Az éjjel egy pillanatra sem szűnt meg az ágyúzás. Ágyúzás, gépfegyverkattogás, robbanások vagy robbantások döreje. A harctéren aludtunk. Néha eszembe jutott, hogy le kellene menni a pincébe, ahol H.-ék mindent szépen előkészítettek néhány napi tartózkodásra, de a lustaság győzött az aggodalmaskodáson. Holott minden amellett szól, hogy az ember ezalatt a két-három nap alatt legyen óvatos. Ediék házába, ahol két hét előtt tartózkodtunk – egy légiakna csapódott, de a félemeletig nem hatolt le. Viszont mind több ember pusztulásának híre jut el hozzánk; az utcán járókelőké, vagy olyanoké, akik elmulasztották a pincébe vonulást. De ki tartja ezeket számon, és ki törődik ezzel; olyan erős a „közösségi érzés”, hogy az egyén sorsa senkit sem érdekel.
Villánk már nyilván orosz fennhatóság alatt van. Próbáltunk telefonozni, senki sem felelt. A Gestapo, illetőleg az a népség, amelyik a Gestapónak két hét előtt történt távozása után a házat megszállta, úgy látszik, elköltözött onnan. Ha oroszok szállták meg a villát, akkor – a németek kivonulása után – legalább hazanézhetek, s talán néhány könyvemet még megmenthetem.
Egy régi Pesti Hírlap-naptárban Heltai Jenőnek egy finom elbeszélésére akadtam: Az útitárs. Nem tudom, miért, olasz építészeti remekművek jutottak eszembe: azok a perspektíva nélküli, szűk helyre épített kis templomok, melyeknél, minthogy az ég felé törő méreteket a hely korlátozottsága kizárja, a vonalak bensőséges szépsége, az előadás egyszerűsége bűvöli az embert. A Tempietto del Bramantéra, a Santa Maria [dei] Miracolira, a Cappella Pazzira és a Santa Maria dell’Ortóra gondolok. És arra, hogy Itáliába kell utaznom. Sürgősen.
A németek védik Budapestet. Tegnap Budaörsnél nyolcvan leventét vetettek harcba, akiknek nem volt egyéb fegyverük, mint az ásójuk. Harminc közülük ottmaradt, a többieknek sikerült megszöknie. El lehet ezt hinni? Igen, el lehet.
Egy papíráru-kereskedő telefonon értesítést kap, hogy a németek hajlandók kétezer töltőtollat 100 pengőért átengedni neki. Ha érdekli a céget a dolog, küldje ki a Margit-szigeti szállodába [az] alkalmazottját a pénzzel. [A] cég kiküldi alkalmazottját, akit az egyik szobában, ahol SS-katonák laktak, meggyilkolva találnak. Ezt el lehet hinni? Igen, el lehet.
Az oroszok a Bolyai-akadémiáig nyomultak előre, de a mieink (?) visszaverték őket. Azután még több páncélossal jöttek, s most már az Új Szent Jánosnál vannak. Az oroszok az éjjel a Marczibányi téri iskolában háltak. Az oroszok a Lágymányoson vannak. Az oroszok Kőbányán vannak. Az oroszok üzentek a németeknek – állítólag mindössze két német divízió van itt –, hogy szabad elvonulást engednek nekik, ha sértetlenül adják át a várost. Az oroszok… s így tovább, félelem és remény között.
Össze kellene állítanom az első szabad és félelem nélküli napom programját. Hogy tulajdonképpen mihez is fogjak? Merre keressem az elveszett idő nyomait? Mi is lehet az, amit esetleg ebből még menteni tudok? Néhány könyvet, egy-egy emléknek megtépett foszlányát, elfakult, elavult kézirataim némely töredékét, szentenciákkal, melyeknek igazságában már magam is nehezen hiszek, hát még mennyire nem azok, kiket a sors most rendel ki az új építőmunkára. Vajon szobám falán ott találom-e apám-anyám portréját, Gyurinak legsikerültebb képét és Rella arcképét, Rippl-Rónai munkáját? Az Ady-kéziratgyűjteményemet ellopták, egyéb kézirataimat, levelezésemet, múltam üzeneteit szélnek eresztették, milyen badarság volna arra gondolni, hogy én mindezt valahogy rekonstruálom, vagy hogy helyükbe – még nagyobb badarság! – valami mást tudok a magam számára építeni.
És barátaim! Hova lettek, édes Istenem! Egyetlen utat nem látok, mely hozzájuk vinne. Nemcsak azok hagytak itt örökre, kiket megöltek, hanem azok is, kik élve maradtak. Egyetlen szó nem jut eszembe, melyet szólnom kellene hozzájuk – nem látom a gondolatot, nem érzem az érzést, mely velük újra összekapcsolna. Milyen gőgösen vigyáztam mindig arra, hogy én adjak jó szót, okos tanácsot, kilátásos tervet… Magam soha senkitől ilyet nem igényeltem… Mi az, amit a jövőben adni tudok? Semmi. A régi világból, melynek útjait én, Szindbád, a hajós, valamennyire kitapasztaltam, kő kövön nem maradt; az újból nem ismerek semmit – mások sem, de hol bennem az ifjúság, melynek segítségével rengetegének nekivághatnék? Tehát? Nem tudom. Ha vagyonos ember volnék, Rómába vonulnék vissza, és eljátszogatnék könyvtervemmel: egy új olaszországi bédekker olyan jó ízlésű emberek számára, kik azt kívánják, hogy én kalauzoljam végig őket Itálián. Öt esztendeig eljátszanék ezzel, s azután semmi, ülnék a Palatinuson, és elnéznék Róma fölött, Európa fölött, az egész emberiség fölött.
