Cenzúrázatlanul

Csibész gyerekek, szerelmes fiatalok, szerető anyukák, apukák: pont olyanok voltak, mint amilyenek mi vagyunk.
Az ő életüket azonban szétszaggatta a háború, a nyomor, a betegség, a terror. Visszaemlékezések egy időszakból, amiben az emberek sosem tudták, mit hoz a következő pillanat,
vagy inkább: mit visz el. A hétköznapi emberek napló részletei mellett olvashatjuk "hivatásos" betűvetők, politikusok, közéleti szereplők sorait is.

Ney Klára Mária

Szerk.: Buzinkay Géza. Budapest, Várbarátok Köre–Litea, 2003. 65.

1944. december 25. hétfő

25-én már olyan méreteket ölt a bombázás, hogy karácsony első ünnepének ellenére sem merünk a templomba elmenni. Szomorú ünnepeket élünk át együtt. Összezsúfolva, idegesen, munkával agyonhajszoltan. Apám, anyám és én már október utolsó napjaitól kezdve Kati húgom és férje, Gyurka földszinti, négyszobás lakásában laktunk velük együtt. Első emeleti lakásunkat ugyanis átadtuk a Nemzetközi Vöröskereszt egyik gyermekotthona számára abban a reményben, hogy általa az egész ház területenkívüliséget fog élvezni. A németekkel szemben sikerült két ízben elhárítani betelepülésük veszedelmét.

Ney Klára Mária

Szerk.: Buzinkay Géza. Budapest, Várbarátok Köre–Litea, 2003. 85–86.

1945. január 1. hétfő

Nem lehet segíteni az abszolút levegőtlenségen, mely – különösen mióta az ostrom második szakaszában a Lovas úti bejáratot befalazták – egészen elviselhetetlen kezd lenni, hozzáadva az állandó, 30 fok körüli hőmérsékletet, genny, vér, hulla és egyéb bűzt. Szabad levegőről jövet az ember pillanatokig nem jut lélegzethez. Mindezt tűrhetetlenségig növelte három körülmény: üzemanyag hiányában a hűtőkészülék nem működik, a szabad tér felől jövő szellőzés az ostrom miatt lehetetlenné válik, a teljes vízhiány miatt a betegek tisztán tartásáról egyáltalán nem lehet gondoskodni (9 nap alatt Gyurkát egyetlenegyszer nem mosták meg). A vízhiány leírhatatlan mértékben súlyosbította a betegek szenvedéseit is. Az élelmezés is hagy kívánni valókat, de hát ezen az adott körülmények között igazán nem lehet csodálkozni, inkább megint az a rettenetes, ahogy az a betegekhez kerül. Többórás késéssel, nem egy ízben végre megkapja a szerencsétlen azt a bögre levest vagy főzeléket (lehetőleg bab vagy borsó), amit letesznek az ágya mellé, és elmennek. Ha a beteg megissza, jó, ha nem, akkor is. Van úgy azonban, hogy a beteg meg is inná, még ha súlyos állapotában semmiképpen nem is való neki ez az eledel, de fizikailag képtelen lebonyolítani az evést. Ez senkit nem izgat. Így fordulhat elő, hogy vannak, akik formálisan éhen halnak. Számunkra, akik örökös sötétségben tengődünk, felbecsülhetetlen az állandó villanyfény, de hogyan pótolhatná ez a napfényt! A betegek nem bírnak meggyógyulni, sebeikből felépülnek és meghalnak levegő és napfény hiányában. Ez a környezet, ilyen körülmények közé kerül Gyurka súlyos sebesülten január 31-én este.

Ney Klára Mária

Szerk.: Buzinkay Géza. Budapest, Várbarátok Köre–Litea, 2003. 85.

1945. január 30. kedd

A súlyos sebesültek száma ugrásszerűen megnőtt. A kórház nemcsak hogy megtelik, de háromszorosan túlterhelődik, a fekvőbetegek száma az ostrom második szakaszában 300. Tekintettel arra, hogy földalatti, természetesen meglehetőségen szűkre szabott helyiségekről van szó, ahol például a kórtermekben az ágyak már addig is részben egymás fölé vannak helyezve, ez hihetetlen zsúfoltságot idéz elő. Nemcsak hogy lent is, fönt is a páronként egymás mellé tolt ágyakon fekszik mindenütt két-két személy helyett három-három, de sebesültek fekszenek az ágyak között földre tett matracokon, hordágyakon, minden talpalatnyi helyen a kórtermekben, folyosókon, fürdőszobákban, kötözőkben. Ez utóbbi helyeken már az asztalokra, padokra, sőt a puszta kőre terített kabátokra és takarókra is betegek kerülnek. Elképzelhető, hogy ez a tömeg, mely kizárólag a legsúlyosabb sebesültekből tevődik össze – hiszen mást nem is vesznek fel –, micsoda feladatokat ró a kórházra.

