Mikor elhatároztam, hogy jelen kis írásommal untatom a tisztelt „nagyérdeműt”, úgy gondoltam nem lesz nehéz. Logikus sorrendiséget kell teremteni a történetek között. A fontossági sorrendet nem könnyű rendezni.

Karcagon vége van a háborúnak. Kenderesről hazautaztam. Építettük, vakoltuk, üvegeztük az iskolát. Elkezdődött az élet. Arra lettem figyelmes, hogy nagymama minden nap korán reggel létrán mászik fel a padlásra nagy kosárral a kezében. Miután lejött a létrát elrejtette a fáskamrába. Ez minden reggel megismétlődött. Kíváncsivá tett, hogy vajon mit rejthet a reggeli séta a padlásra. Egy nap, amikor nagymama elment a piacra felosontam én is a padlásra. Megdermedtem a meglepetéstől. Ott hevert három fiatalember. Kiderült: egy fiatal szovjet katona, egy 20 év körüli SS katona és egy 30 év körüli zsidó pincér bújt meg a padlásunkon. Nagymama minden nap vitt fel nekik élelmet, vizet. A padlástérben meg volt nekik ágyazva. Ott éltek barátságos mosollyal az ajkukon, és várták a háború végét. Ugyanakkor a város váltogatta a gazdáit. Hol a németek öldösték az embereket, hol az oroszok, hol a helyi hatalmasságok ellenőrizték a lakosságot. Ha ezek közül bármelyik hivatalosan tudomást szerzett volna a nagymama által bújtatott emberekről, akkor az egész családot kivégzik. Mondanom sem kell nagyom meg voltam ijedve. Nem is mertem senkinek sem szólni. Éreztem azt, hogy nagy bűnt követünk el a fennálló renddel szemben.

Egy este figyelmeztettem nagymamát, hogy minket ezért kivégezhetnek. Nagymamám a következőket válaszolta: „Gyuszikám, ha világon mindenki ennyit segítene az embereken, akkor gyönyörű lenne az élet. Nézd meg, ebben az országban minden ember tönkrement. Mindenki meg van sérülve. Mindenki fél. Egyszer el kellene már kezdeni befejezni a ganéságot, amit a fejünkre szórt a sok rongy ember, akik vezették, és vezetik ezt az országot. Azért, mert az egyik német, a másik orosz, a harmadik zsidó, rendes emberek, és nem érdemelnék meg azt, hogy kivégezzék őket. Hagyjuk őket békében a padláson, a jó Isten majd csak megsegít bennünket.” Attól kezdve vártuk a jó Isten segítségét. De bizony a jó Isten nem igyekezett ezt a népet megsegíteni. Két vagy három hónap múlva egy gyönyörű tavaszi hajnalon a három fiatalember lejött a padlásról. Nagymama ellátta őket szalonnával, kenyérrel és elindultak Karcag városából. Néhány nap múlva hallottam a városban, hogy a „Morgó” kocsma előtt az orosz patruj lelőtt három embert. Napokig ott hevert a tetemük. Iszonyatos keserűséggel néztem a három szerencsétlen hullát. Rettenetes, hogy most, amikor fogalmazom a történetet, három hullának nevezem őket, ember helyett.

Beindult az élet. Azóta nekem rossz a társadalmi közérzetem.

Kedves Olvasó! Mitől is lenne jó? Apám kikerült a hadsereggel nyugatra. Weisenkirchen nevezetű felső ausztriai faluba. Onnan kaptam tőle értesítést. Elhatároztam, ahogy rendeződnek a dolgok Európában, kiutazunk hozzá. Így is történt.

Nagyon érdekes tapasztalatokra tettem szert. Karcagon orosz tisztek laktak nálunk. Esténként beszélgettünk a világról. Az orosz tisztek azt mondták: mi most elfoglaljuk Bécset, Berlint, London és Amerikát. Az esténkénti beszélgetésből azt szűrtem le, hogy az amerikai és orosz katona barátsága nem is olyan őszinte. Sajnos az idők folyamán arra is rá kellett jönnöm, hogy a kis életünkben semmi sem őszinte.

Nagymamától, nagypapától. Orosz tisztelendő úrtól csak azt tanultam, hogy egymáshoz mindig őszintének, tárgyilagosnak és tisztességesnek kell lenni.

Kedves Olvasó! Ezt a világon nem így találták ki. Életem nem így alakult. Szegények voltunk. Elindult a feketézés. Ez annak a kornak sajnos egy kórtünet volt. Természetesen nem én lennék, ha ezt a kórtünetet nem kaptam volna meg.

A háború már Berlin környékén tartott. A szomszédban egy anyakoca fialt tizenegy kismalacot. Természetesen ebből egyet elloptam, beraktam egy zsákba és a vonat tetején felutaztam Pestre a Karfenistein utcában lakó nagybátyámhoz, aki nagykereskedő volt. Eladtam neki a kismalacot öt kiló kakaóért. Az hazavittem Karcagra. Szétmérem tízdekás zacskókba és a piacon eladtam zacskónként 25 deka zsírért. A zsírt összeolvasztottam, felvittem Pestre és eladtam Fickó-pasztáért, kakaóért és cipőperliért. Két hónap múlva már az oroszoktól béreltem tíz liter pálinkáért egy teherautót, és azzal feketéztem tovább. Ez odáig tartott, hogy ősszel már három teherautó élő marhát vittem Bécsbe. Azokat már Napóleon aranyért adtam el. Vonattal indultam vissza. Győrött az állomáson igazoltattak, megmotoztak. A finánc elvette az 50-60 darab Napóleon aranyat és közölte velem, hogy az életben nem akar engem látni. Azonnal menjek vissza Karcagra, tanuljak tovább és ne feketézzek, mert négy-öt évi börtönre is be lehet engem zárni. Mindehhez tizenöt és fél éves voltam. A feketézés befejeztem. Elhatároztam, hogy katolikus pap leszek. Buzgó, erkölcsös, becsületes életet fogok élni.

