Megérkeztünk Melkbe. Megint oldalvágányra terelnek bennünket, de alighogy beérkeztünk, vijjogva szól az állomás szirénája. A mozdony újból megragadja a szerelvényt, kivonszolja az állomásról egy erdő aljára, ahol kizavarnak bennünket a vagonból. Kis idő múlva felettünk, egész alacsonyan, ahogy a fecskék szoktak eső előtt repülni, húznak el az amerikai vadászok, s erős golyózáporral szórják tele a mi vonatunkat. Végre lefúvás, vissza az állomásra. Irtózatosan piszkosak vagyunk, a kezünkön rétegekben a piszok, az arcunkon vastag a füstkéreg.

Hallottuk, amikor Barcsay azt mondja:

– Ezeknek a gazembereknek, úgy látszik, kedveznek az amerikaiak, de nem ússzák meg a dolgot.

Ebben az emberben szinte fanatikus törekvés él, hogy pusztítson, valami telhetetlen vágy lobog benne, hogy kínozzon. Hosszas könyörgés, rábeszélés után megengedték, hogy gyorsan, nagyon gyorsan valahogy lemossuk a ránk rétegződött piszkot. Milyen megkönnyebbülést adott az a csöpp víz! A bőröm szinte önkívületben szívta magába a koszon keresztül. Mennyivel biztosabban néztünk a jövő elé, és mind-mind az a csöppnyi tisztaság okozta, amit mi közönségesen víznek nevezünk. Ahogy túlestünk ezen a nagyszerű élvezeten, hirtelen eszünkbe jutott, hogy húsvét van – az emberi megbocsátás nagy ünnepe. Mi is felvettük lelkünk ünneplőruháját, és ha nem is külső formában, lélekben ünnepet tartottunk, amikhez hozzásegített a melki székesegyház nagy harangja. Túláradó bongásával felemelt bennünket, és éreztem, hogy nemcsak engem, hanem mindannyiunkat visz a hit, a megbocsátás ragyogó útján. Harang még talán sose hatott így, ilyen közvetlenül emberekre, mint ránk.

Mellettünk német sebesültszállító vonat érkezett, mikor Barcsay is visszajött, és kijelentette: enni nem tud nekünk adni, tehát aki kibírja az éhséget, annak jó, aki nem, az dögöljön bele. Majd később parancs jött tőle, hogy azoknak, akiknek valami ennivalójuk van, azt a vagon elé tett pokrócra adják le, mert azt szeretné, ha mindenkinek jutna valami ennivaló húsvétvasárnapján.

Előkerültek a tartalékok; egy kis cukor, egy kis keksz, valami kétes katonai konzerv, pótkávé, csöpp szalonna, ami cserekereskedelem útján, rejtett utakon került a fegyházba. Ezeket mind a vagon előtt lévő pokrócra tettük fájó szívvel, és jól is éreztük, mert a német vonatról leszállt egy tiszt, összehajtotta a pokrócot, és tartalmával együtt köszönés nélkül elvitte. A húsvéti ebédből nem lett semmi, csak a húsvét hangulata maradt meg.