Ney Klára Mária

Szerk.: Buzinkay Géza. Budapest, Várbarátok Köre–Litea, 2003. 84.

1945. január 31. szerda

Mindnyájan együtt vagyunk a kis krumplis pincében. Ott kuporgunk a ládák tetején, és beszélgetünk. Gyurka fölkel közülünk, és elmegy vízért. A Mátyás-templom melletti ciszternához megy, hiszen ilyenkor már nem lehet máshol vizet találni… Először visszajön, „ehhez is idegek kellenek – mondja Katinak –, most is egy fej nélküli hulla fekszik ott”. Mégis újra elmennek ketten. Házmesternénk, Majorné tizenkét éves kisfiát küldi utánuk. „Szaladj csak, Árpikám, ha Gyurka nagyságos úr kimegy, akkor mehetsz nyugodtan!” Hárman mentek el, és egy sem jött vissza közülük. Fél óra múlva szegény kis Árpit holtan hozzák haza, Hásznét ugyancsak holtan, Gyurkát halálos sebekkel viszik a Sziklakórházba.

Ney Klára Mária

Szerk.: Buzinkay Géza. Budapest, Várbarátok Köre–Litea, 2003. 77.

1945. december 1. szombat

Minden házban nagy gondot okoz a nyilas hatóságok állandó razziái ellen való védekezés. Elsősorban a 18–48 éves férfiakat keresik. Néha futótűzként terjed a hír pincéről pincére, hogy jönnek. Ilyenkor aztán ki-ki úgy védekezik, ahogy tud.

Pentelényi János

Közreadja: Tamási Miklós. Beszélő, 2009/2. 53–54.

1944. december 25. hétfő

Karácsony első ünnepe. Heves ágyúzásra ébredtünk. Az utcán alig jártak emberek. Híre jött, hogy az oroszok elfoglalták Budakeszit, és a Pasaréti útnál támadnak. Házunk körül egyre több akna robbant. Feleségem és a gyerekek szörnyen féltek. Egy-egy közeli becsapódásra, az irtózatos reccsenésre összerázkódtak. Próbáltam őket vigasztalni, de nem használt. Teljesen az arcvonalba kerültünk. Magyar ellentámadás megindulásáról beszéltek. A gyerekek tovább köhögtek. Délután kissé ritkultak a becsapódások, és a ház előtt néhány kisgyereket sétáltattak szülei. Elhatároztam, hogy Babykát levegőre viszem. A Széna téri gyógyszertárba igyekeztünk, ahol a szamárköhögés elleni gyógyszer már meg volt rendelve, csak érte kellett menni. Az Olasz fasor [1945 tavaszától Malinovszkij, ma Szilágyi Erzsébet fasor – a szerk.] elején egy 7,5 cm-es ágyú volt tüzelőállásban, és polgári lakosság állta körül a katonákat. A Térképészeti Intézetnél egy 4 cm-es és 8,8 cm-es ágyú csöve meredt az Új Szent János Kórház felé. Amikor a Retek utca közepén mentünk, irtózatos robbanás reszkette meg a levegőt, de körülöttünk nem történt semmi. A Széna térre érve láttuk, hogy a szegényház előtti járdára esett az előbb egy 12 cm-es orosz akna, és végzett kisebb rombolásokat, és a környék összes ablakait kiverte. A járda szélén egy kutya hevert élettelenül. A patikához siettünk, de nem engedtek be. Egy pillantás az üvegajtón át, és láttam, amint nagy embertömegben néhány ember feküdt a földön. Élesztgették őket, és elsősegélyben részesültek a patikában az előbbi akna áldozatai. A gyógyszert nem tudtam kiváltani. (Buda)

Pentelényi János

Közreadja: Tamási Miklós. Beszélő, 2009/2. 54.

