Délután nagy csendesség támadt. Lehetett úgy délután kettő, fél három óra, mikor a ház előtt, nem az utcáról, hanem a kertben a szanatórium felől egy csomó orosz katona tűnt fel. András is velük volt. A vezetőjük bizonyos barátságos hangon kérdi, hogy van-e német. Intek, hogy nincs. Megmotoznak, hogy nincs-e nálam fegyver. Valami olyat mondott, hogy engem tesz felelőssé azért, hogy van-e itt német vagy nincs. Átkísértem őket (miután a mi légópincénkbe mentem velük) a Julianna-iskola óvóhelyére. Ott a testvérek közül az egyik szláv nyelven szólt hozzá. Nagyon örül neki. Átvilágították a helyiségeket. Annus testvér iránt különös érdeklődést kezdett tanúsítani ez a drabális, kaukázusi, erős arccsontú őrmester, akiben sok jóakarat volt. Az otthonban sem ijedtek meg… De valami szorongatta lelkemet. Hirtelen azt mondtam, hogy Liló, Annus és Pintyő menjen át az iskolába. Pintyő eddig még sohasem aludt ott. Át is kísértem őket. Rosszat sejtettem. Amint a gyerekek, Pirkó és Magdi lefeküdtek, egy kissé elszunnyadtak. Nem vetkőztem le. András is az óvóhelyen maradt. Egyszer csak nagy dörömbölésre ébredek. Gyertyát gyújtok. Künn az óvóhely ajtaja előtt ott áll négy diakonissza [az] orosz katonák közt. Feléjük tartok. Az őrmester visszanyom az óvóhelyre, és berántja az ajtót. Ettől kezdve rám borult a borzalom, a sátán művének fokozása. Hallom felhangzani az éneket: „Ameddig Jézus él” a másik pincéből. [Az] egész strófát hallottam, majd hangos női beszédet és éles, fájdalmas sikoltást. Aztán csend lett, őrjítő csend. (Pest)