De mivelhogy vagyonom nincs, valamit tennem kell megélhetésünkért. A múlt háború után, mikor a kommunizmus megdönteni készült akkori egzisztenciámat, sommelier-nek készültem Párizsba. Végigtanultam azt a lexikonkötetet, mely a francia borok végtelen sorát tartalmazza, ismertem az egyes évjáratok különös sajátosságait, tudtam, hogy milyen ételhez milyen ital illik, már ki is terveltem azt a tekintélyemelő rektori láncot, melyet majd nyakamba akasztok, kiválasztottam a munkaruhámnak való kék kelmét, egy borászati kellék üzletben tökéletes dugóhúzót vásároltam, és negyvenéves voltam, jó modorú és lúdtalp nélkül. Ez az álmom sem valósult meg, mint életemnek annyi más álma sem. Ma öregen, fáradtan hogy is gondolhatnék erre! Melyik az a párizsi kocsma, mely engem a sommelier-i szép méltóságba beültetni merne. A francia borok listáját már régen elfeledtem… Chab[l]is, Anjou, Médoc, Sauternes, Grave[s], Aloxe-Corton, Aligoté… Ez minden, ami régi, értékes tudásomból még megmaradt, a kék kötény anyagát vajra cseréltük be, lábaim a talpalást nemigen bírják… Más haszonhajtó foglalkozás után kell néznem. Egy ideig úgy terveztem, hogy politikai hetilapot indítok, mely „csakis az igazat írja meg”, de aztán rájöttem arra – hamar rájöttem –, hogy ehhez még több pénz kell, mint a római tartózkodáshoz, merthogy az igazmondás a legnagyobb luxus, akár fasizmusban él az ember, akár demokráciában. Amiből aztán önként adódik, hogy ha hátralevő éveimben rendesen el akarom tartani családomat, akkor hazudnom kellene. Nem is hazudnom, csak éppen retusálnom a valóságot. Vagy még ezt sem, hanem egyszerűen vallani azt, amit azok tartanak igaznak, akiknek módjukban áll tenni arról, hogy az én egzisztenciám kiadós vagy kevésbé kiadós legyen. És ki az, aki hitelesen el tudja dönteni, hogy tulajdonképpen mi is az igazság? Milyen nagyképűség is meggyőződve lenni arról, hogy enyém az igazság, és nem A-é vagy B-é! Milyen korlátozottság azt hinni, hogy annak a feltárásával, amit én igaznak vélek, az emberek dolgát előbbre viszem; hogy az ostobákat megokosítom, a gazokat megnemesítem. Mennyivel különb recept a Goethéé – nem ma fedeztem fel, régen tudom –: Kinder der Weisheit habet die Narren eben zum Narren auch, wie sich’s gebührt. Vajon mennyit lehet keresni hazugsággal? Hátha ez sem olyan könnyű dolog, s ezt az embernek legkésőbb negyvenéves korában kell kezdeni! Pas de chance, mint ahogy Baudelaire emberének a homlokára van sütve.
És ha emellett a törekvésem mellett, hogy rendesen (ez a szó – „rendesen” – azt jelenti, hogy a rendesnél jobban) eltartsam magam, még valami hatalomvágy is él bennem, ezért sem kell nagyon szégyenkeznem. Nemcsak hogy bizonyos hatalmi pozíció az egzisztenciális lehetőségeket is javítja, de módot adna arra is, hogy abban a nagy tülekedésben, mely a demokrácia uralomra jutásával megindul, tegyek valamit azokért, kik az elmúlt időkben emberséges érzésekkel és cselekedetekkel tűntek fel, kiknek az energiájából tellett emberségre, de nem telik könyökharcokra. A „jutalmazás” jó érzése kívántatja velem a hatalmi pozíciót, sőt kötelez erre – ha azonban nem adatik meg, szívesen ejtem kezemet az ölembe.
A németek elvitték Budapest egész tűzoltó felszerelését, kórházi berendezéseit, egyetemeinek felszerelését.
A magyar rádió újra megkezdte szolgálatát. Közölte a budapesti hadtestparancsnok rendelkezéseit: „Budapest helyzete pillanatnyilag válságos. Aki e válságos helyzetben fegyvert, robbanószert rejteget, felkoncoltatik. Aki csüggeteg nyilatkozatokat vagy rémhíreket terjeszt, főbe lövetik. Az utcán tizenhét óra után senki sem járhat; aki ez ellen vét, az – most már nem tudom biztosan, – vagy főbe lövetik, vagy felkoncoltatik. Kitartás, éljen Szálasi!
A pápa karácsonyi üzenetétől el voltam ragadtatva. Szerettem hallani, amit az emberi szabadságról és emberi méltóságról mondott, és a megértő, barátságos szavakat, melyekkel a demokráciák jelentőségét méltatta. XII. Piusz egymaga egy népszövetség.