Hajnalban, összetört tagokkal, zúgó fejjel kelünk. Kiállítanak bennünket az udvarra, s általános motozást tartanak. A késeket, borotvákat elszedik tőlünk, aztán indulás Ebenfurtba. Az úton látjuk, hogy Kismarton tele van hadifogollyal. A legtöbb angol, amerikai. Vasutat javítanak. Valamennyien jó erőben vannak, és tiszták. Mi már reménytelenül koszosak vagyunk. Ebenfurtban egy vagonba nyomnak be bennünket. Barcsay ott jár-kel közöttünk, dühöng, valószínűleg részeg. Ordít, hogy akin katonai jellegű ruha van, azt civillé kell tenni, és hogy nem tűri a tegezést.

– Hallom, szidtak az úton?!

Úgy üvölt, nem tudom megállni, hogy ne szóljak:

– Nem szidta senki.

– De igenis, szidtak.

– Kérem, mondja meg, kitől hallotta, hogy szidtuk?

Percekig üvöltözik, lelövéssel fenyeget. Senki se szól bele a vitába, mindenki hallgat. Késő délután indul el a vonat, indulás előtt ráragasztják a kocsi oldalára: Mauthausen.

Szemes Pista, ahogy egymás mellett állunk, azt mondja nekem: – Te Pali, a németek úgy nyírják ki az embert, hogy ilyen vagonba rakják, aminek homok az alja, a homok beissza a vért, és könnyebben lehet kitakarítani.

Úgy látszik, nemcsak ő, hanem jó egynéhányan hallottak erről, mert mindenkin látszott a feszültség, hogy mikor fog ez bekövetkezni.

A vagon néma, csak állunk, az ajtó ránk van csukva. Lassan mindenkiből feltör valami keresetlenség, önzetlenség, egyszerre észrevesszük, hogy mi összetartozunk. Szeretjük egymást.

Este van, mikor megérkezünk Hütteldorf-Hacking állomásra. Kis idő múlva ide-oda tologatnak bennünket, majd ahogy az ablakrésen látjuk, egy mellékvágányra lökték ki a két kocsit. Az utánunk következő kocsi egy úgynevezett „lóré” volt, amin Barcsay autója és a kísérő legénység helyezkedett el. Barcsay az autóban élte életét. Ott aludt, evett. Az éjszakákat itt töltöttük az állomáson.