Új bujdosó érkezett H.-ékhoz. Egy szerencsétlen zsidó asszony, akinek férje kórházban haldoklik, egyetlen fiát meg, ki megszökött a munkatáborból, alighanem elfogták és agyonlőtték, mert két hete semmi életjelt nem ad magáról. H.-ék barátsággal fogadták, és gyöngéd szeretettel veszik körül. Mi kevésbé tűrjük. Bíráljuk, kifogásoljuk, hol ezt, hol amazt nem találjuk rokonszenvesnek rajta. Lehet, hogy van is valami alapja a mi intoleráns magatartásunknak, de az is lehet, hogy e mögött saját biztonságunk féltése lappang. Csak nézzen jól befelé magába az ember, majdnem annyi piszkot talál, mint ha kifelé tekint.

Ad vocem piszok. A szemetet már napok óta nem viszik el a házakból. Nincs fuvar, nincs ember. A hullákat sem. A két temető meg van szállva, de nem ez a baj, mert az oroszok átengedik a halottas meneteket. Ilyen tekintetben s még sok egyébben a legjobb tapasztalatokat szerezték velük. Hanem mert nincs fuvar, nincs ember. Aki van, az a maga hivatását a hullák szaporításában látja, és nem eltemetésükben. A pék azt üzente, hogy holnapig még jöhetnek kenyérért, de holnapután már nem, mert egy szem lisztje nincsen. A kenyér minőségén meg is látszik ez. Kellemetlen szagú ragacs. H.-éknak futna a maguk szűkös készletéből, mert hisz ők csak négyen vannak, de mikor tíz embert látnak el, s kültag zsidóknak is küldözgetnek.

A Deutsche Tageszeitung 1917. július 20-i száma kerül kezembe, melyben egy német szabadkőműves páholy, a „Szentlélek” nevezetű, egy hirdetést tesz közzé. Ebben azt mondja: „A szőke, germánfajú, arisztokratikus érzésű német nemzetiségűek, kiknek őszinte óhajtása egy germán rítusú, komoly páholy körül csoportosulni, arra kéretnek, hogy küldjék be teljes bizalommal a lap szerkesztőségébe származási kimutatásukat és arcképüket. Ami előkelő német vér még megmaradt, annak ma jobban, mint valaha, csoportosulnia kell. Éspedig sürgősen. A kíváncsiak és degeneráltak ne próbáljanak jelentkezni.” A felhívás felett pedig látható a páholy jelvénye: a horogkereszt. De mi az ördögbe jegyezzem ezt fel? Érdekes ez?

Most járna le az a megnemtámadási szerződés, melyet 1934 telén [januárban – a szerk.] Németország kötött Lengyelországgal, s melynek motívumait és célkitűzéseit joggal írhatjuk a háborús bűnösök listájára. Lengyelország megbántva érezte magát, hogy őt a locarnói megállapodásba nem vonták bele, s hogy ez a paktum egyedül a nyugati határok elmozdíthatatlanságáról intézkedett, a keleti határokat meg sem említette. Lengyelország – nagyhatalmi önérzetben – meg akarta mutatni, hogy nincs ráutalva egykori barátjára, Franciaországra, és megkötötte Németországgal a megnemtámadási szerződést. Hogy ebben a szerződésben kimondottan benne volt-e, hogy Lengyelország az Anschluss-törekvéseknél érdektelenséget vall vagy sem, azt nem tudom, de hogy lényegileg – ha hallgatagon is – benne volt, az nem kérdés. „Te, Németország, nyugodtan nyeld le Ausztriát, mi, Lengyelország, a kisujjunkat sem mozdítjuk meg megakadályozására!” És ez volt az első kapavágás Lengyelország sírjának megásásához. S milyen rettenetesen nehéz az exhumáció művelete! Egyébként a kitűnő Jacques Bainville ezt az egész folyamatot előre látta.