a tisztek az első puskalövésnél meglógtak. Ria tegnap hallotta, amint a katonák megállapították, hogy mindennek a zsidók [az] okai, ők idézték elő a háborút, s őmiattuk vesztjük el. Miért lennének ezek a katonák okosabbak, mint azok az urak, akik hét esztendőn át igazították az ország dolgát?

Délelőtt két ődöngő orosz katonát látok bemenni a történeti osztály feltört ajtóján. Utánuk tartok, ami a legkevésbé sem akadályozta őket abban, hogy értékek után kutassanak. Végre a Bárányné szobájában a raktárszekrény körül megállapodtak, és a kidöntött rengeteg ékszerben elkezdtek kutatni… Csakhamar ki is bökték: órát keresnek. Végre talál az egyik egy gyönyörű, zománcdíszítésű aranyórát. Nézegeti-nézegeti, én meg eltitkolva szörnyű aggodalmamat, kikapom kezéből, s azzal a magyarázattal, hogy nem jár, szerkezete teljesen rossz, bevágom a fiókba a többi ékszer közé. Ő azonban akkor már látta, hogy aranyóráról van szó, kikereste szépen és jobb felső kabátzsebébe csúsztatta szemem láttára azzal a megjegyzéssel: ez jó lesz neki. Hiába rimánkodtam, bizonykodtam, hogy ez állami, múzeumi tulajdon, legyintett kezével, és nekilátott egykedvűen a további kutatásnak. (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)

A város borzalmas pusztulások nyomait mutatta. Alig van ház, amelyen ne lennének erősebb, gyengébb rongálódások. Az ablakok majd’ mindenütt üveg nélküliek. Sok ház bombatelitalálatot kapott, sok teljesen kiégett. Mindenütt lovak hullái, kocsik, ágyúk romjai. A szerviták temploma félig-meddig elpusztult. A városháza egy része teljesen beomlott. A barikádokat már kezdik szétszedni, hogy legalább az út közepén szabad út legyen a közlekedés számára. Itt-ott a házak erősen serénykednek, hogy a házak előtti utcarészt kitakarítsák a romoktól. (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)