Március, március! Valószínűtlenül gyönyörű az idő, kiskabátban sétálunk, egyetlen szuverén birtokunkon, a mi kis külön államunkban, a fegyházkertben. Kint egy világ ég, itt bent mi égünk. Égetjük önmagunkat. Csak a magyar tud ilyen következetlen és kegyetlen lenni a fajtája iránt, ahogy mivelünk elbántak. Túlságosan jó magyarok voltunk, hát börtönbe kellett csukni bennünket. Megismétlődnek a 48-as idők, úgy látszik, ez nálunk, magyaroknál már törvényszerűség. Mivelünk bánnak úgy mint hazaárulókkal, pedig a hazaárulókkal szemben érezzük fölényünket.

Megérkezett Barcsay alezredes. A pesti kíméletlenségével dolgozik. Új rendet vezet be, szigorít, reformál. Mindenki retteg tőle. Közönnyel néz el felettünk, utál bennünket, s egy őrült kegyetlenségével keseríti meg napjainkat. Az az érzésem, ha csak tőle függenék, talán holnap kivégeznének. Ahogy hallottuk, megrögzött alkoholista volt, s mint ilyen került az őrültek házába, ahonnan mint gyógyultat ugyan elengedték, de rangját elvették. Szálasi legmegbízhatóbb embere, azért hordja szíve alatt a zöld hűségkeresztet.

Esterházy Móric egyik jóbarátja valami kis cukrot küldött be titokban. Barcsay valahogy rájött, parancsot kaptunk, hogy a széjjelosztott cukrot össze kell szedni. Elkobozták.