Nagyon egyedül érzem magam. Őrlődünk, egyik nap a másik után fut el, és öregszem. Érzem, hogy múlik az idő, nagy kár minden napért. Mit keresek én itt? Próbálom megmagyarázni, hogy minden rosszban van valami jó, de egyelőre még nem látom, mi a jó. Kinn az utcán az amerikaiak jókedvűek, nevetnek, én nem tudok nevetni, talán már egy éve nem nevettem szívből.

A színházból nem lesz semmi, gyanítom, Hajmássy lőtte le a dolgot. Legyen boldog. Dietersburgban van a „hűség háza”, onnan indulnak el azok a röpcédulák, amelye[ke]n ezt olvassuk: „Kitartunk, éljen Szálasi!” Tőlem kitarthatnak, de nem lesz, aki kitartsa őket. Az amerikai C. I. C. [Counterintelligence Corps, a katonai elhárítás szervezete – a szerk.] lassan szedi össze őket. Az a hír is jött, hogy újra tömörülnek, méltóságokat választanak egymás közül. Lehet, hogy győztek?! Jó, hogy fejedelmet nem választanak.

Meghívnak a Simbachban tartandó amerikai–magyar bálra, örülök a meghívásnak, mert közben meglátogatom Esterházy Móricot. Nagyon szép, öreg kastélyban lakik, évszázados fák árnyékolják a falakat. Alig tudunk bejutni, úgyszólván nincs bejárat. Olyan, mint egy elvarázsolt kastély. Végre valaki megmutatja az utat. Móric atyó nagyon le van törve, rettenetesen sovány, kopott sárga cipő a lábán, ruhája szürke flanelnadrág és kék olasz katonakabátból átalakított zakó. Nagyon szomorú látvány. A ház tele szudétanémetekkel, akik a cseh nép bosszúja elől menekültek. A csehek állítólag körülzárják a német falvakat és felgyújtják. Így fizetik vissza a kölcsönt.