1944. december 26. kedd

Karácsony másodnapján rettenetes éjszakánk volt. A szinte kibírhatatlan ágyúzás miatt felkeltünk éjjel, és a gyerekekkel lementünk a pincébe. Aludni sehogyan sem tudtunk, csak ültünk az óvóhely padjain. Éjfél után újra felmentünk a lakásba, és állandó csatazajban, géppuska- és ágyútűzben értük meg a reggelt. A nap legnagyobb részét az óvóhelyen töltöttük, csak az étkezésekre merészkedtünk fel a lakásba. Minden nagyobb robbanásra sírógörcsöt kapott [a] feleségem és Babyka. A gyerekek sírtak, köhögtek, hánytak és fuldokoltak a szamárköhögési rohamban. Állítólag Budapest teljesen be volt kerítve, és az oroszok az Új Szent János Kórházat is elfoglalták. Az Olasz fasor végén volt az arcvonal. A közelünkben felállított ágyúk dörögtek egész nap. (Buda)

Pentelényi János

Közreadja: Tamási Miklós. Beszélő, 2009/2. 54.

1944. december 29. péntek

Az orosz repülőtevékenység erősödött. Este 11 óra körül légitámadást kaptunk. Egymást követték a támadási hullámok. Rengett a ház. Én a lakásban próbáltam aludni, de a közeli becsapódásokra felugrottam, felöltöztem, és az előszoba sarkába húzódva vártam a fejleményeket. Minden egyes bomba fütyülését hallottam, utána pedig a robbanást, amelyre megingott a ház. Az ajtók ide oda jártak, féltem, hogy kiszakadnak tokjukból, de az épület még állt. Néhány, Csepelről hozzánk menekült férfi a szomszéd szobában aludt. Az volt a felfogásuk, hogy sorsát senki sem kerülheti ki, és a dunyhák alá bújtak. A repülőgépek közeledése, távolodása követte egymást, közben hatalmasakat rengett a ház. Egyik hullámszünetben lerohantam én is az óvóhelyre, és [a] családommal ott voltam reggelig. A légitámadás hajnalig tartott, és utána megszűnt a villanyszolgáltatás. Az óvóhelyen ettől kezdve petróleumlámpák és gyertyák világítottak halványan. Az a hír érkezett, hogy felszabadító csapatok közelednek Budapest felé, és kívülről kísérlik meg az orosz gyűrű áttörését. (Buda)

Pentelényi János

Közreadja: Tamási Miklós. Beszélő, 2009/2. 54.

1944. december 30. szombat

Lakásunk előtt a kertben egy fa tetején robbant egy 12 cm-es akna, ami repeszeivel teleszórta mindkét szobánkat, és az ablakokat kitörte. Testi épségünk védelmére az erkélyajtó elé húztunk egy nagy kombinált szekrényt, melyen egyes repeszek ezúttal áthatoltak, és a szekrényben függő ruhák egy része is kilyukadt. (Buda)

Pentelényi János

Közreadja: Tamási Miklós. Beszélő, 2009/2. 54–55.

1944. december 31. vasárnap

Szilveszter napja. Délelőtt szörnyű élményben volt részünk. 10 óra tájban aknavető pergőtüzet kapott a házunk. Körülbelül ¾ órán át egyfolytában zúdultak az aknák a házra, valószínűleg a Kis-Sváb-hegyről lőtték az Olasz fasori frontot. Az épület rengett, kémények, cserepek, üvegek hullottak, mint a jégeső, és irtózatos robbanások hallatszottak be az óvóhelyre. A lakók egy része az emeleti lakásokban rekedt, és nem tudott idejében az óvóhelyre menekülni. Az óvóhelyen riadó volt. Galambos házparancsnok összegyűjtötte a férfiakat, csákányt, ásót, lapátot nyomott kezükbe, és a bejáratnál mindenre elkészülve vártuk, hogy mikor omlik össze a ház, mikor kell menteni. Az anyák gyermekeiket magukhoz ölelve sírtak, reszkettek. Azt hittük, mindennek vége, szétlövik a házunkat. Ugyanakkor sejtettük, hogy az oroszok támadásra készülnek, és talán még ma el is foglalnak bennünk[et]. Amikor alábbhagyott a robbanások zaja, kibújtunk az udvarra, és láttuk, hogy a ház még áll, de megtépázva, és az udvar tele volt törmelékkel, üvegekkel és téglákkal. Teljesen az óvóhelyen laktunk a nagy sötétségben. A Városmajorból időnként bejött néhány fiatal magyar katona melegedni, hozott biztató híreket a felmentő csapatokról, amiket kételkedve fogadtunk. A lányok körülvették őket, tréfálkoztak, nevetgéltek. Egy kislány gitáron mélabús melódiákat pengetett, és énekelt hozzá. Szilveszter éjjelén egy kis alkohol is jutott még a készletekből, koccintottunk. A fiatalság egy földszintes lakásban gramofon mellett vigadt. Kint ezalatt dörögtek az ágyúk, ropogtak a géppuskák szünet nélkül. (Buda)