Ma ünnepnap van, nem foglalkozunk. Egy kicsavart villanydúcra ülünk Nemere Jóskával, és hosszasan beszélgetünk. Hiába, a tanítók jobban meg tudják érteni egymást, mint a más foglalkozásúak. Közben a társaság többi része valahonnan egy fo[o]tballt kerít, és buzgón rúgják a bombatölcsérekkel tarkított pályán. Én a naplót kezdem írni. Mikor azt is megunom, egy ideig nézem a játékot, majd összeverődünk néhányan komolyabb falusi emberekkel, és beszélgetünk az otthoni problémákról és az itteni tapasztalatokról. Érdekes, hogy mint falusi ember milyen könnyen megtalálom hozzájuk a hangot. Igaza volt Geráthnak, hogy a tanítók inkább a falusi emberekből összeverődött gyalogsághoz, semmint a túlnyomóan iparosokból és városi stricikből összeállított tüzérséghez valók. Beszélgetés közben elmosódik a válaszfal, ami úr és paraszt között van. Már ők is kezdik érezni, hogy vannak közös magyar kérdések is. Legnagyobb sérelmük, hogy „a szegény népet elnyomják”. Ez azt jelenti, hogy hivatalos helyen nem veszik figyelembe járatlanabb voltukat, nehézkes kifejezési módjukat, és kurtán elutasítják őket. Most, hogy én is alárendelt helyzetben vagyok, meg tudom érteni ezt a megalázó érzést, amely eltölti őket. Kevés jóindulattal, egy-két jó szóval ezt is meg lehetne oldani. (Friedrichshafen, Dél-Németország)

Az összebombázott nürnbergi pályaudvaron írom. […] Két nap híján öt hetet töltöttünk a romok és fegyverek városában. Megismertem közelebbről a németség fejlettebb kultúrájának alkotásait, közelről szemléltem a háború borzalmait. Ez az öt hét sorsdöntő volt. Először jártam külföldön, gyakoroltam német nyelvtudásomat, de a legnagyobb az a szomorú esemény volt, hogy Pápa és Zirc eleste után Bakonybél is az oroszok kezére került, és bizonytalan időre elszakadtam enyéimtől. (Nürnberg, Dél-Németország)

Hajnalban jön egy szerelvény. Zsúfolva van utasokkal. Kiss őrmester úr bemászik az ablakon. Lázasan adogatjuk a sok csomagot. Két padsor között [egy] egész csomaghegy van. Utána én is bemászom. Mikor végre, nagy keservesen behúzzuk Károlyi Jancsit is, kiadják a parancsot: kiszállni! [Az] őrmester úr káromkodik. Gyors kimászás, aztán repülnek a csomagok. Nem értjük ezt a fejetlenséget. Később úgy mondják, hogy az egész zűrzavarnak az az oka, hogy közös menetlevél van, és ezért kell sok csomaggal egy helyre szállnunk. Nem is tudunk továbbmenni. Valószínű, visszafordulunk. […] Később aztán Malonyai hadapród gépészmérnök megsúgja, hogy az éjjel jelentették távbeszélőn, hogy egy angol ék már csak 60–70 kilométerre van. Félő, hogyha továbbmegyünk, elvágják a visszatérés útját. Most már mindent értek. A mi további huzavonánk célja csupán az időnyerés. (Fürth, Dél-Németország)

Augsburgban ismét van egy kis várakozási idő. Most a szét nem bombázott városrész előtt állunk meg. A hatalmas pályaudvaron kis villamos targonca szállítja a csomagokat. Még pótkocsit is akasztanak utána. A vezető harsányan kiabál: Vorsicht! [Magyarul: Vigyázat!] A mi katonáink is kerítenek egy kiskocsit. Megrakjuk csomagokkal, és az átszállóhelyre toljuk. Jó magyarjaink hamar „lefordítják” a figyelmeztetést: Porzik! – kiabálják nagy vígan. A németek félre is húzódnak. (Augsburg, Dél-Németország)

A délutáni séta valahogy feloldotta bennem a napok óta tartó lelki feszültséget. Este a tantervet olvasgatom. Otthon soha nem volt rá időm. Szeretném, ha Isten szerencsésen hazasegít, újra az első év komolyságával végezni a tanítást. A sok, rám sózott munka egy részét majd lerázom. A családomnak, otthonomnak és az iskolának szeretnék több időt szentelni. Milyen mesebeli álomnak tűnik: együtt lenni a barátságos otthonban, beszélgetni, rádiót hallgatni, játszadozni a gyerekekkel, dolgozgatni a magam örömére, nyugodtan élni. Szeretnék a békés időben teljes munkakedvvel dolgozni úgy, hogy ne a kurta eszű felettesek rágják számba gyatra mondanivalóikat. Szeretném, ha nem kellene mindig futásra készen lenni, ha a terveimhez szükséges eszközöket, anyagokat beszerezhetném. Esténként ilyen gondolatokkal foglalkozom. (Friedrichshafen, Dél-Németország)

