Olyanok vagyunk, mintha saját nagyapáink lennénk. Mindenki kínlódik, vizet nem kapunk, le nem engednek, hogy a szükségletet elvégezzük. Evésről szó sincs. Némán nézünk magunk elé, várjuk, mi lesz. Az idő múlik, s akárcsak a primitív emberek és a gondtalanok, akiknek jólét az idejük, mi is elvesztettük az időszámítással a kapcsolatainkat. Ilyenkor nem tudja az ember az időt mérni, az idő végtelen, de olyan végtelen, hogy mi még a súlyát sem érezzük. Hosszú kínlódás után valahogy elindul a vonatunk újabb állomás felé. Közben riadók, a mozdonyt leakasztják a szerelvény elől, kint állunk valahol a nyílt pályán. Csönd. Fölöttünk gépzúgás. Nagysokára visszajön a mozdony, és megint elindulunk kecmeregve. Későn, kilenc-tíz óra között megérkezünk Loosdorfba. Az ablakon látjuk, nem messze tőlünk, homályos lámpafényben áll az állomás. Körülöttünk vagonok, amiben magyar kitelepítettek utaznak. Kis idő múlva mellékvágányra tolják a két vagont, lökdösés és vontatás után megállunk, Barcsay kinyittatja az ajtót, és leparancsol bennünket. Ellép előttünk, és kegyetlenül megkérdezi mindenkitől, mintha nem tudná, ki kicsoda, hol született, hogy került ide. Koromsötét van, már csak a kísérő katonák petróleumlámpája világít bele a kérdezett arcába.