Aznap hagyták másodfokon helyben halálos ítéletét, amikor beszéltünk vele. Fellebbezésnek többé helye nincs. Talán kegyelmet kap, talán nem. Mindenesetre most, amikor rongyos, szűk katonazubbonyában, rongyos nadrágjában, egész testében dideregve elénk tántorog, a jogerőssé vált halálos ítélet rémületével az arcán, még nem lehet tudni, kivégzik-e az elkövetkezendő napok egyikén, vagy kegyelemből átváltoztatják-e a halálos ítéletet életfogytiglan tartó kényszermunkára. Alacsony ember, valamikor zömök lehetett, most csontos, sovány. Fakószín arcából elővillog barna szeme. Szeme alatt mély karikák árkai. Fiatalember, 1906-ban született. Felfelé fésült szénfekete hajában, a két mellett mélyen lelógó bajuszában ősz szálak csillannak. Imbolyogva jön le cellájából, járásában van valami bizonytalanság, ingatagság, tántorgás. Két karját bizonytalanul, tétován lóbálja szűk börtönfolyosón, hol a falat súrolja, hol a korlát vasát. Ahogy leül velünk a fogházőrmester kis asztala mellé, fejét nyomban a kezébe ejti. Alig tenyérnyi távolságban arcától ég a villanykörte, szeme zavarosan lángol a fényben. Először a hangját figyeljük, ezt a jól hangsúlyozó, tömör, mély, vidékies hangot, amely a németek bevonulása után oly sokszor okozott megdöbbentő perceket azoknak, akik a rádiót hallgatták. Nem lehet megismerni. Most tétova a hangja, csendesebb, bizonytalanabb, nem is olyan mély, nem olyan öblös. Pedig még most is fülünkben cseng az a hang… Azok a mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék, amelyeket az a hang terjesztett! A rádió helyzetmagyarázója volt a németek inváziója után, a „Tarnopolból indult el”, a „Kaganovicsok” című szörnyművek szerzője, az „Ártatlanok”című komprimált bűn egyik írója, az „Egyedül vagyunk”, a „Magyar Futár”, az „Új Magyarság” és egyéb dachaui közlönyök szerkesztője. Szenvedélyesen magyarázza jóhiszeműségét, sőt ki meri mondani ártatlanságát. Ki meri mondani e két szót: ártatlan vagyok… nem fél, hogy e két szó bűnös ajkon lángot vet! Mondatai kerekek, logikája precíz, mondat- és gondolatfűzése hibátlan, modora sima, csak egy-egy szemvillanásban, egy-egy szavának hangsúlyában, egy-egy taglejtésének hirtelenségében nyilvánul meg egy halálraítélt ember rémülete és reménykedése…