Megkértem az őrmestert, hogy elmehessek gallyat vágni seprűnek. Amikor vágtam ezeket a kis nyírfákat, elfacsarodott a szívem. A házam előtt levő nyírfák jutottak eszembe, amiket én ültettem, s amiknek a növését oly sok gonddal figyeltem. De hát le kellett vágni a gallyakat, mert sok trágyát hordó szekér haladt el előttünk, s amit lehullattak, én sepertem össze. Kézzel mégsem tudtam volna összeszedni. Az az érzésünk, hogy dr. Dambecknek igaza van: nem hiába ástuk a gödröket, onnan foglyuk folytatni következő életünket.

Nap mint nap halljuk az ágyúdörgést, közeledik a harctér. Teljes a bizonytalanság, fejtetőn áll minden. Szombathelyit lehívják Barcsayhoz, parancs: csomagolni, de csak kis csomagokat tűr el. Azt is tudomásunkra hozza, hogy kiválaszt 10–15 embert, akik betegek és öregek, azokat átadja Trifternben, az ottani kórháznak, de én nem leszek a 10–15 kiválasztott között, mert én kommunista, zsidóbérenc vagyok.

Hogy mibe csomagolunk, a Jóisten tudja, mert a hátizsákjainkat, bőröndjeinket elszedték és szétosztották a keretlegénység között. Senki sem tud aludni, nem beszélünk, csak olykor hallatszik a vékony szalmán, hogy egy test átdobódik egyik oldaláról a másikra. Olyan világosság van, olyan erős a holdfény, mintha petróleumlámpát gyújtottak volna meg az égben. Elővettem a ceruzámat, leírom ezt a pár sor írást, hátha vigasztalója lesz egyszer valakinek, aki megtalálja. Jóistenem, segíts meg, ne hagyjál el engem. Szeresd a te rossz fiadat, ebben az őrült küzdelemben, ami körülöttünk folyik és viharzik. Az a szörnyű múlt, ami mögöttünk van, írassék a javamra, és vedd el tőlem a keserű poharat. Alázattal és fiúi szeretettel kérlek, hallgasd meg könyörgésemet. Amen.