Ezerkilencszáznegyvenöt január 18-án a Vörösmarty téri bunkerben, ahova menekültünk, kinyílt a vasajtó, és két riadt fej jelent meg: Major Tamásé és Péter Gáboré, aki feleségéért, Simon Jolánért jött. És Major? Lehet, hogy engem keres? Dörögtek az ágyúk, puskák, géppisztolyok, repülők zúgtak – iszonyú zaj volt –, mégis boldog, mámoros pillanat: az Élet! az Élet! – Valami dzsippel jöttek értünk, szinte felszabadulásunk első félórájában.

Mikor elhatároztam, hogy jelen kis írásommal untatom a tisztelt „nagyérdeműt”, úgy gondoltam nem lesz nehéz. Logikus sorrendiséget kell teremteni a történetek között. A fontossági sorrendet nem könnyű rendezni.

Közeledik a karácsony. Gondolataim dideregve szállnak haza egy kis nyugalomért szörnyű állapotomban. Egyik percben magasan repülnek érzéseim, a másik pillanatban kétségek közé zuhanok. Annyit szeretnék írni Neked, Angyalom, de nincs hová? Annyiszor szeretnék Veled beszélni és nem vagy mellettem. Nem tudom, merre vagy, de olyan jól esik Rád gondolnom, mert ebben a fagyos kietlenségben Te vagy a melegség, akihez a gondolataim dideregve elszállnak, hogy egy kis nyugalmat adjál áldatlan állapotomban. Hozzám csak rémhírek jutnak el. Olyan jól esne valami vigasztaló meleg emberi szó, amit annyiszor kaptam Tőled. Nem tudom miért, de bízom, s a Jóisten kezét látom ebben a megpróbáltatásban. Tudom, Te is szenvedsz miattam. Érzem. De talán ezek az érzelemhullámok találkoznak valahol és kétszeres erővel segítenek rajtunk. Ahogy most ború van, kell, hogy jöjjön majd a derű. Hinni és mindig csak hinni. Látod, most, hogy beszélgettem Veled, a szívem is megnyugodott.

Ma reggel 8 óra körül kivégzik Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Hősies magatartása bennünket is megkeményít. Erődi-Harrach Tihamér elmondja, hogy azután találkozott Bajcsy-Zsilinszkyvel, miután az ügyvédje már közölte vele, hogy feltétlenül kivégzik. Bajcsy-Zsilinszky egy rezdüléssel sem árulta el, hogy tudja: meg kell halnia.

Az egész hét a süket csend jegyében múlt el, de valahogy mindenkire ráült a karácsonyi hangulat, és várakozóan nézünk az újév felé, vajon mit hoz nekünk. Lesz-e kis megnyugvás még az életünkben, amikor odahaza, ha becsengetünk, és levetjük kabátunkat az előszobában, s utána megkérdezzük, van valami újság, Szívem? – Az adóhivatal nem foglalt? – Elhozták-e a virágot, amit küldtem Néked? – Vajon lesz-e, aki erre majd szeretettel felel?! – Hol vagytok? Nem tudom, mi van Veletek. Mit csináltok? Kis meleg otthonunk, amit annyi szeretettel becéztünk, vajon milyen állapotban van? Nincs-e feldúlva, elpusztulva – az a melegség él bennem, ha otthonunkra gondolok, amit csak ott talál az ember, ahol szeretet öleli át a családot. Tudom, hogy nagyon sok szenvedésben és megalázásban lenne szegénykének része, tudom, hogy most őrjítően fájna az elszakadás, és mégis kár, hogy nincs utódom, egy darabka folytatása az életemnek. Este hét óra. Felettünk a repülőgépek zúgnak, bennem elszorul a lélek, mikor jön már ez az idő, hogy az emberek és nemzetek megbékéljenek egymással?

Vízkereszt napja van. A kőhidai templomban misét hallgatunk, s énekeljük: – „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk.” – A kemény férfiarcokról hullottak a könnyek.

Ma egy kissé felengedett [a] rossz hangulatom. Az idő szomorú volt eddig, de most elkezdett pihézni a hó, és egy kis enyhülést hozott. Persze, délelőtt nagyriadó volt, de ezen hamar átestünk. A gondolataim követik ezeket a halálmadarakat.

Fázunk, fázunk, alig tudunk tüzelőt szerezni, az a nyolc kiló szénpor, amit kaptunk, csak büdösítésre jó. Úgy üljük körül a kályhát, mint egy bálványt. A sétákon próbálunk kimelegedni. Közös sétánk kétszer van, délelőtt és délután, Kállay Miklós sétái után. Kállayt mindig egyedül viszik levegőre, nem engednek senkit a közelébe, nem beszélhet senkivel. Én ugyan kétszer, karácsony estéjén tudtam vele pár szót váltani. Egymás kezéből téptük ki a könyveket. Minden betű kevés, olvasni, olvasni! Tanulni nehezebb, mert nem tudunk koncentrálni. A fejünk tele van Pesttel. A hírek, amiket kintről hallunk, hol elferdítve, hol felnagyítva, rossz hangsúllyal jutnak el hozzánk, amiket még jobban kiszínezünk, elferdítünk, és ezzel keserves órákat szerzünk magunknak. Almásy Pál, Révay Kálmán és Koczkás Gyula, akik az irodában dolgoznak, ők igyekeznek biztató híreket közvetíteni.

Mostanában mesedélutánokat rendezünk, hol ebben, hol abban a szobában. Jeszenszky Sándor négy napon keresztül a régi Pestről beszél. És ott jártunk a régi utcákon és tereken. Persze, a meséket nem hallgathatjuk nosztalgia nélkül. Belekarmol, belevág valami az ember szívébe. Dietz Károly volt futballkapitány a sportról beszélt, Popovics görögkeleti pap a görög egyházról.

A mellettem fekvő Hohenlohe herceg nagyon beteg. Nem bírja a fogságot, kínlódik. A feleségét pár nappal előbb szabadon engedték. Aggódik három fiáért és leányáért, akiket Felsőgallán hagyott a birtokon. Ahogy halljuk, ott folynak most a harcok. Hol erre, hol arra dől a csata sorsa. Minden hír, amit hallunk, a húsát perzseli az embernek. Vigyáz rátok eléggé a Jóisten? Anyám, imádkozik értem? Mennyi gondolatom ölel át naponta benneteket!