Cenzúrázatlanul

Csibész gyerekek, szerelmes fiatalok, szerető anyukák, apukák: pont olyanok voltak, mint amilyenek mi vagyunk.
Az ő életüket azonban szétszaggatta a háború, a nyomor, a betegség, a terror. Visszaemlékezések egy időszakból, amiben az emberek sosem tudták, mit hoz a következő pillanat,
vagy inkább: mit visz el. A hétköznapi emberek napló részletei mellett olvashatjuk "hivatásos" betűvetők, politikusok, közéleti szereplők sorait is.

Jávor Pál

Budapest, Akadémiai, 1987. 90.

1945. július 3. kedd

Ma nálunk, Pfarrkirchenben bál van. Úgy látszik, bálőrület tört ki. Ez is mulatságos volt. Mikor a tánc elkezdődött, az egyik szobából mint éhes nősténytigrisek kiözönlöttek a nők, a bálterem másik sarkában álló amerikaiakkal pár percig farkasszemet néznek, utána felharsan a zene. A fiúk odaugranak a legkövérebb és legszőkébb hölgyek elé, toppantanak egyet, és elkezdenek ropni valami furcsa táncot, ami hasonlít az 1902-es tangóhoz és a néger tánchoz. Halálos[an] komolyan táncolnak. Olykor löknek egyet a hölgyön, s elkezdenek tekeregni, majd visszaugranak a partnernőhöz, felemelik, és utána, mint egy zsákot, a padlóhoz csapják. A szájukban rágógumi.

Jávor Pál

Budapest, Akadémiai, 1987. 92.

1945. július 9. hétfő

Még mindig itt vagyunk, hazulról semmi hír. Délután felmegyek a gartlbergi templomba. 1643-ban épült, először a ferenceseké volt, most a szalvator[iánus] rendé. Olyan jó ebben a művészi felépítésű kis dómban csendesen leülni és elmeditálni. A séta is szép, ahogy lassú kocogással felmegy az ember ezen a lankás hegyoldalon, amely tele van öreg, két-háromszáz éves hársfákkal.

Jávor Pál

Budapest, Akadémiai, 1987. 93.

1945. július 13. péntek

Furcsa nap. Nekem szerencsés dátum. Hátha történik valami jó. A házba egy kis fekete macskát hoznak, még csak egy törött létra és egy zöld esernyő hiányzik. Kész babonatár. Valóban, már délelőtt olyan jó hírek jönnek, hogy rövidesen indulunk, de két héten belül biztosan. Zavart vagyok, nem tudok rendesen gondolkozni, fények villognak a szemem előtt, vizionálok. Hát igaz lesz? Mehetek haza?

Jávor Pál

Budapest, Akadémiai, 1987. 94.

1945. július 14. szombat

Jövök le a hegyi templomból, s ahogy az útkereszteződéshez érek, egy autót látok megállni a ház előtt. Valaki kiszáll az autóból.

Kádár Gyula

Budapest, Magvető, 1978. 771.

1945. december 24. hétfő

A cella ablakából láttuk, amint halálra ítélteket kivégzésre kísértek. Bajcsy-Zsilinszky emelt fővel, kemény léptekkel ment, egyedül. A cellákban csend, lehorgasztott fejek. Engem nagyon megviselt a látvány. A kivégzés után bejött hozzánk egy hadbíró főhadnagy – sajnos nem tudom a nevét –, kidüllesztett mellel vágta oda: „Na, végre ezzel a piszok hazaárulóval is elbántunk.” Mindenki hallgatott, én nem tudtam szó nélkül hagyni, szemébe mondtam: „Ennek a hazaárulónak a sírját egy éven belül koszorúzni fogja a magyar nemzet.” Megvetően végigmért, de nem válaszolt. (Sopronkőhida)

Kátay Béla

Budapest, Budavári Mátyás-templom Egyházművészeti Gyűjteménye, 183.

1944. december 31. vasárnap

Istentiszteleteinket vasárnapokon és hétköznapokon egyaránt zavarta a sok légitámadás. Szinte alig volt egy kivételes nap. A hívek szorgalmasan jártak a délutáni szentmisékre. A karácsonyi éjféli szentmisét is délután 3 órakor tartottuk, de ezzel azután le is zárult végleg a templom használata, mert teljesen az óvóhelyekre szorultunk. Hogy a hívek lelki gondozása biztosítva legyen, felosztottuk a plébánia területét körzetekre… Bárhová mentünk misézni, a hívek mindenütt tömegesen járultak a szentségekhez. Egy-egy házban 70–80 embert vigasztaltunk meg. (Budai Vár)

(Kátay Béla a budavári Mátyás-templom plébánosa volt Budapest ostromakor.)