Délután fél 5-ig gépelem százados úr anyakönyvi lapját. Utána a megismételt húsvéti tarkaestre megyek el. A közérzetem pocsék, mégis élvezem a változatos műsort. Néhány órára elfelejtem, hogy katona vagyok. Dr. Duna hadapród kedves és szívhez szóló beszédet mond bevezetésül. Utána Mécs- és Sajó-költemények. A rideg valóság, füstbement vágyak, a magyar sors tragikuma cseng. […] A műsor második része humoros. Bohócjelenet, bűvészkedés, bábjáték, parodizálás, monológ[ok] peregnek. […] Az ilyen jelenetek aztán kiválóan alkalmasak a katonaélet visszásságainak kipellengérezésére. A beavatottak élvezik a célzásokat. Van bábjelenet is. Ubul és komája cserkészből katonává öregedett, és elmondja véleményét a helyzetről. A sok idegenbe szakadt magyar lélegzet-visszafojtva hallgatja a műsorszámokat. (Friedrichshafen, Dél-Németország)

Negyed 6-kor kimegyek. Utána úgy tűnik, mintha nem is aludtam volna, amikor háromnegyed 6-kor Géza fölébreszt. Megtartom az ébresztőt. Kiosztom a reggelit. Bőségesen jut mindenkinek, még az itt lézengő nyilasoknak is. Az orosz megszállás elől tömegesen menekültek át, akiknek vaj van a fejükön. Persze az általános felfordulást igyekeznek felhasználni azok is, akik más okokból látták tanácsosnak elhagyni a meleg talajt. Két polgári ruhást őriz itt egy katona. A nyilasokon látszik, hogy a tűz körül melegedők közül valók. Nagyszerű ruha, majdnem új bakancsok. Arcuk harcias, de a harctér helyett otthon legénykedtek, géppisztollyal mászkálva az utcákon. Csupán az egyiknek a lánya akar mindenáron flakkos tüzér lenni. Talán azért, mert tudja, hogy teljesíthetetlen a kívánsága. (Friedrichshafen, Dél-Németország)

Friedrichshafen eleste csak napok kérdése. Feszült várakozásban élünk. Otthonunk húsvét óta orosz megszállás alatt van. Kétség és bizonytalanság közt élünk. A család miatt fáj a szívem. Nem is merek rágondolni, hogy esetleg mi lett vagy lehetett velük. Istenbe vetett hitem és bizalmam a mai napok idegtépő óráiban sem ingott meg. Rendületlenül hiszek abban, hogy talán nem is hosszú idő múlva viszontláthatjuk épségben egymást. Tisztjeink angolul, franciául tanulnak. Nyíltan beszélnek arról, hogy hogyan mentsék meg az itt rekedt magyarságot. (Friedrichshafen, Dél-Németország)

Az események rohamosan fejlődnek. Az országúton gyalogosok, kerékpárosok; gépkocsin özönlenek a menekülők. A németek idegesek. Az óvóhelyen francia hadifoglyok sétálnak hatalmas málhával. Az arcuk olyan, mint a gyermekeké karácsony előtt. Úgy mozognak, mintha máris ők lennének az urak. (Friedrichshafen, Dél-Németország)

Csepeg az eső. Egész délelőtt piszmogunk. Ma is kevés repülőgép jár. Néhányan a laktanyában csellengenek, és feltörték a műhelyeket és raktárakat. A végbomlás jele. A fegyelem veszedelmesen lazul. A tiszthelyettesek közt gyakran van összeszólalkozás. Estefelé felhők gyülekeznek, hazamegyünk. A távmérősök vandál munkát végeztek. Amit lehetett, elhordtak. Amint újabban mondják: „megugrasztják”, vagyis italért elcserélik. Az egyik pl. 10 lepedőt, a másik 100 pár kapcát szedett össze. Ami nem kellett, széttépték, összevagdalták. A hatalmas távmérőtávcsövekből kiszedték a vagyont érő lencséket, hogy napsugárral cigarettára gyújthassanak. Kissé drága gyufa! (Friedrichshafen, Dél-Németország)