Megérkeztünk Melkbe. Megint oldalvágányra terelnek bennünket, de alighogy beérkeztünk, vijjogva szól az állomás szirénája. A mozdony újból megragadja a szerelvényt, kivonszolja az állomásról egy erdő aljára, ahol kizavarnak bennünket a vagonból. Kis idő múlva felettünk, egész alacsonyan, ahogy a fecskék szoktak eső előtt repülni, húznak el az amerikai vadászok, s erős golyózáporral szórják tele a mi vonatunkat. Végre lefúvás, vissza az állomásra. Irtózatosan piszkosak vagyunk, a kezünkön rétegekben a piszok, az arcunkon vastag a füstkéreg.

Reggel könyörületből sétálhattunk egy keveset. Találkoztunk egy szomorú csoporttal, akiket SS-ek kísértek, éreztük, hogy ezek is politikai foglyok. Az utánuk haladó SS-őrök megkérdezték a mi őreinktől, hogy kik vagyunk, és a felvilágosítás után az egyik elénk állt mérhetetlen gyűlölettel, majdnem kiáltva mondta: miért nem lőnek agyon bennünket, mit pusztítjuk a német állam kenyerét, belénk kellene fojtani a lelket, mint a kutyákba.

Hajnalban menetoszlopba állítanak, indulás a kompon keresztül Emmersdorfba. Embercsoportok mellett megyünk el, akik papírt nem tűrő kifejezéseket kiabálnak utánunk, és leköpdösnek bennünket. Összeszorított foggal, némán megyünk el mellettük.

Barcsay reggel rapportot tartott, gyűlölettel szidott bennünket, majd megjegyezte, hogy Vajna miniszter itt lesz szombaton, és átnézi ügyeinket. Lesz, akit szabadon engednek. A tanítónő valami titkos érzés nyomására becsempészett hozzánk egy kis krumplit. A hölgyek titokban a mosókonyhában megfőzték, egy kísérő őrünk is segített nekik, mert már ő is megutálta kínzásunkat. Így végre egy kis meleg étel jutott a gyomrunkba. Egész nap zárva tartanak bennünket, csak délután járhatunk egy órát körben, mint a fegyencek, az iskola előtt, erős őrizet mellett. Teljesen le vagyunk rongyolódva, a fehérnemű, ami rajtunk van, ragad a koromtól és a piszoktól.

Barcsay a szomszédos Trifternben lakó dr. Dambeck teológiai tanár többszöri sürgetésére megengedi, hogy misét szolgáltasson nekünk a csöppnyi bajor templomban. Vallásra való tekintet nélkül mind ott vagyunk, csak a betegek nem. Rabok és csendőrök.

Rettenetesen csúnya az idő, hol hódara, hol záporeső zuhog. Az őrség is háborog, hogy éhesek.

Reggel újra rapport, mindenkit beosztottak munkára. Vannak favágók, trágyadomb-takarítók, van klozetinspekciós, én utcaseprő vagyok.

Megkértem az őrmestert, hogy elmehessek gallyat vágni seprűnek. Amikor vágtam ezeket a kis nyírfákat, elfacsarodott a szívem. A házam előtt levő nyírfák jutottak eszembe, amiket én ültettem, s amiknek a növését oly sok gonddal figyeltem. De hát le kellett vágni a gallyakat, mert sok trágyát hordó szekér haladt el előttünk, s amit lehullattak, én sepertem össze. Kézzel mégsem tudtam volna összeszedni. Az az érzésünk, hogy dr. Dambecknek igaza van: nem hiába ástuk a gödröket, onnan foglyuk folytatni következő életünket.

Öt órakor keltettek. Az őrmester felolvasta azok névsorát, akik nem velünk jönnek, hanem Trifternbe, a kórházba [mennek]. Így a sorakozásnál fájó szívvel elszakadtunk egymástól. Elkezdtünk bandukolni a kanyargó bajor utakon, patakokon keresztül, erdő mellett úgy, ahogy a mesében van. Mentünk, mendegéltünk… A távolságot a csoportok között szigorúan be kellett tartani. Hogy hova megyünk, nem tudtuk, azt csak a menet élén utazó kis törpe rendőrhadnagyocska tudta, ő viszont hallgatott. Tulajdonképpen nem is kérdezte senki, ő autón jött utánunk, s csak amikor megálltunk valahol pihenni, akkor nyargalt előre kocsijával, s űzött tovább bennünket. Fejünk felett megint angolszász gépek zúgnak, olykor meg-megbillennek, mintha kíváncsiak lennének ránk, aztán tovább száguldanak, mintha sejtenék, hogy velük érzünk.

Tizenegy óra lehetett. Barcsay eltűnt, berobog egy teherautó, öt vezérkari tiszttel, géppisztollyal felfegyverkezve, és kihívják a pajtából Szombathelyit. A rendőrhadnagy ugrál, ágál és ellenszegül. De a megmozduló géppisztolyok elhallgattatják.