Ma egy kissé felengedett [a] rossz hangulatom. Az idő szomorú volt eddig, de most elkezdett pihézni a hó, és egy kis enyhülést hozott. Persze, délelőtt nagyriadó volt, de ezen hamar átestünk. A gondolataim követik ezeket a halálmadarakat.

Fehérlenek, mint a galambok, s mégis a halált hordják szerteszét. Ebéd után lementem sétálni, hogy egy kicsit havas legyek, utána aludtam. Álmomban ifjúságom napjaiban jártam. Nehéz szívvel ébredtem, igen fáradt voltam utána. Nem szabad álmodozni. Most fájnak az álmok is.

Csak ne volna a kis udvar, ahol jártunk, vasráccsal körülvéve, és ne volna azon túl az a magas kőfal, ami alatt vagy a fegyőr, vagy egy katona feltűzött szuronnyal jár. Olykor egy-egy rab, akinek szabad dolgozni a vaskerítésen kívül, rám köszönt. Talán irigykedünk is, hogy nekik több szabadságuk van a magas falon belül. Mégsem cserélnék velük. Tíz–tizenöt év! Iszonyú! Bár az, hogy ők számlálhatják a napokat, mennyi van még hátra a büntetésből, megnyugvást adhat nekik. Mi a kiszámíthatatlan idővel küzdünk.

Egy, ami feltűnik nekem, – bár állandóan együtt vagyunk – hogy köszönünk egymásnak egy nap többször is, ahányszor találkozunk, s udvariasan megkérdezzük: „Hogy vagy? Hallottál valami jót és újat?” – Vagy: „Elvisznek minket innen kifelé?” Az országféltés kegyetlenül gyötör.

Az akasztások mindig borzalmasan megráznak bennünket. Sokat hallunk a szerencsétlenek kínlódásairól a „dilettáns hóhérok” keze alatt. Ma végezték ki reggel a szerencsétlen és zaklatott életű, fiatal, könnyelmű és sem magával, sem másokkal nem törődő fiatal herceget: Odescalchi Miklóst. Utolsó pillanatban feltámadt életösztönével ki akarta szakítani magát hóhérjai karmaiból, de nem kerülhette el a sorsát.

A bitófa tőlünk harminc–negyven méterre áll. De nem láthatunk oda, mert egy kocsiszín van közöttünk, azt azonban látjuk, amikor az ablakunk alatt elvonulnak a hivatalos személyek, a hadbíró, az orvos és a pap. Az épület másik oldalán vezetik az áldozatot a keretlegények.