Elindulunk Kőhidáról. Annyi holmi van csak velünk, amennyit a hátunkon tudunk vinni. Többet nem engedélyeznek. Többször át- meg átcsomagoljuk a holminkat, mit tudunk magunkkal vinni, mit tudunk megmenteni. Végül megkérjük a katolikus papot, Giesbüchl Mátyást, hogy amit otthagytunk, őrizze meg és juttassa el haza, ha módja lesz rá. Az egész fegyházat elözönlötte az SS-eknek részben katonai, részben kórházi oszlopa.

A mi szobánkon járnak át és hallgatjuk, mikor egy SS-katona mondja a másiknak, „die sind Staatsverräter”. Ennél nagyobb elégtételt nem kívánhattam magamnak. De azért mégis összeszorult a szívem, mert sohasem hittem volna, hogy egyszer ezt fogják rám mondani. Most már megértem a jelentőségét, és azt az érzést, amit egy idegen állam katonája, aki végigperzselte, bemocskolta ezt az országot, szeme közé vágta azoknak, akik éppen a hazaszeretet miatt le vannak csukva, hogy hazaárulók. Ezt tették velünk az SS-ek, a magyarok által századokon át dédelgetett svábok.

Hajnalban, négykor keltenek bennünket, s elkezdődik a kínos tépelődés: hová megyünk? Levisszük csomagjainkat, valami kis kenyeret osztanak szét közöttünk, és állunk, állunk reggel hétig. A pap szemben áll velünk, megígéri, hogy imádkozni fog értünk. Kapunk egy kocsit, erre a betegeket ültetik fel; utána indulás. Három ember egy sorban. A hátsó kapu felé irányítanak bennünket, itt ágazik el a Sopronból jövő út két részre. Mi Kismarton felé megyünk. A másik út Pozsonynak tart. Az útkereszteződésnél német irányító csendőr áll. Nagy a forgalom. Menekülők, menekülők.

A kapunál egy pártszolgálatos tegezve megszólít:

– Pali, hova jutottál?

De a kísérő német SS-őrmester géppisztollyal a kezében ordít:

– Gyerünk! Gyerünk! – Aztán odafordul a forgalmat irányító csendőrhöz. – Így kell a magyarokkal beszélni!

A menet élén egy szekér megy golyószóróval. Ránk van irányítva. Oldalt és hátul német és magyar katonai keretlegénység, SS-legények. A karavánt Barcsay kocsija zárja be. Nehezen mozgunk, össze vagyunk törve, egész éjjel nem aludtunk, folyton bömböltek az ágyúk. Minden reményünk az utolsó pillanatig az volt, hogy hátha bekerítenek bennünket az oroszok, és így kerülünk orosz fogságba. Sajnos kicsúsztunk a gyűrűből.

Mikor átléptük nehéz szívvel a magyar határt, csak annyit láttunk, hogy nagybaconi Nagy Béla átölelte a piros-fehér-zöld határoszlopot…

Azt már megtudtuk, hogy az első állomásunk Kismarton. Az egyik faluban, ahol átmentünk, valami kitelepített megkérdezi tőlünk:

– Maguk magyarok?

– Igen.

– Mi szegediek vagyunk!

És furcsa szemmel néznek utánunk.

Harminckét kilométert teszünk meg Kismartonig, este nyolc óra felé érkezünk meg, fáradtan, mint a kutyák. Itt a burgenlandi kormányzósági palota garázsában éjszakázunk. Fadarabokra, üres benzineshordókra fekszünk, mert a padló csupa víz és mocsok.