Hajnalban menetoszlopba állítanak, indulás a kompon keresztül Emmersdorfba. Embercsoportok mellett megyünk el, akik papírt nem tűrő kifejezéseket kiabálnak utánunk, és leköpdösnek bennünket. Összeszorított foggal, némán megyünk el mellettük.

Emmersdorfban a 3. osztályú váróterembe dugtak bennünket. Itt töltöttünk két napot. A német őrök nem bírták már látni éhezésünket, s elmentek valahonnan keríteni egy kis kenyeret. Szédülten kaptunk a kiosztott kenyérdarab után. Ez volt az első étel Sopronkőhidától. Végre 6-án este elindultunk Linz felé, miután megtudtuk Barcsay sofőrjétől, hogy Mauthausenben nem fogadnak be bennünket, mert nincsen rólunk akta. A linzi állomás olyan volt, mint egy felhasogatott anatómiai hulla. Éjjel továbbmentünk Passau irányába. Az állomás tele volt menekülő magyar vonatokkal, katonai és polgári személyekkel. Azt hiszem, az állomási személyzeten kívül nem is volt német az állomáson. Mikor kinyitották a vagonajtót, hogy szellőzzék, s megtudták, kik vagyunk, a legvadabb, legszennyesebb kifejezéseket kiabálták felénk. Közben megjelent Hennyei rokona, egy rokonszenves fiatal főhadnagy, és megkérdezte, miben segíthet. Szerencsénkre Barcsay valahova elkószált, s így röptiben egy-két szót válthattunk vele. Két-három óra múlva azonban újból megjelent, s a legényeivel rántottlevest hozott, aminek úgy estünk neki, mintha soha életünkben nem ettünk volna.

A riadók alatt levittek bennünket a harminc méterre lévő Dunához. Csak azt láttam, hogy egyik-másikunk egy-egy falevelet, fűszálat dob a vízbe, de ebben a mozdulatban egy üzenet is ment a víz folyásával Budapest felé.

Passauban voltunk 10-éig. Itt történt meg, hogy egy vagonból a magyar katonaság krumplit rakott ki igásszekerekre, és ami a vagon alá gurult, azt mi rangra és korra való különbség nélkül megpróbáltuk megszerezni. Inkey bárónő megkísérelt az egyik kocsissal valami egyezséget kötni, hogy adjanak egy kis krumplit, hiszen még hosszú út áll előttünk. A kocsis köpött egyet, és azt mondta: az ilyen bitang hazaárulók dögöljenek meg, a lovak közé vágott. A megrakott szekérről úgy folyt utána a krumpli, mint [a] szitkozódásai.

10-én éjjel elindultunk Passauból Pfarrkirchenbe. Átkozott hideg volt az éjszaka. Egész éjjel nyögtünk és nyöszörögtünk a vagonban. Pfarrkirchenben Barcsay fogadott bennünket, aki Passauból jött ide, s itt közölte velünk, hogy egyelőre itt maradunk, s az állomás mellett levő trágyadombra ültetett bennünket. Az is szép volt, mikor a szombathelyi MÁV üzletvezetőségének kitelepítési vonata megérkezett, nyilas zászlókkal díszítve, és elkezdtek bennünket mocskolni, szidni, piszkolni, elnevezni mindennek, olyan szavakkal, amelyek biztosan nem találhatók meg a Tudományos Akadémia szótárában.

12-én – Barcsay utasítására – váratlanul menetoszlopba álltunk és elindultunk a szemerkélő esőben. Nem tudtuk, hová megyünk, de boldogan mentünk, hogy mozoghassunk, bár olyan éhesek voltunk, hogy enyhe szédelgés vett erőt rajtunk. A vidék felejthetetlenül gyönyörű volt, de mi, mint a részeg csaposlegények, az út egyik oldaláról a másikra vánszorogtunk. Teljesen elfogyott az erőnk, ott tartottunk már, hogy ki-ki letépett egy-egy fenyőgallyat, és annak a gyantás szárát rágta. Kivert a hideg veríték bennünket, lihegtünk, elzsibbadt minden tagunk. Így jutottunk el Gschaidba. Az iskolában kaptunk szállást.