Cenzúrázatlanul

Csibész gyerekek, szerelmes fiatalok, szerető anyukák, apukák: pont olyanok voltak, mint amilyenek mi vagyunk.
Az ő életüket azonban szétszaggatta a háború, a nyomor, a betegség, a terror. Visszaemlékezések egy időszakból, amiben az emberek sosem tudták, mit hoz a következő pillanat,
vagy inkább: mit visz el. A hétköznapi emberek napló részletei mellett olvashatjuk "hivatásos" betűvetők, politikusok, közéleti szereplők sorait is.

Fodor Eszter (szerk.). Budapest, Szociális Missziótársulat–Kairosz Kiadó, 2014. 136.

1945. április 13. péntek

Teréz nővért Csobánkára helyezték. Nagyon szívesen beletalálta magát a kertészkedésbe. Az új gyümölcsös sérült fáit gyógyítgatja. Komáromból kedves Johanna nővér jött fel, mert nem kaptak még semmi hírt az anyaházból. Sokat szenvedtek a megszállóktól, zaklatásaik miatt a templom toronyszobájában laktak. Értékeiket a virágágy alá ásták, s azonnal borsót vetettek, ami szépen kizöldült, és nem kelt gyanút. Kedves Hedvig és Ida nővérek Kőszegen vannak, úgy tudják, hogy nekik nincsen hová jönniük. (Buda, Krisztinaváros)

Fodor Eszter (szerk.). Budapest, Szociális Missziótársulat–Kairosz Kiadó, 2014. 136.

1945. április 15. vasárnap

A legszebb tereken szovjet katonai emlékoszlopok készülnek. A gépesített haditechnika és a tömegerő jelen diadalát fogják hirdetni. Szép, hogy nem a győztes hadvezérek homlokára fonják a babérkoszorút, hanem a Budapest ostrománál életüket vesztett katonák emlékét örökítik meg. Ugyanakkor a mi hősi halottaink sírkeresztjeit el kellett tüntetni a közterekről és az utcákról. Lázasan dolgoznak, hogy május elsejére az új jelleget viselje fővárosunk arculata. (Buda, Krisztinaváros)

Fodor Eszter (szerk.). Budapest, Szociális Missziótársulat–Kairosz Kiadó, 2014. 137.

1945. április 22. vasárnap

Fáradtan ébredünk, mert a tavaszi szél egész éjjel zörgeti a papírral beragasztott ablakokat. Ma nagy ünnepünk lesz, mert elöljárósági utalványra hat kocsi homokot és meszet hozhatunk a német iskolától. A hepehupás földön nehéz a tehercipelés. Délután meg nyolc mázsa élelmiszert kell a népkonyhának szállítani, ezt is nővérerővel. Bizony hiányzik a lóerő, úgyis mint igavonó, úgyis mint élelem. A vitaminhiány és a csökkent tápérték miatt gyakran érezzük erőink fogytát. Kedves Genovéva nővér Héhalomról és kedves Johanna nővér Komáromból csomagokkal érkeznek. (Buda, Krisztinaváros)

Fodor Eszter (szerk.). Budapest, Szociális Missziótársulat–Kairosz Kiadó, 2014. 139.

1945. április 27. péntek

A vár udvarán harckocsi- és autóroncsok, katonai felszerelési tárgyak és a vár égésénél tönkrement, félig égett bútorok hevernek. A trónterem teljesen kiégve, a parkettának csak a darabjai láthatók, két szobor kisebb szilánksérülésekkel még talapzaton állt. A palota több helyén a bombatalálat és a tűz következtében az emelet leszakadva. A kormányzósági előcsarnok katonai felszerelésekkel, levetett egyenruhákkal, abrakos tarisznyákkal, konzervdobozokkal, otthagyott lőszerekkel, dísznövények és bútorok roncsaival volt eléktelenítve. A palota egyik szárnya teljesen kiégett, a bútorok és a képek egy részét a németek, másik részét az oroszok hurcolták el. A várkapitány a helyén maradt. A rombolást, rablást megakadályozni nem tudta, de hűségesen őrzi, ami még értéknek mondható. (Buda, Krisztinaváros)

Fodor Eszter (szerk.). Budapest, Szociális Missziótársulat–Kairosz Kiadó, 2014. 140.

