Az ágyúzás a tegnap folyamán elviselhetetlenné vált. Este a telep egy része leköltözött a pincébe, amelyet Elvira rendezői talentuma lakályossá tett. Mi négyen – a két Józsi, én és Emilio, aki újra beköszöntött, és a menekült zsidók számát szaporítja – fent maradtunk. Nem sokáig. Éjfél után az ágyúgolyók a ház környékét kezdték ostromolni. Könyörtelenül. A ház minden tagjában reszketett; az embernek az volt az érzése, hogy ha még egy percig marad, menthetetlenül rászakad a mennyezet. Felöltöztünk, s indulásra készen összeszedtük ágyneműnket. Aztán egymás előtt elszégyelltük magunkat begyulladásunkért, újra levetkőztünk, visszafeküdtünk. De az ágyúroham még erősebbé vált, a golyók előttünk, mögöttünk, alattunk, fölöttünk csapódtak le… Botorság lett volna tovább várni. Újra felöltöztünk – nagy nevetések között, hogy miért, azt meg sem tudnám mondani –, s levonultunk. Éjfél után fél kettő volt; a pince még ébren, s helyet szorítottak nekünk a heringeshordóban. Oda már csak tompítva jutott el az ágyúszó, s hajnal felé még szundítani is tudtunk. Hogy mi volt az éjjel, hiteles hír még nem jutott el hozzánk. Az oroszok Ferencvárosban vannak, az oroszok Kispesten vannak, az oroszok a Margit-szigeten vannak. A németek fölrobbantották az újpesti összekötő hidat; a németek fölrobbantották az Összekötő vasúti hidat; a Széll Kálmán tér környéke valóságos Sztálingrád, az utcán, a házakban hullák százával; a németek elpusztítják és engedik elpusztítani az egész várost.

És ez tény: a németek – a város hősi védelmében, ahogy a Führer Hauptquartier-kommünikéje fogja hirdetni – pusztítják és pusztulni engedik az egyetlen magyar várost, száz esztendő kemény munkájának szép eredményét. A város úgynevezett védelme semmit sem jelent számukra, hiszen az orosz seregek a Dunától délre és a Dunától északra keményen törnek Ausztria felé, de ők hősiesen védik Budapestet, mert miért kímélnék a magyar fővárost, „mikor Aachent, a régi német koronázóvárost sem kímélték”. „Hősiesen” védik Budapestet, ami azt jelenti, hogy mire a fél város elpusztul, minden középületével, helyrehozhatatlanul, s tízezer polgárt maga alá temet, a hős védők, aránylag csekély veszteségekkel, megadják magukat.

A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány megkezdte a sorozást. Hogy lesz-e kedve egy ilyen félrevezetett, megcsalt, reményvesztett nemzet fiainak zászlók alá vonulni, s komolyabban küzdeni, mint azt kezdettől fogva az oroszok ellen tette, nem tudom. De egyet tudok, ha valaha volt nemzetnek oka arra, hogy egy másik nemzet ellen háborúba vonuljon, akkor a magyarnak van. Ami szerencsétlenséget a német hét esztendő óta Magyarországra zúdított, ahogy bűneivel inficiálta, ahogy uralkodó osztályának gyöngeségét a maga bestialitása javára hasznosította, ahogy lépésről lépésre szorította a háborúba, ahogy példájával a legnagyobb gazságokból számára erkölcsi ideálokat teremtett, ahogy a magyar csapatokat felszerelés nélkül elvérezni hagyta, ahogy az országot kifosztotta, ahogy érdemes embereit rabszíjra fűzte, ahogy érdemtelen embereit gyilkolni, rabolni buzdította (sok buzdításra ugyan nem volt szükség), ahogy férfilakosságát maga mellé, maga alá kényszerítette, ahogy Budapestet a föld színével egyenlővé tette – az ember ki nem fogy a vádpontokból –, mindez olyan gyalázatos támadás az ország ellen, hogy ha egy kis önérzet maradt az országban, valami szent harag, akkor muszáj fegyvert ragadnia. Nem is látom e pillanatban egyéb bizonyságát életrevalóságának, elhivatottságának. Csak így teheti jóvá, amit a német ellene s amit ő maga önmaga ellen vétett. Restellem Tyrt[a]eus voltomat, de ezekben a szörnyű időkben hányszor nem ismer az ember önmagára.

(A magyar rádió egész nap a legérzelmesebb slágereket játssza: „Ne félj, ne élj, én már a tied vagyok”, „Én nem veszekszem veled”, „Tiéd az éjszakám”, meg a Lohengrin nászindulóját… A pincék könnyezve hallgatják.)