Tizenegy óra lehetett. Barcsay eltűnt, berobog egy teherautó, öt vezérkari tiszttel, géppisztollyal felfegyverkezve, és kihívják a pajtából Szombathelyit. A rendőrhadnagy ugrál, ágál és ellenszegül. De a megmozduló géppisztolyok elhallgattatják.

– Kérem a tiszteket és az asszonyokat, álljanak ki, velünk jönnek – mondja Baán vezérkari ezredes.

Elhűlve hallottuk ezt, és nekirohantunk, hogy velünk mi lesz, ha Barcsay visszajön, lemészároltat bennünket! De Garay vezérkari őrnagy megnyugtatott bennünket, mondván, előbb a nők és a tisztek, azután következünk mi, civilek.

Izgalmas, forró percek, őket elvitték, mi vártunk két és fél órát. Szombathelyi nem ment el, azt mondta, ő akar az utolsó lenni, biztonságban akar tudni bennünket, mert félő, hogy ez az emberből kivetkőzött fenevad Barcsay visszajön. Rettenetesen hosszú órákat éltünk át, a pajta résein pillanatonként lestük az utat, a fülünk olyan volt, mint egy nagy hallócső, minden zörejre kétségbeestünk, hogy Barcsay jön, vagy reménykedés fogott el, hogy a szabadítóink. Még a csendőrök is biztattak bennünket, mert már torkig voltak azzal, amit Barcsayn keresztül láttak. Egyszer csak motorzúgás, és berobog három teherautó, megrakva géppisztolyos katonákkal. Először azt hittük, hogy Barcsay jött vissza kíséretével. De aztán megláttuk Garay őrnagyot, Told Dezsőt, Lapkovics és Apostaghi századosokat, és megkönnyebbült a szívünk. Mint egy őrült raj rontottunk ki a pajtából. A magas kocsikra pillanat alatt felkapaszkodtunk, s elkezdtünk könyörögni, hogy menjünk már innen, nehogy ennek az őrült Barcsaynak a karmai közé kerüljünk. A huszonegy csendőr szabályszerűen jelentkezett a tisztek előtt, és vállalta, hogy önként követ minket. Így is volt. És megtörtént az a furcsa, gyönyörű, felejthetetlenül megható pillanat, amikor ez a három kocsi elindult az úton, hegyre föl, hegyről le, elkezdtük énekelni: „Boldogasszony anyánk…”

Megérkeztünk Tannba, ahol a kocsikat Nagyőszi altábornagy és segédtisztje, Cserey András várta. Ott tudtuk meg, hogy megint darázsfészekbe jutottunk. Tann volt a honvédelmi minisztérium székhelye, ahol Beregfy honvédelmi miniszter uralkodott. Alighogy megkaptuk az ebédet, rögtön széjjelszórták a politikai foglyokat, nehogy a bosszúálló nyilasok, akik a környéket ellepve tartották, megint karmaikba kerítsenek bennünket. Mindenki valami kis tanyára került nyolc–tizenöt kilométeres körzetben. Én Tannban maradtam mint Cserey Bandi vendége. Huszonhárom éve ismertem őt, jóbarátok voltunk. Elhelyezkedem a nőtlen tisztek szállásán, az iskolában. Csupa antifasiszta, derék, fiatal tiszt. Ahogy megérkeztem, faggatnak az utunkról, és nagy elégtételemül szolgál, hogy az a nyomorult kis pimasz rendőrhadnagy, aki az egész úton nyomorított bennünket, végighallgathatta elbeszélésemet. Meg se mert mukkanni. Sokkal később dadogva odajött hozzám, elkezdte magyarázni, hogy így meg úgy, ő nem tehet róla, Barcsay megfenyegette. Még kézfogásra sem érdemesítettem.