Kátay Béla

Budapest, Budavári Mátyás-templom Egyházművészeti Gyűjteménye, 183–184.

1944. december 31. vasárnap

A pénzügyminisztérium és az illetményhivatal (az öreg pénzügyminisztérium) épületei alatt készült óvóhelyek a legtágasabb óvóhelyek közé tartoztak. A kettőben együtt kb. 200 ember lakott. Itt miséztem minden vasár- és ünnepnapon, az elsőben de. 10 órakor, a másodikban 11 órakor. A földalatti csatornán át jutottunk az egyikből a másikba. A szentmiséket mindig tömeges gyóntatás előzte meg. A betegekhez is szorgalmasan hívtak bennünket. Nagyon sok épületes példát, lelki átalakulást és komoly megtérést láttunk. Különösen megható volt mindig a katonaság alázatos és töredelmes bűnvallomása. Alig akadt egy-kettő, aki nem végezte volna el a szentgyónást. (Budai Vár)

Kátay Béla

Budapest, Budavári Mátyás-templom Egyházművészeti Gyűjteménye, 184–185.

1945. február 28. szerda

A koronázó főtemplom is sok kárt szenvedett. De nem csoda! Járdája tele volt körös-körül ágyúkkal, lőszerkocsikkal és benzintankokkal. Így a templomot is találatok érték. És bizony nagyon megrongálódott. A templom nagytornya annyit szenvedett, hogy már az is csoda, hogy még eddig le nem dőlt. A plafon több helyen beszakadt, a Szent Kereszt-oltár előtt nagyobb felületen is. Tetőzete teljesen elpusztult; falai is sok szenvedésről tanúskodnak; a belsejében majdnem térdig ért mindenütt a sok törmelék. Köztudomású volt, hogy a németek a templom nagytornyát, kriptáját, szenespincéjét és két sekrestyéjét megszállva tartották. Még a plébánost sem engedték be a templomba, ahol nagy teherautók álltak. Templomunk minden ajtaja feltörve, megrongálva. A bútorberendezés, padok és gyóntatószékek teljesen összetörve, a villanyberendezésünk leszaggatva, a pince kiégve. A perselyek felszaggatva és összetörve! Az embernek elszorul a szíve, amikor ezt látja! A templom színes ablakait már 1944 júniusában leszedettük és ládákba rakattuk. Ezeknek – Deo gratias! – semmi bántódásuk nem történt. Ellenben a többi láda tartalma: albák, oltárterítők, karingek és minden nagyobb fehérneműdarab jóformán elveszett. Elveszett sok egyszerű miseruha és palást is, a történelmi értékekből azonban csak a bélés vagy kisebb darabok: pl. vélum, stóla, manipulus hiányoznak. Szőnyegjeink is csekély kivétellel hiányoznak. A Wertheim-szekrényünket feltörve találtam: a benne tartott 4 kehelynek pedig csak hűlt helye volt. Egy kehely a 14., a másik a 15. századból való volt; a másik kettő egészen az új időkből származott. (Budai Vár)

Kertész Iván

Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.222.1.

1945. március 1. csütörtök

Az élet azonban hamarosan megindult Budapesten. Lázas tempóban folyt az újjáépítés. Sohasem felejtem el, milyen élményt jelentett számunkra, amikor a lakásunkban újból kigyulladt a villany, véget vetve a többhónapos mécses és gyertyafény melletti vakoskodásnak. Az iskolákban megindult a tanítás, a Kölcsey gimnáziumban is, de én – mozgásképtelen lévén – kimaradtam belőle. Ezt nem is annyira sajnáltam, mint azt, hogy nélkülem bomlott ki a rettenetes háborús tél utáni tavasz, és nem lehettem ott annak örömteljes eseményein, különösen a felemelő hangulatú első szabad május elsején, a lelkesen ünneplő emberek között. Bántott az is, hogy barátaim – például Margittai Pali – elhanyagoltak, igen kevésszer látogattak meg kényszerű magányomban.

(Kertész Iván 1944-ben 14 éves volt, a pesti gettóban vészelte át a világháború utolsó időszakát.)

Kertész Iván

Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2011.222.1.

1945. január 17. szerda

Természetesen mindennap meglátogattam a szomszéd házban anyámat. Így történt január 17-én is, kiosontam az iskola Akácfa utcai kapuján, amikor megláttam, hogy az Akácfa és a Wesselényi utca sarkán a németek egy géppuskaállást építettek ki, és onnan tüzelnek a Körút irányába. Ekkor vált világossá számomra, hogy ha már géppuskával lőnek az „ellenségre”, akkor tényleg nagyon közel lehetnek. Másnap, 1945. január 18-án reggel egy géppisztolyos szovjet katona jelent meg a pincében, németeket keresett, majd eltávozott. Felszabadultunk.