Korán reggel zúgni kezdenek a tankok, rettentő nagy a nyüzsgés. Kis idő múlva egy amerikai főorvos jön, aki szelektálni fogja a kórházakat, mert német katona amerikai parancsra, még ha sebesült is, nem maradhat a kórházban. Aki szállítható, azt viszik Pfarrkirchenbe. Ez az orvos megkérdezi, mit keresek itt. Dadogok valamit, erre ő legyint és továbbmegy. Utána jön a barátom, a magyar orvos, aki behozott. Azt mondja: nem jó kimenni az utcára, mert a magyar tiszteket, legénységet összefogják, és a kórház melletti mezőre viszik, ahol egy nagy pajta van, s összeírás után elszállítják őket. Megint itt a tétovázás, menjek-e, ne menjek, lehet, hogy felismernek, kiabálnak, és beállítanak a sorba engem is. Nekem elég volt már a fogságból. Viszont itt, a németek között sem szeretek lenni. Nincs velem semmim, se törülköző, se szappan, mind lent van a tiszti szálláson. Mégis csak le kellene mennem. Végre megérkezik az első jó hír, hogy nyugodtan lehet közlekedni, az amerikaiak nem bántanak senkit. Bátorságot veszek, és lemegyek az iskolába. Ott már nagyban fosztogatják az ottmaradt bőröndöket, hátizsákokat, sajnos magyar asszonyok. Nem kérdeztem, hogy kik, mik, rájuk ordítottam, és kiparancsoltam őket a szobából. Eleinte morogva, de jól megrakodva kisomfordáltak a rablott holmikkal. Furcsa látvány, amint civil és tiszti batyuk összevissza vannak hányva, kifosztva, szinte jelképet látok benne: az összekeveredett, kifosztott, feldúlt Magyarországot. Én is megpróbálom összeszedni, ami még a motyómból megmaradt, és indulok a kórház felé.

Közben bejön egy amerikai katona. A tiszti asszonyok faggatják, és föl vannak háborodva, amiért az amerikaiak a magyar tiszteket kiállítják a rétre. Az amerikai nyugodtan kérdezi:

– Velünk mint hadifoglyokkal, hogy bántak maguk? Mi tudjuk, hogy sok amerikai pilótát agyonvertek.

Azzal továbbment, lerázta magáról őket, mint a kutya a vizet, nem minden megvetés nélkül.

Cserey András vesz pártfogásba. Végigjárjuk vele az amerikai kommandókat, hogy legitimációt kapjak, és szabadon mozoghassak. A válasz az, hogy ők mennek tovább, de holnap, holnapután megérkezik a katonai közigazgatás, az majd elintézi az ügyemet. Szóval, Bandiéknál lakom, parányi szoba, rajtam kívül még hárman vannak, köztük egy kanyarós kisgyerek. Hosszas utánjárás után a ház kap egy sárga táblát: Off Limits! Ez azt jelenti, hogy ide még az amerikaiak sem jöhetnek be lakást rekvirálni. Estefelé járunk, már úgy-ahogy berendezkedtünk, összegyűl egy kisebb társaság, és elkezdődik a mentegetőzés:

– Én nem vagyok nyilas! Nem is voltam soha!

– Én csak annyit mondok, hogy a magyarok rosszabbak voltak, mint a Gestapo, és azóta néha keserű a szám íze. A legtöbben meg vannak döbbenve, ha az igazságot rájuk olvasom.

Itt már a háború befejezése. Az amerikai rádió Hitler és Göbbels öngyilkosságát jelenti. Zuhog az eső sajnos, a magyar tisztek és [a] legénység az éjszakát is a mezőn töltik. Az amerikai élkatonaság kezd kivonulni a községből, egész éjjel zörögnek a tankok. Bámulom a felszerelésüket, ruhájukat, mint az óramű, úgy működik minden, és még sincs bennük trapp és keménység. Civilek katonaruhában, ha nem lenne páncélsisak rajtuk, afrikai vadászoknak nézném őket. Kedvesek, gyerekesek. Ezeknek üzentünk háborút, ezek ellen akartunk háborút nyerni.

Budapest, Akadémiai, 1987. 76.