A bál a „Vadász” vendéglőben zajlik le. A hangulat meglepően jó, kellemes, semmi túlzás. Az amerikai fiúk néha kurjongatnak, majd amikor a sörtől elcsuklanak, jön egy őr, barátságosan beléjük karol, és nevetve kikíséri őket. Élvezem a táncfiguráikat. Ennél mulatságosabb táncparódiákat elképzelni sem lehet, s mindezt halálos komolyan csinálják. Mi egy tiszti asztalnál ülünk, kapunk valami bólét, valódi citrom van benne, nagyon hamar elfogy.

Ma nálunk, Pfarrkirchenben bál van. Úgy látszik, bálőrület tört ki. Ez is mulatságos volt. Mikor a tánc elkezdődött, az egyik szobából mint éhes nősténytigrisek kiözönlöttek a nők, a bálterem másik sarkában álló amerikaiakkal pár percig farkasszemet néznek, utána felharsan a zene. A fiúk odaugranak a legkövérebb és legszőkébb hölgyek elé, toppantanak egyet, és elkezdenek ropni valami furcsa táncot, ami hasonlít az 1902-es tangóhoz és a néger tánchoz. Halálos[an] komolyan táncolnak. Olykor löknek egyet a hölgyön, s elkezdenek tekeregni, majd visszaugranak a partnernőhöz, felemelik, és utána, mint egy zsákot, a padlóhoz csapják. A szájukban rágógumi.

Még mindig itt vagyunk, hazulról semmi hír. Délután felmegyek a gartlbergi templomba. 1643-ban épült, először a ferenceseké volt, most a szalvator[iánus] rendé. Olyan jó ebben a művészi felépítésű kis dómban csendesen leülni és elmeditálni. A séta is szép, ahogy lassú kocogással felmegy az ember ezen a lankás hegyoldalon, amely tele van öreg, két-háromszáz éves hársfákkal.

Furcsa nap. Nekem szerencsés dátum. Hátha történik valami jó. A házba egy kis fekete macskát hoznak, még csak egy törött létra és egy zöld esernyő hiányzik. Kész babonatár. Valóban, már délelőtt olyan jó hírek jönnek, hogy rövidesen indulunk, de két héten belül biztosan. Zavart vagyok, nem tudok rendesen gondolkozni, fények villognak a szemem előtt, vizionálok. Hát igaz lesz? Mehetek haza?

Jövök le a hegyi templomból, s ahogy az útkereszteződéshez érek, egy autót látok megállni a ház előtt. Valaki kiszáll az autóból.

Kedves Babikám és Miskám!

Mikor ezt a levelet írom, már a fele utat megtettük a lengyel kikötőig. Ez a levél Southhamptonban lesz feladva, ahol szenelünk. Majd Koppenhága következik, ahol kiszállunk 2-3 órára és aztán Gnydia. Az út kellemes volna, de nagyon hánytorgós, különösen Mukinak, aki éppen ezért sokat fekszik. Nagyon nehéz volt a válás az unokáktól és a fiától. Rossz volt nézni, hogy kinlódott anya és fia. Persze a viszontlátást emlegették egymást erősítésére, amiben én nem nagyon hiszek, ismerve a távolságot meg a körülményeket. A hajón velünk utazik 16 magyar visszatérő, akik szerint Kanadában 8000 emberre tehető azok száma, akik haza akarnak menni.

Kedves Misikém és Bábikám!

Remélem azóta megkaptátok a levelező lapokat, amiket vidékről írtam. Közben egy kis baleset történt velem, most 14-én fognak operálni a volt János szanatóriumban. Azt hiszem már pötyögtem erről valamit nektek, de ha nem, ugy ne vegyétek tulságosan tragikusnak, előbb utóbb keresztül kell esnem ezen a nyavalyámon. Az utóbbi időben a fájdalmak teljesen megbénitottak és már görbén kezdtem járni, kedvem sem volt játszani, ami nálam nagy szó.

A cella ablakából láttuk, amint halálra ítélteket kivégzésre kísértek. Bajcsy-Zsilinszky emelt fővel, kemény léptekkel ment, egyedül. A cellákban csend, lehorgasztott fejek. Engem nagyon megviselt a látvány. A kivégzés után bejött hozzánk egy hadbíró főhadnagy – sajnos nem tudom a nevét –, kidüllesztett mellel vágta oda: „Na, végre ezzel a piszok hazaárulóval is elbántunk.” Mindenki hallgatott, én nem tudtam szó nélkül hagyni, szemébe mondtam: „Ennek a hazaárulónak a sírját egy éven belül koszorúzni fogja a magyar nemzet.” Megvetően végigmért, de nem válaszolt. (Sopronkőhida)

Istentiszteleteinket vasárnapokon és hétköznapokon egyaránt zavarta a sok légitámadás. Szinte alig volt egy kivételes nap. A hívek szorgalmasan jártak a délutáni szentmisékre. A karácsonyi éjféli szentmisét is délután 3 órakor tartottuk, de ezzel azután le is zárult végleg a templom használata, mert teljesen az óvóhelyekre szorultunk. Hogy a hívek lelki gondozása biztosítva legyen, felosztottuk a plébánia területét körzetekre… Bárhová mentünk misézni, a hívek mindenütt tömegesen járultak a szentségekhez. Egy-egy házban 70–80 embert vigasztaltunk meg. (Budai Vár)

(Kátay Béla a budavári Mátyás-templom plébánosa volt Budapest ostromakor.)

A pénzügyminisztérium és az illetményhivatal (az öreg pénzügyminisztérium) épületei alatt készült óvóhelyek a legtágasabb óvóhelyek közé tartoztak. A kettőben együtt kb. 200 ember lakott. Itt miséztem minden vasár- és ünnepnapon, az elsőben de. 10 órakor, a másodikban 11 órakor. A földalatti csatornán át jutottunk az egyikből a másikba. A szentmiséket mindig tömeges gyóntatás előzte meg. A betegekhez is szorgalmasan hívtak bennünket. Nagyon sok épületes példát, lelki átalakulást és komoly megtérést láttunk. Különösen megható volt mindig a katonaság alázatos és töredelmes bűnvallomása. Alig akadt egy-kettő, aki nem végezte volna el a szentgyónást. (Budai Vár)