Cenzúrázatlanul

Csibész gyerekek, szerelmes fiatalok, szerető anyukák, apukák: pont olyanok voltak, mint amilyenek mi vagyunk.
Az ő életüket azonban szétszaggatta a háború, a nyomor, a betegség, a terror. Visszaemlékezések egy időszakból, amiben az emberek sosem tudták, mit hoz a következő pillanat,
vagy inkább: mit visz el. A hétköznapi emberek napló részletei mellett olvashatjuk "hivatásos" betűvetők, politikusok, közéleti szereplők sorait is.

Szabó Imre

Erő Zsuzsa (szerk.). Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001. 88.

1945. január 4. csütörtök

4–5-e csendesebben telt el. Az új magyar kormány megalakulásáról hallunk Debrecenben. Végig se meri gondolni az ember, mily tenger nyomorúság lesz ebből, testünk-lelkünk kettészakadásából. De nincs más választás. Végig kell menni ezen a szenvedésen is – hogy soha többé ilyen szétszakadozott és erkölcsileg felkészületlen ne legyen a magyar. Igen rettentő árat kell fizetni, ha egy nemzet nem találja önmagát, és nem tud belül egy lenni. (Pest)

Szabó Imre

Erő Zsuzsa (szerk.). Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001. 87.

1945. január 5. péntek

Öt nap óta erős ostrom alatt áll Budapest. A legerősebb légitámadás január 2-án volt. A gépfegyverezés szünet nélkül tart. A légópinceéletet éljük – sokan már hetek óta. Feleségem Piroskával már egy hónap óta. Az új év szomorúan kezdődött. E pillanatban a fejünk fölött egy erős légicsata van, lenn a templomkertben két német katona csákányozza a jeges földet, hogy sírt ásson elesett bajtársuknak. Kettőt már 3-án este eltemettek a szobor előtt, a virágágy helyére. [Az] esztendő utolsó napján, délelőtt prédikáltam, voltak 140–150-en. Jer[emiás] siralmai. „Csak az Isten nagy kegyelme… Jó dolog megadással lenni.” Ezt az üzenetet kaptam. Azóta csendes megadással várom, amit az Úr végez. A mértéknek be kell telni. (Pest)

Szabó Imre

Erő Zsuzsa (szerk.). Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001. 89.

1945. január 6. szombat

Reggel hallom, hogy felmentő seregek vannak úton Budapest felé. Gondoltam, hogy nehéz nap lesz a mai. Erős ágyú- és gépfegyverszó hallatszott közelről. Korán lementem a légópincébe. Augustinus [Szent Ágoston – a szerk.] vallomásait olvasom néhány napja. Közben megtudtam, hogy a földszinti vízvezeték is ad a parókiára vizet. Nekiláttam, Ádám fiamat is mozgósítottam, és minden üres edényt telehordtunk vízzel. Újból Augustinust olvastam, majd fél kettő körül a három német katona sírjára elhozták a katonai kereszteket. Az őrmester nagy gonddal elegyengette a sírt, telerakták fenyőágakkal. Kértem, hogy [a] hozzátartozóik címét adja ide. Kérdeztem, hogy mondjak-e imádságot? Intett, hogy igen. Három német katona jelenlétében, az udvaron palástban elmondtam a Vaterunsert [Miatyánk – a szerk.] és az áldást… Alig végeztem el ezt a megrendítő temetést, egy asszony jön, hogy atyját a Hunyadi téren kell eltemetni. Adatait felvettem, és azonnal indultam a palásttal. A Király utca 78. számú ház kapuja alatt volt a koporsó. Ott sokan gyülekeztek. Palástosan átkísértem [őket] a Hunyadi téren megásott sírhoz. Szemben a Király utcában 8-9 holttest hevert. Gettóból szökötteket lőttek le, és nem temették el őket. (Pest)

Szabó Imre

Erő Zsuzsa (szerk.). Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001. 91.

1945. január 9. kedd

Du. 1 órára a MÁV-kórházba mentem úrvacsorát osztani sebesült katonáknak. Fél kettőkor megkezdhettem és fél ötre befejeztem. Lenn az alagsorban és az óvóhelyen a folyosón voltak a betegek. Egy ágyban több helyen ketten is feküdtek. Aznap 3 gránátbelövés is érte a kórházat. Legalább 15–17-szer is mondtam kis beszédet és imát. Az ápolónő buzgósága meghatott. Saját kenyerét adta úrvacsorai kenyérnek, mert amit vittem, elfogyott. Csia Lajos orvos fiával is ott találkoztam, és [a] feleségével. Nagyon fáradtan jöttem haza. Hétfőn délelőtt bevásárolni mentem, mert az új évben még egy krajcárt sem adtam ki, kivéve jan. 5-én vettem 1 p[engő] 30 f[illér]ért kenyeret. A fűszeresnél csak kávépótló és WC-papír volt, azt vettem. Elmentem Heintzhez, kaptam sonkát és két kenyeret. Nagy diadallal vittem haza, 100 p[engő]t fizettem érte. Villany nem volt. Hamar besötétedett. Gyertyánk fogytán. Víz még van. Aránylag a legcsendesebb nap volt. (Pest)

Szabó Imre

Erő Zsuzsa (szerk.). Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001. 92–93.