1945. május 1. kedd

Május elsején a vörös csillag vezetői zenével ébresztik a várost, 9 órakor kezdődik a felvonulás. Az összes gyár, üzemek, szakszervezetek munkásai részt vesznek, mert így megkapják a napi bért, mintha dolgoznának. Egész csinos összeget keres az a család, ahol apa, anya és néhány nagy gyerek is dolgozni jár. Hullámzik a tömeg, lengenek a zászlók, az előre kinyomtatott plakátok és jelmondatok hirdetik a felvonulás propagandajellegét. A lepedő nagyságú arcképek között olyan is van, amit nem vászonra festettek, hanem bársonyra égettek. Az iskolás gyermekek kezében apró vörös zászló, vannak, akik nemzeti színűt kérnek. Hiszen elvétve az is akad a lobogók között is, különben nem tudnánk, hogy Magyarországon vagyunk. (Buda, Krisztinaváros)

Szirmai Rezső

Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Pelikán Kiadó, Budapest, 1993. 26-35.

-1. november 30. hétfő

Furcsa arcú fiatalember ül szemben velünk. Nem is az arca furcsa, az arckifejezésében van valami, ami hol bambának tűnik, hol vadnak, hol mogorvának, hol félelmetesen korlátoltnak, de mindig idegenszerűnek, mindig távolinak, megközelíthetetlennek, tébolyultnak és egyben öntudatosnak. Három és félórás beszélgetésünk alatt egyetlen pillanatig sem mosolygott. Nem ismeri a nevetést. Még soha életében nem nevetett. Tekintete alattomos, merev. A gátlások, a kisebbségi érzések, a feneketlen lelki sértődések, idegrendszerének sebei szinte kitapinthatóak minden szavában, minden szemvillanásában. Ahogy beszél, hazugságai úgy állnak, csillogva és dermedten a levegőben, mint egy cseppkőbarlang mélyén a cseppkövek. Harmincnégy éves. Van valami vadállati benne. Hallgatva nehéz, vontatott, dadogó szavát, figyelve a mondatok között tartott szünetekben meg-megtorpanását, nézve szemének hol vad lángjait, hol apatikus elhamvadását, az ember önkéntelenül egy vadállatra gondol, amely az utolsó kegyelemdöfés előtt a dzsungel bokrában ül és tehetetlen vérszomj megfékezett paroxizmusában bámul ki a sötétből. A vád ellene: Újvidék. A vád szerint ő volt az újvidéki vérengzés legkegyetlenebb irányítója. De nemcsak Újvidék bűne égeti, a vád szerint a kecskeméti gettó embertelen csendőrparancsnoka volt, a hatvani vasútállomásról minden rendelet nélkül deportáltatta a munkaszolgálatosokat, a Kárpátalján megfékezhetetlenül ütötte, verte, kínozta, ölte a nyilas rendszer üldözöttjeit, ahol megjelent, lába nyomán megnyílt a pokol. Egy nehezen forgó nyelvű, csendes szavú fiatalember ül velünk szemben. Minden szavából oly hosszú árnyék nyúlik a lelke felé, hogy csak évekig tartó vizsgálat tudná követni s megállapítani az árnyak eredetét és anyagát.

Szirmai Rezső

Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Pelikán Kiadó, Budapest, 1993. 39-43.

