Ezerkilencszáznegyvenöt január 18-án a Vörösmarty téri bunkerben, ahova menekültünk, kinyílt a vasajtó, és két riadt fej jelent meg: Major Tamásé és Péter Gáboré, aki feleségéért, Simon Jolánért jött. És Major? Lehet, hogy engem keres? Dörögtek az ágyúk, puskák, géppisztolyok, repülők zúgtak – iszonyú zaj volt –, mégis boldog, mámoros pillanat: az Élet! az Élet! – Valami dzsippel jöttek értünk, szinte felszabadulásunk első félórájában.

Egyszer gyerekkoromban hosszan elnéztem egy hangyabolyt – azt hittem, szegény kis jószágok szerterohannak új életet keresni. Nem! Összetaposott otthonuk homokszemeit tébolyult szorgalommal igyekeztek újjáépíteni.

Kilépve a bunkerből, először láttam a széttaposott hangyabolyt, Budapestet és az emberszabású, toprongyos, rémült „hangyákat”: takarítani üszköt, romot, hullát…

Az élet első jele – az élni akarás! Csodálatos volt!

A Nemzeti Színház, a Tisza Kálmán téri kommunista pártközpont és egy vacak kis garzonlakás a Hársfa utcában – fix pontok, mint a hajótörötteknek egy darab föld!

A Nemzeti Színház belövéssel, sérülten, csorbán. Pincéjében karácsony óta bennszorult emberek. Nizsinszki Tamara, a híres Nizsinszkij lánya, Márkus Emília unokája. Uray Tivadar, műszakiak…

A szakállas, toprongyos emberek boldogan fogadtak bennünket. Csak egyvalaki húzódott a sarokba. Tudtam az okát. Miután eltűntem a színházból, mert 1944. március 19-e után el kellett tűnnöm, egyszer odahúzott a szívem a környékre. Barna kalapot hordtam, szőke loknikat, hogy fölismerhetetlen legyek – elképesztően nevetséges lehettem. Az EMKE előtt lopva odanéztem otthonomra, s szerelmemre, a színházra. Egy kollégám állt a színház kiskapujában, egy idegen emberrel beszélgetve. Hirtelen fölkapta a fejét, észrevett és rám mutatott. Az idegen gyorsan átvágott az úttesten, mellém érve fölhajtotta zakója hajtókáját, jelvényét megmutatva rám szólt:

– Kövessen!

Detektív volt. A Rókus-kórháznál megmarkolta mellemen a ruhát, megrázott és azt mondta:

– Menjen a fenébe, mert szeretem!

Eliszkoltam. Már az arcára sem emlékszem, de ha még él, köszönöm. – Évekig noszogattak, hogy áruljam el áruló kollégámat – nem születtem egyéni bosszúra. Valami elégtételt vettem azért: hosszú-hosszú évekig, szó nélkül, viszonzás nélkül fogadtam rémült köszönését.

A Nemzeti pincéjében mindenki bennünk látta az életet: ételt, lakást, biztonságot. Mi voltunk az ifjú kommunisták. Tulajdonképpen nevetséges volt ez, de mégis iszonyú felelősséget dobott a vállunkra.

Hirtelen rádöbbentem, hogy nem elég egy eszméért harcolni, aztán ölbe tett kezekkel nézni, hogy mások valósítják meg.

A Nemzetiből haza, a Hársfa utcai kis garzonba – nagymama élt! Jó emberek táplálták, és az engem várás tartotta életben a drágát.

Beköltöztünk vagy hatan – Babicsék egy szál ruhában jöttek velem. Maradt még holmijuk a Vörösmarty téri bunkerban (pulóverek, egy kevés bab, ez-az), Ilona javasolta, ne hagyjuk ott veszni. Szereztünk egy kézikocsit kölcsön, s végighúztuk a Dohány utcán. Rom és rom! Egy félig összeomlott kirakatban kihívóan lógott egy klozettkefe mint a magyar ipar tündöklő maradványa.

– Vigyük haza! – így Ilona.

– Mi a fenének?

– Jó lesz az.

Feltornáztuk magunkat, és elloptuk a kefét. Bizarr látvány volt az ócska tragacson egy vadonatúj klozettkefe – a jövő reménye. Lementünk a bunkerba, rámoltuk a megmaradt cuccot. Hirtelen megjelent egy kis mongolképű katona, teljes fegyverzetben, és egypár ottfelejtett sósborszeszes üveg tartalmától hősködő hangulatban. Sovány voltam és nem szép – Ilona is sovány, de csinos – engem választott. Mondogatta, hogy óra, óra. – Ilona rémülten odaadta a magáét. Előttem is suhogtatta a mordályát, de én röhögést erőltettem, nem mutattam félelmet, igyekeztem oldani a sósborszesz hatását.

Hol mulatságos, hol drámai huzavonánknak egy tiszt megjelenése vetett véget. Bocsánatot kért, két kemény mondattal kiparancsolta a sósborszeszest – szegény kis katona, ki tudja, mi lett vele?

Aztán a Tisza Kálmán téri pártházba mentünk, ahol Antal Helén elvtársnő vezetésével megbeszéltük a kulturális élet megindításának legsürgősebb, legfontosabb teendőit.

Semmi sem volt! Csak romok!

Mindenekelőtt föl kellett kutatni a színház művészeit, műszaki embereit – senkiről nem tudtuk még azt sem, hogy él-e? Aztán élelmet, egészségügyi és személyi biztonságot teremteni a számukra.

