Ünnepi hangulat van a kisvárosban. De amint a magyarok közé megyek, vége az ünnepi hangulatnak. Tíz–tizenöt kis csoport áll a templom előtt, már szidják egymást, pletykálnak, mindegyiknek van a másikról egy-egy rossz szava. Megtudtam, hogy mi, a politikai foglyok az amerikaiakkal tárgyalunk. Triffternben Szombathelyi, Vattay és Inkey itt, Tannban pedig Hennyei és Vörös Géza tárgyal. Passauig kérik a szabad mozgást; akkor hajóval mehetnénk haza, Budapestre. Én azt mondtam, a legjobb lenne, ha Magyarországról jönne értünk valaki, és hazavinne bennünket.

A ház előtt egy autóban két amerikai katona ül, a lábuk a kocsi ajtajára rakva, az egyik klarinétot fúj éktelen hamisan, a másik gyerekharmonikán nyekereg. A magyar gyerekek körülállják őket, és énekelnek ehhez a furcsa muzsikához valami dalt. Majd kiestem az ablakból, úgy figyeltem, hogy mi lehetett az a dal, amit énekeltek, de nem sikerült megtudnom. Mikor az amerikaiak befejezték ezt a különleges attrakciót, megtapsolták a gyerekeket, a gyerekek megtapsolták őket, a kölcsönös udvariasság eredménye: a srácok csokoládét kaptak a katonáktól. Azt is megfigyeltem, hogy az amerikai katonák, mielőtt továbbvonultak, indulásuk előtt a legkisebb papírdarabot is összeszedték. Az itt maradottak, ha nincsenek szolgálatban, folyton labdáznak. Egyik kezükre nagy kesztyűt húznak, a másik kezük szabad, s egy gumilabdát dobálnak egymásnak, mindig messzebbről. Órákig csinálják. Utána nagyszerűen esznek. Nem messze van tőlem a konyhájuk, látcsővel tisztán kiveszem, mit kapnak. Levest, húst, mártást, különböző zöld körítést, tésztát, vagy csokoládéval vagy lekvárral leöntve, sajtot, kávét, aztán aki akar, gyümölcsöt vagy tejet. A konyha [a] saját villanyukkal működik, és állandóan szól a rádió. Van benzinnel melegített mosogatókészülékük, a szakácsokon gumikötény, mint egy operáló orvoson, a kenyerük hófehér. Nagyon tudnak, de akarnak is nevetni.

Meglátogatott Kovács Károly csendőrhadnagy, elmondotta, hogy Barcsaytól azt a parancsot kapta, mikor Simbachban foglyok voltunk, hogy [ha] az amerikaiak olyan közel érnének hozzánk, esetleg megmenekülhetnénk, ki kell végeztetni bennünket.

Mi íveket töltöttünk ki, hogy ki hová akar menni, mennyi a motyója. Bár már mehetnénk. Azon is töröm a fejem – ha Isten őrizzen, nem kerülnék haza –, mihez fognék. Az biztos, hogy akárhogy is, de elszerződnék itt egy színházhoz, ha nem is színésznek, akkor díszítőnek, vagy kellékesnek, mégis a színház levegőjét szívjam. Már több mint egy éve elvették tőlem a színpadot. Kiss Ferenc és hitvány csatlósai ezt az időt sohasem tudják nekem visszaadni.

Eszembe jutott, hogy a Jóisten a virágnak szépséget, jó illatot adott, a madárnak éneket és repülést, az embernek értelmet és szívet – az előbbiek az embert szolgálják, s az ember hálátlan a Jóistennek, mert nincs szeretet benne, ha lenne, akkor béke lenne a földön, és az a sok civódás, gyűlölet, harc nem vezetne a legyőzetéshez. Olyan szép és jó tud a természet lenni, csak az ember gonosz. Most az egész világ ünnepli a győzelmes háború végét, csak a német szívet dagasztja újra a gyűlölet – pedig ők az okai –, nem mondják, de érezni a gyűlöletet bennük.