-1. november 30. hétfő

Aznap hagyták másodfokon helyben halálos ítéletét, amikor beszéltünk vele. Fellebbezésnek többé helye nincs. Talán kegyelmet kap, talán nem. Mindenesetre most, amikor rongyos, szűk katonazubbonyában, rongyos nadrágjában, egész testében dideregve elénk tántorog, a jogerőssé vált halálos ítélet rémületével az arcán, még nem lehet tudni, kivégzik-e az elkövetkezendő napok egyikén, vagy kegyelemből átváltoztatják-e a halálos ítéletet életfogytiglan tartó kényszermunkára. Alacsony ember, valamikor zömök lehetett, most csontos, sovány. Fakószín arcából elővillog barna szeme. Szeme alatt mély karikák árkai. Fiatalember, 1906-ban született. Felfelé fésült szénfekete hajában, a két mellett mélyen lelógó bajuszában ősz szálak csillannak. Imbolyogva jön le cellájából, járásában van valami bizonytalanság, ingatagság, tántorgás. Két karját bizonytalanul, tétován lóbálja szűk börtönfolyosón, hol a falat súrolja, hol a korlát vasát. Ahogy leül velünk a fogházőrmester kis asztala mellé, fejét nyomban a kezébe ejti. Alig tenyérnyi távolságban arcától ég a villanykörte, szeme zavarosan lángol a fényben. Először a hangját figyeljük, ezt a jól hangsúlyozó, tömör, mély, vidékies hangot, amely a németek bevonulása után oly sokszor okozott megdöbbentő perceket azoknak, akik a rádiót hallgatták. Nem lehet megismerni. Most tétova a hangja, csendesebb, bizonytalanabb, nem is olyan mély, nem olyan öblös. Pedig még most is fülünkben cseng az a hang… Azok a mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék, amelyeket az a hang terjesztett! A rádió helyzetmagyarázója volt a németek inváziója után, a „Tarnopolból indult el”, a „Kaganovicsok” című szörnyművek szerzője, az „Ártatlanok”című komprimált bűn egyik írója, az „Egyedül vagyunk”, a „Magyar Futár”, az „Új Magyarság” és egyéb dachaui közlönyök szerkesztője. Szenvedélyesen magyarázza jóhiszeműségét, sőt ki meri mondani ártatlanságát. Ki meri mondani e két szót: ártatlan vagyok… nem fél, hogy e két szó bűnös ajkon lángot vet! Mondatai kerekek, logikája precíz, mondat- és gondolatfűzése hibátlan, modora sima, csak egy-egy szemvillanásban, egy-egy szavának hangsúlyában, egy-egy taglejtésének hirtelenségében nyilvánul meg egy halálraítélt ember rémülete és reménykedése…

Szirmai Rezső

Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Pelikán Kiadó, Budapest, 1993. 44-51.

-1. november 30. hétfő

Pattogó szavú, erős hangú fiatalember. Bajuszának szálai megnőttek, lelógnak, mögülük erős, hófehér fogsora csillog. Gyakran nevet, hangosan, jókedvűen, a Burschenschaftok [diákegyesület – a szerk.] legényeinek nevetőkórusában kitűnően beleillene harsány nevetése. Félszemén kötés van. Barna kabátja alatt pizsama. Biztosan kitűnően tud s szeret kórusban énekelni. A fogházőr azt mondja: aligha tud cellájából az őrmesteri szobába jönni, nagyon beteg. De egy perc múlva vidáman lép be. Bocsánat – mondja –, csak kiszólok. Kimegy a folyosóra, valamit mond az őrnek, aztán újra bejön, szinte beperdül, cigarettával kínáljuk, rágyújt és – mint mondja – rendelkezésre áll. Hangos szóval felel minden kérdésre és sokat nevet. Ez az a fiatalember, akit a Kállay-kormány eltiltott attól, hogy neve nyomtatásban megjelenhessen, mert féktelen, dúvad uszítása a legnyilasabb nyilas mértéket is meghaladta; aki harsány hangjával a rádióban és féktelen tollával a nyilas lapok hasábjain olyan eszméket hirdetett, amelyeknek hatása alatt minden eszmetársa már jóval a nyilas korszak beköszönte előtt bitót ácsolt szívében a zsidók számára; aki váratlanul felfedezte magában a munkások protektorát és vad harcba kezdett a tőke és a földbirtok ellen; aki megszökött a nyilasok elől és belépett az SS-be; aki mint SS-százados ölt, pusztított, harcolt; akit kivetett magából az SS és akit internáltak a nyilasok; aki megszökött a nyilas internálótáborból és önként jelentkezett az amerikaiaknál; aki egy May-regény hőse lehetett volna és a vérbe mártott toll ámokfutója lett. Egy kicsit olyan mint a Három testőr egyike, vad, hangos, vidám, felelőtlen – de elfajzott, megszállott, mások szenvedésétől és vérétől mámoros, lelkében a felszínes jószándék alatt az emberien embertelen ösztönök mélybe nyúló gyökereivel.

