Öt órakor keltettek. Az őrmester felolvasta azok névsorát, akik nem velünk jönnek, hanem Trifternbe, a kórházba [mennek]. Így a sorakozásnál fájó szívvel elszakadtunk egymástól. Elkezdtünk bandukolni a kanyargó bajor utakon, patakokon keresztül, erdő mellett úgy, ahogy a mesében van. Mentünk, mendegéltünk… A távolságot a csoportok között szigorúan be kellett tartani. Hogy hova megyünk, nem tudtuk, azt csak a menet élén utazó kis törpe rendőrhadnagyocska tudta, ő viszont hallgatott. Tulajdonképpen nem is kérdezte senki, ő autón jött utánunk, s csak amikor megálltunk valahol pihenni, akkor nyargalt előre kocsijával, s űzött tovább bennünket. Fejünk felett megint angolszász gépek zúgnak, olykor meg-megbillennek, mintha kíváncsiak lennének ránk, aztán tovább száguldanak, mintha sejtenék, hogy velük érzünk.

Az első kis faluban, ahol átmentünk, magyar csendőrök voltak, s mikor megláttak elöl bandukolni nagybaconi Nagy Vilmos, Szombathelyi és Dietz Károly társaságában, először kővé dermedten néztek rám, s mikor továbbmentünk, rohantak utánunk, markunkba nyomva egy-egy cigarettát s egy falás kenyeret. Mint később megtudtam, a többiek is így kaptak. Megható volt. Nem a beszédük, hanem a szemük.

Egy újabb útszakaszon, ahol leültünk pihenni, egyszer csak megérkezik egy fiatal tiszt, és azt mondta nagybaconi Nagy Vilmosnak:

– Kérem, vezérezredes úr, minket kényszerrel hoztak ki ide, nekem mint állatorvosnak ki kellett jönnöm a katonai alakulatommal. Az édesanyámat is magammal hoztam, öreg volt és beteg, s most itt fekszik a temetőben. Kérem, ha előbb kerülnek haza, mint mi, vegyen oltalmába.

Nekünk, akik hallgattuk ezt a beszédet, úgy megfájdult a szívünk, hogy tőlünk, nyomorultaktól, akik aligha jutnak haza valaha, tőlünk kérnek mentséget. Úgy látszik, lelkileg annyira sugárzott rólunk az öntudat, a keménység és a becsület.

A legmeghatóbb pillanat ekkoriban az volt, hogy felbukkant Timár Gyula felesége, aki az uráért aggódva, Pestről leköltözött Sopronba, és állandóan meglátogatta az urát, míg ott voltunk. Szívósan, kitartóan szerette ezt a derék fickót. Amikor azonban eljöttünk Kőhidáról, már nem lehetett értesíteni. Erre ő utánunk indult a 101-es éjjeli vadászokkal, a Hollós Johny-féle repülőszázaddal. Bandukolás közben egy repülő felismert bennünket.

– Timár őrnagy úr önökkel van? – kérdezte.

– Igen – válaszoltuk.

A repülő biciklire pattant, és elrohant. Nem értettük. De a válasz később megjött. A csöppnyi asszonyka biciklin, meredek kapaszkodókon át az ura elé jött, hogy egy-két szót váltson vele. De ez a kutyafi, ez a megátalkodott, egyszálbélű rendőrtiszt csak egy perc időt engedett a beszélgetésre. Szegény asszony nem tehetett mást, felült a biciklire, és rohant előre, hogy mire Wittibreutba érünk, legalább két gyerekét láthassa az apjuk. Mire odaértünk, kint is állt a két gyerekkel az országúton, körülötte a repülők asszonyai, mindegyik markában volt valami, egy darab zsíroskenyér, pohár tej, két-három cigaretta, picinyke szalonna. Timárné az ura ölébe tette a két gyereket, aki úgy vitte a két csöppnyi jószágot, mint a pap a Szentséget az Úr ünnepén, míg az asszony, mint a kutya, akire haragszik a gazdája, lohol mellette. Aztán ők is lemaradtak. Mi pedig beértünk Simbachba. Itt a piactéren leültettek bennünket. Erős foglárkordont vontak körénk, de ez nem mentesített bennünket attól, hogy az itt egyenruhában csatangoló nyilasok köpéscéltáblája ne legyünk. Égünk a napon, és vártuk, hogy mi lesz. Barcsay kegyetlen, komisz volt, mellette pedig a famulusa, ez a kis ortopédcsizmát viselő, törpe rendőrhadnagyocska még erősebb hangot használt:

– Nincs hely! Nem tudjuk hova elszállásolni magukat! De nem kell félniök, mert Barcsay csendőralezredes úr úgyis átadja önöket a Gestapónak, akik átviszik Braunauba az urakat, és akkor már nem lesz gondjuk, hogy hol fognak aludni.

Közben elkezdett esni az eső, és mi ültünk reggel tíztől a kis piactéren. Késő este, amikor már átázva, didergő fogakkal egymáshoz bújtunk, mint a birkák, elvittek bennünket egy szénapajtába, ahol vaksötétben összekuporodott mindenki úgy, ahogy tudott, és nyomban elaludtunk. Nem is nagyon érdekelt már, hogy mi lesz velünk. Az volt az érzésünk, hogy itt a vég. Nincs tovább.

Budapest, Akadémiai, 1987. 69.