Az egész hét a süket csend jegyében múlt el, de valahogy mindenkire ráült a karácsonyi hangulat, és várakozóan nézünk az újév felé, vajon mit hoz nekünk. Lesz-e kis megnyugvás még az életünkben, amikor odahaza, ha becsengetünk, és levetjük kabátunkat az előszobában, s utána megkérdezzük, van valami újság, Szívem? – Az adóhivatal nem foglalt? – Elhozták-e a virágot, amit küldtem Néked? – Vajon lesz-e, aki erre majd szeretettel felel?! – Hol vagytok? Nem tudom, mi van Veletek. Mit csináltok? Kis meleg otthonunk, amit annyi szeretettel becéztünk, vajon milyen állapotban van? Nincs-e feldúlva, elpusztulva – az a melegség él bennem, ha otthonunkra gondolok, amit csak ott talál az ember, ahol szeretet öleli át a családot. Tudom, hogy nagyon sok szenvedésben és megalázásban lenne szegénykének része, tudom, hogy most őrjítően fájna az elszakadás, és mégis kár, hogy nincs utódom, egy darabka folytatása az életemnek. Este hét óra. Felettünk a repülőgépek zúgnak, bennem elszorul a lélek, mikor jön már ez az idő, hogy az emberek és nemzetek megbékéljenek egymással?

Ma egy szerencsétlen embernek délután négy órakor leszaladt a csillaga. Én csak a papot láttam, tőlünk száz lépésre történt az aktus, de a künn járó dolgozó fegyencek, akik látták az illetőt utolsó útján, azt mondják, bátran viselkedett.

Ma kiszámítottam, hogy az ajtóm előtti folyosó hetven lépés, megjártam vagy harmincszor, és mindig Téged ismételgettelek. Milyen ruhában emlékszem Rád? Milyen a parfümöd illata? Legjobban a kékpettyes ruhádra emlékszem, az a ruhád eszembe jutott, amiben Tiszakertvárosban, a házunk lépcsőjén a fehér cipőmet tisztítottad. Milyen rég volt. Messze, nagyon messze vagyok Tőled, s még csak egy képem sincs Rólad. Aludjál jól, és gondolj rám erősen, a gondolataink a végtelenben találkozni fognak egymással, megölelik és megcsókolják egymást.