Szirmai Rezső

Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben. Pelikán Kiadó, Budapest, 1993. 62-69.

-1. november 30. hétfő

Alig hallani lépteit, amikor jön a börtönfolyosó vaspallóján. Félszeg mozdulatokkal lép be a szobába, alig hallhatóan köszön, megbiccenti fejét és leül a lócára. A villanyfény homályában sárgán csillan az arca, két barna szemgolyója, mint léghuzamban két tűzkör, riadtan forog, kapkod, lángol. Arcbőre feltűnően sárga. Rövidre vágott haja tele ősz szálakkal. Ritkás, őszes szakálla borítja az állát. Ebbe a szakállba az ajak két oldalán belekeveredik ezüsttel meghintett fekete bajusza, amely jellegzetesen úgy lóg alá, hogy ajkának lét sarkát nem érinti s így a bajusz és a szakáll összefolyó, gondosan ápolt szőrzetéből, mint két sárga félhold, kopáran és csupaszon sápad elő két körcsík az ajka két oldalán. Ezt a csupasz húsdarabot néha megsimítja a kezével, láthatóan büszke rá, a beszélgetés során meg is említi. Hosszú, éles metszésű, egyenes orra van, hosszú rajzú arca, hosszú füle, feltűnően duzzadt cimpákkal. Többször hivatkozik turáni mivoltára, ázsiai eredetére, de az arca inkább egy középkori spanyol inkvizítoré, mint egy turáni lovasé. Nagyon halkan beszél, gesztusokkal alig, inkább élénk, barna szemének felvillanásaival és gyors tekintetváltásaival kíséri szavait. Amikor beszél, alig érthető mormolássá folynak. Nem könnyű megszólalásra bírni. Határozottan zárkózott jellemű ember. És félszeg. Mozdulatai is félszegek, mosolyában valami sértődékeny félszegség érezhető. De félszegsége mögül szinte láthatóan előrenyújtja fejét a makacsság, a hajthatatlanság, a sértődékenység. Olyan ember benyomását kelti, aki nem dübörög, hanem surran egy úton, de ehhez az úthoz ragaszkodik, mint egy rögeszméhez. Debrecenben még egyszerű újságíró volt. Budapesten már egy szélsőjobboldali lap főszerkesztője és aztán felült a vihar szárnyaira és egyre jobbra kanyarodott, míg végül a Sajtókamara elnökségén, áltudományos antiszemita könyvek szerzőségén, a rádió, a film fasiszta szellemű irányításán, sajtófőnökségen és államtitkári pozíción át beevezett a Szálasi-éra szennyvizeire. Közel három óra hosszat ül szemben velünk, az ingó lábú lócán. Nagynehezen fogad csak el egy cigarettát, de aztán szenvedélyesen szívja. Gyorsan búcsúzik, szeme megvillan s oldalt fordulva, a fal mellé húzódva, félénken, félszeg mozdulattal kisurran a szobából.

A Szálasi-per. Vád, vallomások és az ítélet. (Szerk. Ábrahám Ferenc–Kussinszky Endre) Híradó Könyvtár, Budapest, 1945. 3-4.

-1. november 30. hétfő

A tárgyalás

A népbírósági tárgyalások során eddig nem látott nagy érdeklődés mellett kezdte meg kedden, 1946. február 5-én délelőtt a népbíróság Jankó Péter tanácsa Szálasi Ferenc és hat társa bűnügyének főtárgyalását. A Zeneakadémia nagytermét és a karzatokat zsúfolásig megtöltötte az érdeklődő közönség. A tárgyalás érdekessége, hogy a bűnper hét vádlottjának két-két védője van. A tárgyalást 9 óra 27 perckor nyitotta meg Jankó tanácselnök, akinek intézkedésére fogházőrök kíséretében vonulnak be a vádlottak. Elől Szálasi Ferenc, utána Szőllősi-Naszluhácz Jenő, Kemény Gábor, Beregfy-Berger Károly, Gera József, Vajna Gábor és Csia Sándor.