1945. január 10. szerda

Reggel siettem Ágihoz, krumplit vittem neki… Hazafelé jövet a Király utca közepén (a Hársfa utcát elhagyva) egy ember feküdt vérében. Gránát találta el. Ha Ágitól egyenest hazajövök, engem is [el]találhatott volna. Hazajövet már nagyon erősen folyt a harc a Liget felől. Bementem Heintzhez, hoztam három kenyeret és két préshurkát. Még fent ebédeltünk… Egész nap nagy támadás volt, szinte szakadatlanul szólt az ágyú és a gépfegyver. Délután fél kettőkor két katona jött be az udvarra, és figyelmeztetett, hogy az utcára ne menjen senki, mert az oroszok már a Ligetben vannak. Több nagy csattanás hallatszott ebben az időben. Egy gránát a torony rézsisakját érte, egy rézlemezt a szobor mögött találtam lehullva. Lassan beesteledett, szitálni kezdett az eső. A sokfelé megrongált tetőn beesett a hó. Gyertyánk már elfogyott, a vastag gyertyából még nyolc centiméter van, de nincs bele. Mikor meggyújtottuk, azt mondtam, mire végig ér, valamilyen irányban meglesz a döntés. Villany már egy hete nincs. [Egykor] olyan szenvedélyes rádiós voltam, [most meg] milyen könnyen meg tudok lenni rádió nélkül. (Pest)

Szabó Imre

Erő Zsuzsa (szerk.). Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001. 93–94.

1945. január 11. csütörtök

Reggel vízért mentem át az iskolába. Alig tudtam visszajönni, olyan nagy volt az ágyúzás és gépfegyverezés. Klára sem jött át a szanatóriumból, Ádám sem az iskolából. Délelőtt a lakásunk padlásáról hánytuk le a havat. Az eső miatt a hó nagy része a tetőről lecsúszott és leolvadt. Ha beázik is a plafon, nem sok víz csorog be. A tornyot ma megint egy lövés találta [el]. Nagy kő van a torony alatt az utcán. Egy másik darab nagy rézlapot is találtam a szanatórium előtt a kertben, áthoztam azt is. Egy gránát ütötte [át] a Lövölde tér 1. számú nagy ház 4. emeleti ablaka alatt a falat. Ma senki sem volt künn az utcán. Én akartam a szanatóriumba átmenni, de jöttek a repülők. Itt volt Gáncs, piros karszalagot hozott, azt mondotta, hogy a Keletinél vannak az oroszok. Igen veszélyes most már a künttartózkodás. Tegnap Bandit nem eresztettem el a Rózsák terére temetni a szeretetotthon halottjait. Ma délben az ebédet is az óvóhelyen főztük meg. Eddig még minden reggel mosakodtam és borotválkoztam... Tegnap este hangszóróval kiáltottak át az oroszok, hogy adjátok meg magatokat, lesz villany, víz, élelem. Most délután három óra van, nagy becsapódások. (Pest)

Szabó Imre

Erő Zsuzsa (szerk.). Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001. 95–96.

1945. január 13. szombat

Délután nagy csendesség támadt. Lehetett úgy délután kettő, fél három óra, mikor a ház előtt, nem az utcáról, hanem a kertben a szanatórium felől egy csomó orosz katona tűnt fel. András is velük volt. A vezetőjük bizonyos barátságos hangon kérdi, hogy van-e német. Intek, hogy nincs. Megmotoznak, hogy nincs-e nálam fegyver. Valami olyat mondott, hogy engem tesz felelőssé azért, hogy van-e itt német vagy nincs. Átkísértem őket (miután a mi légópincénkbe mentem velük) a Julianna-iskola óvóhelyére. Ott a testvérek közül az egyik szláv nyelven szólt hozzá. Nagyon örül neki. Átvilágították a helyiségeket. Annus testvér iránt különös érdeklődést kezdett tanúsítani ez a drabális, kaukázusi, erős arccsontú őrmester, akiben sok jóakarat volt. Az otthonban sem ijedtek meg… De valami szorongatta lelkemet. Hirtelen azt mondtam, hogy Liló, Annus és Pintyő menjen át az iskolába. Pintyő eddig még sohasem aludt ott. Át is kísértem őket. Rosszat sejtettem. Amint a gyerekek, Pirkó és Magdi lefeküdtek, egy kissé elszunnyadtak. Nem vetkőztem le. András is az óvóhelyen maradt. Egyszer csak nagy dörömbölésre ébredek. Gyertyát gyújtok. Künn az óvóhely ajtaja előtt ott áll négy diakonissza [az] orosz katonák közt. Feléjük tartok. Az őrmester visszanyom az óvóhelyre, és berántja az ajtót. Ettől kezdve rám borult a borzalom, a sátán művének fokozása. Hallom felhangzani az éneket: „Ameddig Jézus él” a másik pincéből. [Az] egész strófát hallottam, majd hangos női beszédet és éles, fájdalmas sikoltást. Aztán csend lett, őrjítő csend. (Pest)

