Délelőtt két ődöngő orosz katonát látok bemenni a történeti osztály feltört ajtóján. Utánuk tartok, ami a legkevésbé sem akadályozta őket abban, hogy értékek után kutassanak. Végre a Bárányné szobájában a raktárszekrény körül megállapodtak, és a kidöntött rengeteg ékszerben elkezdtek kutatni… Csakhamar ki is bökték: órát keresnek. Végre talál az egyik egy gyönyörű, zománcdíszítésű aranyórát. Nézegeti-nézegeti, én meg eltitkolva szörnyű aggodalmamat, kikapom kezéből, s azzal a magyarázattal, hogy nem jár, szerkezete teljesen rossz, bevágom a fiókba a többi ékszer közé. Ő azonban akkor már látta, hogy aranyóráról van szó, kikereste szépen és jobb felső kabátzsebébe csúsztatta szemem láttára azzal a megjegyzéssel: ez jó lesz neki. Hiába rimánkodtam, bizonykodtam, hogy ez állami, múzeumi tulajdon, legyintett kezével, és nekilátott egykedvűen a további kutatásnak. (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)