Állandóan figyeltük a londoni rádiót. A hírek szerint élénken tárgyaljuk a fegyverszünetet, ami órák, esetleg percek kérdése.

Korán reggel zúgni kezdenek a tankok, rettentő nagy a nyüzsgés. Kis idő múlva egy amerikai főorvos jön, aki szelektálni fogja a kórházakat, mert német katona amerikai parancsra, még ha sebesült is, nem maradhat a kórházban. Aki szállítható, azt viszik Pfarrkirchenbe. Ez az orvos megkérdezi, mit keresek itt. Dadogok valamit, erre ő legyint és továbbmegy. Utána jön a barátom, a magyar orvos, aki behozott. Azt mondja: nem jó kimenni az utcára, mert a magyar tiszteket, legénységet összefogják, és a kórház melletti mezőre viszik, ahol egy nagy pajta van, s összeírás után elszállítják őket. Megint itt a tétovázás, menjek-e, ne menjek, lehet, hogy felismernek, kiabálnak, és beállítanak a sorba engem is. Nekem elég volt már a fogságból. Viszont itt, a németek között sem szeretek lenni. Nincs velem semmim, se törülköző, se szappan, mind lent van a tiszti szálláson. Mégis csak le kellene mennem. Végre megérkezik az első jó hír, hogy nyugodtan lehet közlekedni, az amerikaiak nem bántanak senkit. Bátorságot veszek, és lemegyek az iskolába. Ott már nagyban fosztogatják az ottmaradt bőröndöket, hátizsákokat, sajnos magyar asszonyok. Nem kérdeztem, hogy kik, mik, rájuk ordítottam, és kiparancsoltam őket a szobából. Eleinte morogva, de jól megrakodva kisomfordáltak a rablott holmikkal. Furcsa látvány, amint civil és tiszti batyuk összevissza vannak hányva, kifosztva, szinte jelképet látok benne: az összekeveredett, kifosztott, feldúlt Magyarországot. Én is megpróbálom összeszedni, ami még a motyómból megmaradt, és indulok a kórház felé.

Beregfy volt nyilas hadügyminiszter autóján már amerikai csillag van, és a tábori csendőrség használja. Azt is megtudtuk, azért volt a magyarokkal szemben ez a szigorúság, mert Beregfy hadügyminiszter az amerikai bevonulás előtt megszökött, aztán meggondolta magát, és visszajött, de nem jelentette senkinek a visszaérkezését, Nagyőszi se tudott róla, és becsületszavát adta az amerikai parancsnoknak, hogy a magyar hadügyminiszter nincs itt. Most pedig úgy látszik, mintha Nagyőszi nem mondott volna igazat. Ezért vettek gyanúba, és tartóztattak le minden magyart.

Ünnepi hangulat van a kisvárosban. De amint a magyarok közé megyek, vége az ünnepi hangulatnak. Tíz–tizenöt kis csoport áll a templom előtt, már szidják egymást, pletykálnak, mindegyiknek van a másikról egy-egy rossz szava. Megtudtam, hogy mi, a politikai foglyok az amerikaiakkal tárgyalunk. Triffternben Szombathelyi, Vattay és Inkey itt, Tannban pedig Hennyei és Vörös Géza tárgyal. Passauig kérik a szabad mozgást; akkor hajóval mehetnénk haza, Budapestre. Én azt mondtam, a legjobb lenne, ha Magyarországról jönne értünk valaki, és hazavinne bennünket.

Megismerkedtem egy magyar cigánnyal. Amerikai káplár, apját Timár Józsefnek hívják. New Yorkban született, Amerika a hazája, de minden cigánylemeze megvan, és Burát tartja a legjobb cigánynak. Sír, ha hallja a hegedűjét. Civilben ő is muzsikus, de jazz-zenekarban. Bőgőn játszik. Azt mondja, hogy az amerikai nép nem ítéli el a magyart, amiért belépett a háborúba, bár nem is rajonganak értünk.

Ma egy hónapja, hogy kiszabadítottak bennünket. A mai nap jóhíre, hogy Passauban valaki olvasott egy május 19-i magyar újságot, amelyben azt olvasta, hogy angol, orosz és Jávor-filmek mennek, és valami szép cikk is volt rólam. Szinte nem akarom elhinni.

Óriási izgalom, fél hét körül felkeltenek, hogy menjek az amerikai parancsnokság elé, mert ott van egy magyar kocsi, Pestről jött, s egy úr velem akar beszélni. Azt se tudom hogyan, de pillanatok alatt felöltözöm. Ész nélkül rohanunk Cserey Andrással együtt. Már messziről látom a kocsit, orosz katona áll mellette, s látom, hogy egy civil úr felém tart. Bemutatkozás: Péter Gábor, h. főkapitány, a politikai osztály vezetője. Azzal kezdi, hogy üljünk le a fűre, s hogy nem kell-e pénz, van-e ennivaló, és írjunk levelet, mert elviszi Pestre. Most azért utazott erre, hogy megtudja, kik és milyen emberek vannak a környékünkön.

Mióta Péter Gábor elment, csak a napokat számlálom, s várom a választ, de a mai napig semmi pozitívum nem történt. Várunk, várunk, a nyilasok pedig fenyegetőznek, hogy eljön még otthon az ő idejük. Orosz–amerikai ellentétekről pletykáznak, arra építik vágyálmaikat.

Vonz a pályaudvar, hátha innen indulok haza. Kisétálok, megnézem. Teljesen kihalt állomás, csak üres vagonok, az se sok. Ahogy nézegetek, látok egy motoros szerelvényt, a kocsik oldalán: B. H. É. V. [felirat]. Csupa új kocsi, és a szerelvény mögött a szokott tábla az útiránnyal: Dunaharaszti. Elszorul a szívem, gyorsan továbbmegyek.

Nagyon egyedül érzem magam. Őrlődünk, egyik nap a másik után fut el, és öregszem. Érzem, hogy múlik az idő, nagy kár minden napért. Mit keresek én itt? Próbálom megmagyarázni, hogy minden rosszban van valami jó, de egyelőre még nem látom, mi a jó. Kinn az utcán az amerikaiak jókedvűek, nevetnek, én nem tudok nevetni, talán már egy éve nem nevettem szívből.