Szabó Imre

Erő Zsuzsa (szerk.). Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001. 92–93.

1945. január 14. vasárnap

A szláv lélek sötét mélységei ülték meg a várost és a lelkünket. A szilveszterező és újévező, győzelemittas és vodkaittas katonáknak volt kiszolgáltatva Budapest. Mindenütt ugyanaz, és mindenütt rémület, fosztogatás. Órát, ételt és „barisnyát” [nőt – a szerk.] követeltek. Tudtuk, hogy a város elestekor [az] ilyen fosztogatás elkerülhetetlen, de hogy az ilyen méretű, azt nem gondoltuk. Akiben eddig az oroszok iránt szimpátia élt, abban ez az éjszaka irtózatos csalódást támasztott. Az alattomosság és az erőszak – e kettő váltogatták egymást…

Délelőtt nem volt istentisztelet. Ez az első vasárnap az életemben, amelyen nem volt templomi istentisztelet, de nem is tudtuk, hogy vasárnap van. Délelőtt 11 órakor új csapat jött, a régi elment. Azonnal lejöttek az óvóhelyre. Künn a legnagyobb ágyú-, gépfegyver- és repülőgéptámadás dúlt. Az óvóhelyről mindnyájunkat kiparancsoltak, de előbb már egy kosarat megraktak a pincében sonkával, befőttel. Andrással ugyanis az asszonyoknak a krumplispincében éjjeli fekvőhelyet akartam berendezni. Míg ezzel el voltunk foglalva, leptek meg és jöttek be az óvóhelyen át a kis pincefülkékbe. A kis család menekült. (Pest)

Szabó Imre

Erő Zsuzsa (szerk.). Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001. 98.

1945. január 15. hétfő

Egész délelőtt azzal voltam elfoglalva, hogy a szanatóriumba fekvőhelynek faágyat, matracot, takarót, élelmiszert s ruhát, fehérneműt vigyek át darabonként. Ekkor már az új csapat volt beszállásolva. Nagy teherautók álltak az első udvaron. Rajtuk keresztül kellett a szanatóriumba átlopakodni. Délelőtt lementem az óvóhelyre és a pincébe. Láttam, hogy megmaradt három sonka. Felhoztam, és néhány befőttet is. Egész nap dolgoztam. Kezemben fazék, hónom alatt egy vöröskereszttel ellátott vattacsomó és egy darab penészes kenyér. Mellemen a vöröskeresztes védőlap, orosz nyelvű. Egy orosz katona le is tépte, többen elolvasták, de attól kezdve szabadabban mozoghattam. Olyan fáradt voltam, hogy estére meggörbültem, nem tudtam kiegyenesedni. (Pest)

Szabó Imre

Erő Zsuzsa (szerk.). Budapest, Budahegyvidéki Református Egyházközség, 2001. 97.

1945. január 16. kedd

Délután újabb trén jött. Lovaikat bekötötték a lelkészi hivatalba és tanácsterembe. Ezek felforgattak az irodában és a lakásomban mindent-mindent, de nem vittek el semmi lényegest. Este sokáig fenn voltam a lakásban, addig még épségben megvolt. Sokáig leselkedtem, hogy ki tudjak szökni… Hallottam, hogy orgonán játszik valaki kivehető dallamot. A tiszt volt ott, és egy orosz nő, akik másnap a lakásomba költöztek be. Visszajövet a szanatóriumból, ahova többször átmentem, a tanácsteremben hallottam zongoraszót. Bemegyek. Egy alacsony orosz el volt merülve a zongorázásban. Ő is kihozta valami nóta melódiáját. Kijött velem az udvarra, mondtam, hogy a bunkerba megyek, de nem akartam sem a mi, sem az iskola óvóhelyét megmutatni. Átmentem vele a templomon, aztán a szomszéd ház óvóhelye felé mentem, majd ismét megfordultam, erre ő gyanút fogott, és elkezdett hangosan beszélni és mutogatni, hogy az ő eszén nem lehet túljárni. S mondogatta, hogy fasiszta, hitlerista vagyok. Tiltakoztam, és elmentem tőle az iskola felé. (Pest)