A koronázó főtemplom is sok kárt szenvedett. De nem csoda! Járdája tele volt körös-körül ágyúkkal, lőszerkocsikkal és benzintankokkal. Így a templomot is találatok érték. És bizony nagyon megrongálódott. A templom nagytornya annyit szenvedett, hogy már az is csoda, hogy még eddig le nem dőlt. A plafon több helyen beszakadt, a Szent Kereszt-oltár előtt nagyobb felületen is. Tetőzete teljesen elpusztult; falai is sok szenvedésről tanúskodnak; a belsejében majdnem térdig ért mindenütt a sok törmelék. Köztudomású volt, hogy a németek a templom nagytornyát, kriptáját, szenespincéjét és két sekrestyéjét megszállva tartották. Még a plébánost sem engedték be a templomba, ahol nagy teherautók álltak. Templomunk minden ajtaja feltörve, megrongálva. A bútorberendezés, padok és gyóntatószékek teljesen összetörve, a villanyberendezésünk leszaggatva, a pince kiégve. A perselyek felszaggatva és összetörve! Az embernek elszorul a szíve, amikor ezt látja! A templom színes ablakait már 1944 júniusában leszedettük és ládákba rakattuk. Ezeknek – Deo gratias! – semmi bántódásuk nem történt. Ellenben a többi láda tartalma: albák, oltárterítők, karingek és minden nagyobb fehérneműdarab jóformán elveszett. Elveszett sok egyszerű miseruha és palást is, a történelmi értékekből azonban csak a bélés vagy kisebb darabok: pl. vélum, stóla, manipulus hiányoznak. Szőnyegjeink is csekély kivétellel hiányoznak. A Wertheim-szekrényünket feltörve találtam: a benne tartott 4 kehelynek pedig csak hűlt helye volt. Egy kehely a 14., a másik a 15. századból való volt; a másik kettő egészen az új időkből származott. (Budai Vár)

Az élet azonban hamarosan megindult Budapesten. Lázas tempóban folyt az újjáépítés. Sohasem felejtem el, milyen élményt jelentett számunkra, amikor a lakásunkban újból kigyulladt a villany, véget vetve a többhónapos mécses és gyertyafény melletti vakoskodásnak. Az iskolákban megindult a tanítás, a Kölcsey gimnáziumban is, de én – mozgásképtelen lévén – kimaradtam belőle. Ezt nem is annyira sajnáltam, mint azt, hogy nélkülem bomlott ki a rettenetes háborús tél utáni tavasz, és nem lehettem ott annak örömteljes eseményein, különösen a felemelő hangulatú első szabad május elsején, a lelkesen ünneplő emberek között. Bántott az is, hogy barátaim – például Margittai Pali – elhanyagoltak, igen kevésszer látogattak meg kényszerű magányomban.

(Kertész Iván 1944-ben 14 éves volt, a pesti gettóban vészelte át a világháború utolsó időszakát.)

Természetesen mindennap meglátogattam a szomszéd házban anyámat. Így történt január 17-én is, kiosontam az iskola Akácfa utcai kapuján, amikor megláttam, hogy az Akácfa és a Wesselényi utca sarkán a németek egy géppuskaállást építettek ki, és onnan tüzelnek a Körút irányába. Ekkor vált világossá számomra, hogy ha már géppuskával lőnek az „ellenségre”, akkor tényleg nagyon közel lehetnek. Másnap, 1945. január 18-án reggel egy géppisztolyos szovjet katona jelent meg a pincében, németeket keresett, majd eltávozott. Felszabadultunk.

1945. május 24-én megérkeztünk a józsefvárosi pályaudvarra, ahol Benedek professzor várta ezt a vagont.

A hír szerint új kormány alakult Pesten, kommunista. Mások szerint már angolok vannak Pesten. Az oroszok kivonulnak. Gyulán máris magyar p[arancsnok]ság van. Itt van immár a sorozó tiszt, sorozni fognak. (Szeghalom, Békés megye)

Megjelent a földreformrendelet, azonnali hatállyal, márc. 15-i dátummal!!! Volt-e ilyen eredményes, szép március 15-e? Tagja vagyok a Nemzeti Parasztpártnak. (Szeghalom, Békés megye)

Földreform. Írjuk az igényléseket. Vészjósló jövendölések: nem kell a föld. Az összeírás megcáfolja őket, délben már 320 igénylő. 5000 hold áll rendelkezésre, még holnap egész nap lehet igényelni. Pedig most igazán nincs fölszerelés!

Délután lázam van, éjjel izzadok. Földosztásról álmodom. (Szeghalom, Békés megye)

A múlt héten beteg voltam. Húsvéti szünet. A hírek szerint csak Sopron és közvetlen környéke van még német kézen. Majd a német határnál megállítják őket! – mondják a tökéletlen eszű németbarátok. Nem vesznek tudomást arról, hogy Berlin közelében tombol a háború. Ha bent van az ellenség Németországban, akkor szerintük „beengedték”, sőt „becsalták”. Mekkora korlátoltság! – Földigénylő bőven van, nehezen indul a munka, nincs igaerő. Fánk sincs megint. Tegnap találkoztam Sz. Gyurkával. (Szeghalom, Békés megye)

Béke!!! A németek letették a fegyvert. Európa csendes, újra csendes. 1938 óta. Kidobolják. Délután 4-kor ünnepély a piactéren. Emelvény, nagy fehér táblán kék felírás: Éljen a béke! Örök békét! Soha többé háborút! Örülni kellene, tombolni. Reggelig tartó tánc lesz három helyen. Beszédek. Zászlós, zenés felvonulás.

Újpestről a Tisza Kálmán térre felejthetetlen volt az utunk. A Chinoin gyár mellett vágtunk át a vasúti síneken, végig a Szent László, majd az Aréna úton a Keletiig és onnan a Városi Színházhoz. Négyünk közül kettő ismert újpesti párttag volt, a harmadik dr. Szabó Ferenc hadbíró főhadnagy, aki Budán csellengett, majd hozzám csatlakozott és velem került át Újpestre. Még folyt az ostrom, de a pesti oldal már felszabadult. Az ide-oda süvítő gránátok nem zavarták a kedélyünket, az ilyesmi már megszokott volt. A felszabadulás érzése töltött el mindenkit, ismerősök bandukoltak pesti búvóhelyükről a fél éve elhagyott otthonba. Volt, aki újjongva integetett nekem és én vissza, de volt olyan is, aki szovjet katonákat figyelmeztetett, hogy polgári ruhába bújt „fasiszta tiszt” vagyok s egyszerre hárman kezdtek igazoltatni minket. A velünk jött párttagok közül az egyik törte az orosz nyelvet. Nem tagadhatta, hogy mi ketten szökevény katonatisztek vagyunk, mire a szovjet katonák magukkal akartak vinni. Az elvtársak azonban megmagyarázták nekik, hogy „fontos személyek” vagyunk, várnak bennünket a pártházban. Így azután ha nehezen is, de elengedtek. Így úsztam meg a hadifogságot.