A kommunista párttól engedélyt kaptam, hogy átmehessek Budára, mert a legtöbb művészünk ott rekedt, élükön Bajor Gizivel. Adtak egy teherautót, egy partizánnal. Híd nem volt. Az újpesti pontonhíd működött, de csak katonai használatra. Reggel hat órától este hatig álltunk sorba, olyan nagy volt a tömörület. Amikor odaértünk végre a híd följáratához, leállították az átmenő forgalmat, és közölték, hogy Budán pestisjárvány tört ki a vízhiány és a temetetlen halottak miatt. Rémhír volt – mint utólag kiderült. Kétségbeesve visszafordultunk. Másnap könyörögtem, hogy hadd próbáljam meg újra – ha híd nincs, valamilyen más módon. Kaptam egy másik igazolványt, amely az Erzsébet híd roncsainál közeledő ladikra volt érvényes. Ez volt szinte az egyetlen „jármű”, amely Pestet Budával összekötötte. Beck András szobrászművésszel indultunk el. Lementünk a partra, valóban ott állt a ladik. Az igazolvány felmutatásával beszállhattunk. Körülbelül nyolcan fértek bele. De őrjöngő emberek ostromolták a ladikot, ők is át akartak jutni Budára. Kis szovjet katonánk megszánta őket, és mindenki beszállhatott, így huszonketten lettünk. A jeges víz belöttyent a túlsúlytól merülő csónakba, a kezünkkel mertük, lapátoltuk a vizet, hogy el ne süllyedjünk. Jeges víztől lucskos ruhában jutottunk át a túlsó partra.

Az egész budai oldal roncsokkal, romokkal, lótetemekkel és megrendítő mennyiségű hullával volt tele. Az első iszonyat után már átléptem a halottakat – nem tehettem mást. Csodálkozó, meredt szemű kiskatonák, összerándult görcsös figurák – a német kitörés német áldozatai. Elhitették velük, hogy csak át kell törni azon a „kis” gyűrűn, amit az oroszok köréjük vontak, és ott vár rájuk a Győzelem – nem sikerült.

Beck Andris meg én vegyes érzelmekkel lépkedtünk közöttük, kicsit talán már fásultan. A Gellért-hegy oldalánál elváltunk, ő a feleségét kereste, nekem első utam Bajor Gizihez vezetett a mai Stromfeld Aurél utcába. Éltek! Ott találtam őket, családját; Nagyajtay Teréz jelmeztervezőt férjével, Diósy Antallal; Tamási Áront és még néhány riadt, meggyötört embert. Germán Tibor, Bajor Gizi férje nagyon rossz bőrben volt, miután hónapokat töltött egy gardróbszekrény dupla hátlapja között. A pártközpontból magammal hoztam egy csomó, lepecsételt, aláírt, de névre ki nem töltött kétnyelvű igazolványt, hiszen nem tudhattam, kiket találok életben. A neveket beírtam az alig néhány napja megnyílt kerületi kommunista párt irodájában. Azonnal intézkedtek, és biztosították számunkra a napi levesadagot és a politikai biztonságot.

Ezeket a kis igazolványokat a kommunista párt nyomtatta sok száz ember ellátása és biztonsága érdekében.

[…]

Továbbmentem: tudtam, hogy nagyon sok kollégám a pasaréti filmgyárba szorult. Hosszú út volt, elég bonyolult körülmények között. Odaérve Dayka Margitot, Mészáros Ágit, Tolnay Klárit, Szörényi Évát találtam családostul, gyerekestül kétségbeejtő állapotban. Kértem, jöjjenek velem, átmegyünk valahogy Pestre – ott már megindult az élet. Az igazolványokat kiosztottam. Tolnay Klári és Dayka Margit vállalkozott a kissé bizonytalan útra. Tolnay Klári Zsuzsi nevű kislányát is hozta volna, de a gyerek nem bírt járni, olyan sovány volt szerencsétlen. Fölemelni, cipelni egyikünk se[m] bírta, mert abban az időben mi se nyomtunk többet negyven–ötven kilónál. Klári ott maradt. Átmentünk az újpesti pontonhídon, amire az igazolványunk szólt.

Sikeres átkelésem és fölfedező körutam eredménye az volt, hogy néhány nap múlva biztosítottak számunkra egy teherautót, átküldték az akkor már nyitott pontonhídon Budára, fölszedték Márkus Emíliát és Csortos Gyulát, aki üszkösödő lábbal szanatóriumba került; áthoztuk Tőkés Annát, Tolnay Klárit a gyerekkel, Szörényit a családjával és a többieket.

Megindult az élet.

Először néhány odatévedt emberrel kezdtük a Nemzeti Színház romjait takarítani. Ladányi Feri, Gábor Miklós, Bánki Zsuzsa, őrájuk emlékszem. Nem voltak teherautók, lovaskocsik. Stráfkocsik voltak, amikbe magunkat fogtuk be, és húztuk a romokat a város kijelölt szemétlerakó helyére.

Az öltözők úgy-ahogy megmaradtak. Műszaki barátaink bedeszkázták a tátongó ablakokat. Kis vaskályhákat kerítettek a Csokonai utcai díszletraktárból, kellékek voltak azelőtt, kis proli- és parasztlakások egyelőre szükségtelen kellékei; üzembe helyezték őket. Az ember tragédiája római színének heverőire megmaradt öreg matracokat eszkábáltak, néhány légópokróc – s az öltözőkből „lakás” lett. Márkus Emília, más művészek és színházszervezők húzták meg magukat ezekben a szeretetből összetákolt lyukakban. Volt még egy-két használható helyiség, ezekből irodák lettek.

A pártközpont mindennap két konténer ételt adott, talicskán húztuk át: bableves, gerslileves, tarhonyaleves, nem valami változatos, de életmentő ételek voltak.