A benzintartályok még mindig a kapu előtt vannak. Az iskola tele katonákkal. A tisztek azt beszélik, hogy a legénység teljesen hasznavehetetlen; a legénység azt beszéli, hogy a tisztek az első puskalövésnél meglógtak. Ria tegnap hallotta, amint a katonák megállapították, hogy mindennek a zsidók [az] okai, ők idézték elő a háborút, s őmiattuk vesztjük el. Miért lennének ezek a katonák okosabbak, mint azok az urak, akik hét esztendőn át igazították az ország dolgát?

Emilio előadta, hogy ha megmenekül, és békességes körülmények közé jut, akkor megírja hányattatásait attól kezdve, hogy az Anschluss megtörtént, és neki Bécsből menekülnie kellett. És előszónak megírja a következőt: 1942 elején el kellett hagynia Párizst, ahol a viszonyok már tűrhetetlenek voltak. Magyar útlevelét a megszálló német hatóság ellátta horogkeresztes vízummal, és ő a Gare de l’Esten beszállt a kelet felé menő vonatra. Egy német tiszt – százados – volt az útitársa, aki tüstént barátságos beszélgetést kezdett vele. „Wohin reisen Sie?” – kérdezte. „Magyarországra” – volt a felelet. „Was machen Sie dort?” „Az az én hazám.” „Ihr Vaterland? Also sie sind kein Deutscher, Sie sprechen doch vorzüglich deutsch.” „Sokáig éltem Bécsben, és műveltségemet is jórészt a német kultúrának köszönhetem.” Az egész éjszakát átbeszélgették; a kapitány egyre közlékenyebb lett, [a] vég[é]re már életének komoly problémáit tálalta Emilio elé. Valahol a német határon kiszállt, érzékenyen búcsút vett Emiliótól. „Sie müssen mir schreiben und nach dem Krieg mich in Erfurt unbedingt besuchen.” Két gyászfátyolos nő szállt be abba a szakaszba, tíz perc múlva elkérték Emilio francia lapjait, beszédbe elegyedtek a képeslapok közleményeiről, a háború viszontagságairól – anya és lánya voltak: zwei Söhne sind mir für Führer und Vaterland gestorben” – beszélte az anya, s büszkén mutatta az elesett hősök fényképeit. Remek fiúk lehettek, mondotta Emilio vigasztalón. Aztán hogy megtudták, hogy Emilio magyar, Budapest szépségét emlegették, ahol egykor nagyon kellemes napokat töltöttek. Az idő barátságos beszélgetésekkel telt; a hölgyek nagyon sajnálták, mikor Münchenben búcsút kellett venniök Emiliótól. Megígértették vele, hogy ha Münchenben jár, meglátogatja őket. Milyen különös – vetette fel Emilio magában a kérdést –, ha mindezek az emberek tudták volna, hogy ő zsidó származású, egyszerre hogyan merevedtek volna meg, hogyan tekintettek volna el fölötte, s milyen zavarónak, kényelmetlennek érezték volna a jelenlétét. „Holott én akkor is ugyanaz az ember lettem volna, ugyanazzal a külsővel, ugyanazzal a gondolkodással, ugyanazzal a kifejezési móddal. Különös!”