Ebéd után szilencium van, mindenki más és más pózban alszik. Aki nem alszik, az olvas, én rendszerint írok. Oly érzékenyek vagyunk, hogy idegeink a legkisebb érintésre is hevesen reagálnak, elpattan, meglazul bennünk valami. Utassy Lóránd levelet kapott, a kertben olvassa, egyszerre csak sírva fakad. Szombathelyi rosszra gondol, utánamegy.

Szegény kis politikai foglyunk, Zsebeházy meghalt. A vád ellene hűtlenség volt. Megéljük a Sopron elleni legnagyobb légitámadást. Zuhognak a bombák, a Déli-pályaudvart bombázzák. A szobánk ablakából látni lehetett a becsapódásokat. Estefelé csend, langyos idő, sétálgatunk, beszélgetünk. Miről? Budapestről. Mi lehet ott? Mennyi mindent takar ez a szó: Budapest! Mi mindent kavar fel az ember lelkében. A pillanat ezredrészében elrobog az ember ide-oda, de közben valami fájó ütést érez a szívében. Ilyenkor nem lehet azt az emberfeletti kínt, ami ránk zuhan. Egy-egy pillanatig tart csak ez a fantáziálás, de sok időbe telik, míg valahogy megnyugszik az ember. Tépelődő, melankolikus bolondok életét éljük.

Március, március! Valószínűtlenül gyönyörű az idő, kiskabátban sétálunk, egyetlen szuverén birtokunkon, a mi kis külön államunkban, a fegyházkertben. Kint egy világ ég, itt bent mi égünk. Égetjük önmagunkat. Csak a magyar tud ilyen következetlen és kegyetlen lenni a fajtája iránt, ahogy mivelünk elbántak. Túlságosan jó magyarok voltunk, hát börtönbe kellett csukni bennünket. Megismétlődnek a 48-as idők, úgy látszik, ez nálunk, magyaroknál már törvényszerűség. Mivelünk bánnak úgy mint hazaárulókkal, pedig a hazaárulókkal szemben érezzük fölényünket.

Délelőtt mise volt, és estefelé titokban leszivárogtunk az ezeréves szobába, ahol március 15-ről emlékeztünk meg. Szemes Pista egy nagyon szép versét mondta el, Jeszenszky Sándor ismertette március 15. jelentőségét, a Talpra magyart, hogy hol és mikor szavalta el Petőfi. Ebbe kapcsolódtam én is bele. Ilyen színpadon, mint az ezeréves szoba, még nem mondták el a Talpra magyart. Meg voltam döbbenve a szavaktól, ahogy hatottak ebben a félhomályos szobában. Az őrszobán Szabó szakaszvezető rettenetesen meg volt ijedve, és alig győzik megmagyarázni a géppisztolyos SS-eknek, hogy ez csak alkalmi szavalás, és semmi összeesküvés vagy lázadás nincsen mögötte.

A verebek hordják a tavalyi száraz leveleket és piszkos szalmaszálakat, hogy fészküket megcsinálják. A galambok a fészer aljából hordják a meszes törmeléket a tojáshoz. A fészer alatt áll az a szörnyű, lapos kocsi, ami a halottakat viszi ki. Az egyik oldalon az élet folytatását szemlélem – a másik oldalon a megsemmisült élet eltüntetéséhez szükséges furgont.

Az idő változatlanul gyönyörű, a Nap ragyogóan süt. Ablakunkból látni a szántóföldeket, minden keskeny földön egy pár ló húzza az ekét, vagy hordja a trágyát. Készítik a vetésnek az ágyat.

Ma elterjedt az a hír, hogy Linzbe visznek bennünket gyalog. Azt is hallottuk, hogy itt fognak „kinyírni” bennünket. Ezt egy elég megbízható őrmester mondta. Valahogy érezzük, valóban Nagyhét előtt állunk. Csak azt kérem a Jóistentől, legyen feltámadás. Révay Kálmán huszárszázados, Almássy Pali alezredes és a két Zerkovitz-fiú betanulta a János-passiót, és mise közben előadták. Meghatóan szép volt.

Elindulunk Kőhidáról. Annyi holmi van csak velünk, amennyit a hátunkon tudunk vinni. Többet nem engedélyeznek. Többször át- meg átcsomagoljuk a holminkat, mit tudunk magunkkal vinni, mit tudunk megmenteni. Végül megkérjük a katolikus papot, Giesbüchl Mátyást, hogy amit otthagytunk, őrizze meg és juttassa el haza, ha módja lesz rá. Az egész fegyházat elözönlötte az SS-eknek részben katonai, részben kórházi oszlopa.

Hajnalban, összetört tagokkal, zúgó fejjel kelünk. Kiállítanak bennünket az udvarra, s általános motozást tartanak. A késeket, borotvákat elszedik tőlünk, aztán indulás Ebenfurtba. Az úton látjuk, hogy Kismarton tele van hadifogollyal. A legtöbb angol, amerikai. Vasutat javítanak. Valamennyien jó erőben vannak, és tiszták. Mi már reménytelenül koszosak vagyunk. Ebenfurtban egy vagonba nyomnak be bennünket. Barcsay ott jár-kel közöttünk, dühöng, valószínűleg részeg. Ordít, hogy akin katonai jellegű ruha van, azt civillé kell tenni, és hogy nem tűri a tegezést.

Olyanok vagyunk, mintha saját nagyapáink lennénk. Mindenki kínlódik, vizet nem kapunk, le nem engednek, hogy a szükségletet elvégezzük. Evésről szó sincs. Némán nézünk magunk elé, várjuk, mi lesz. Az idő múlik, s akárcsak a primitív emberek és a gondtalanok, akiknek jólét az idejük, mi is elvesztettük az időszámítással a kapcsolatainkat. Ilyenkor nem tudja az ember az időt mérni, az idő végtelen, de olyan végtelen, hogy mi még a súlyát sem érezzük. Hosszú kínlódás után valahogy elindul a vonatunk újabb állomás felé. Közben riadók, a mozdonyt leakasztják a szerelvény elől, kint állunk valahol a nyílt pályán. Csönd. Fölöttünk gépzúgás. Nagysokára visszajön a mozdony, és megint elindulunk kecmeregve. Későn, kilenc-tíz óra között megérkezünk Loosdorfba. Az ablakon látjuk, nem messze tőlünk, homályos lámpafényben áll az állomás. Körülöttünk vagonok, amiben magyar kitelepítettek utaznak. Kis idő múlva mellékvágányra tolják a két vagont, lökdösés és vontatás után megállunk, Barcsay kinyittatja az ajtót, és leparancsol bennünket. Ellép előttünk, és kegyetlenül megkérdezi mindenkitől, mintha nem tudná, ki kicsoda, hol született, hogy került ide. Koromsötét van, már csak a kísérő katonák petróleumlámpája világít bele a kérdezett arcába.