Otthon mindenünk meg volt. Nagyapa a malomban dolgozott. Naponta hozott haza három kiló lisztet és az egész családnak – a Pestieknek is – nagymama sütötte a kenyeret.

Szorgalmasan tanultam, de azért rossz tanuló maradtam. Nyáron pedig kiszöktem apámhoz Ausztriába.

Könnyű dolgom volt, mert gyermek koromban sokat tartózkodtam Nickelsdorfban. Ez a határ után az első falu. A falutól másfél kilométerre folyik a Lajta. Oda jártunk úszni. Az egész határt úgy ismertem, mint a tenyeremet. Mosonmagyaróvárnál leszálltam a vonatról és a Lajta mentén szépen átgyalogoltam a határon. A háború után Ausztriát orosz, angol, amerikai zónára osztották fel. Ez a rész Linzig orosz zóna volt. Linznél átszöktem az amerikai zónába. Az amerikaiak bevittek egy bódéba és az egész testemet telehintették tetű elleni porral. Nehogy orosz zónából tetűt vigyek át az amerikai zónába. Itt azután megerősödött bennem az a tudat, hogy ezek nem is olyan jó barátok.

Találkoztam apámmal. Két hónapig csodálatos gondtalanságban éltem. Egész felső Ausztriát becsavarogtuk. Salzkammergut a miénk volt. Apámnak ott is volt egy anyuka-jelöltje, akit úgy hívtak, hogy frau Mary. Nagyon szép asszony volt. Minden héten szombaton Ebensee-be nagy bált rendeztek. A vendégek között voltak olaszok, spanyolok, németek, magyarok, finnek. Az egyik alkalommal táncversenyt hirdettek, melyre én is beneveztem. Ella tantival – anyám nővére – megnyertük a csárdást, Frau Marry-val pedig a valcert. Két hatalmas tortával vonultam az asztalunkhoz, amit jóízűen megettünk. Azóta nem tudok ránézni a diótortára. Letelt a két hónap. Visszajöttem Magyarországra. Ezt az utat még két nyáron megismételtem. Itthon nagy őrségváltást tapasztaltam. Kormányok jöttek-mentek. Az újságok szorgalmasan hazudoztak. Egyre hülyébben nézték a népet. Nem akarok a részletekbe belemenni, mert csak undort és gyűlöletet vált ki belőlem ezek taglalása.

A gimnázium nem sok örömet adott. Csak megaláztak, és mellőztek. Átvette a proletariátus a hatalmat. Az osztályban eluralkodott egy olyan szellem, miszerint engem ahol lehet mellőzni kell, mert nyugatos vagyok. A gimnázium igazgatója már nem Gaál Laci bácsi, hanem egy borbélysegédből tanárrá avanzsált jelentéktelen fickó lett. A fél osztály eljátszotta a szegény parasztot. Azon vettem magam észre, hogy én ebben a közösségben sehová semmilyen formában nem tartozom. Elhatároztam, hogy semmiféle közösségbe bekéredzkedni nem fogok. Nagyon objektíven, és tisztességesen fogom leélni az életemet. Senkinek üdvrivalgást nem teszek. Olvasmányaim során kezembe került a Cyrano. Többek között azt olvastam ki belőle: „Egyedül növök, habár magasra nem.”

Tisztelt Olvasó! A történelemről nem írok. Az elmúlt negyven évről igen sok zagyvaság jelent meg, ezért nem is lehet objektív, tiszta képet nyerni. Arra törekszem, hogy ez a kor milyen korlátokat teremtett annak, aki tisztességgel akarta az életét megteremteni.

A háború Karcagon és környékén befejeződött, de Szolnok felől még hallottuk a sztálin-orgonák dübörgését és a rettegés tovább tartott. A karcagi rejtekhelyükről előbújt mindhárom nyilas. Annyit tudok róluk, hogy az egyik cipész volt, a másik foglalkozás nélküli, a harmadik pedig tűzifa-kereskedő. Nem ártottak ezek senkinek, csak járt a pofájuk és önként jelentkeztek a rendőrségre, amikor egy kicsit rendeződött a helyzet. Azután bíróság elé állították őket. Kaptak fejenként másfél, vagy két évi börtönt és öt napig ők voltak Karcag mártírjai. Egyszer csak megjelent egy Tüdős nevezetű úr, aki azt hírdtette magáról, hogy ő húsz évig bujdokolt a Horthy rendszer alatt, mert kommunista volt. Tehát megérkezett a negyedik mártír, aki azután jóformán egész Karcagot rettegésben tartotta. Kiderült, hogy nem is Karcagon élt, hanem valamelyik pesti gyárban dolgozott. Senki nem üldözte, senki nem bántotta, csak élt a levegőben potyán és hazudott. Amikor lejött Karcagra, az utcán csak mutogatott és megjegyzéseket tett különböző emberekre: „Na komám téged is ki kellene végezni.” Vagy azt mondta az akkori divatos kifejezéssel élve, hogy komám téged is ki kellene vonni a forgalomból.

Szolnokon elcsitultak a fegyverek, hallottuk, hogy a környező városokban szedik össze az embereket és viszik őket „malinki robot”-ra. Egy késő őszi zúzmarás napon végigjárta a kisdobos a várost és hirdette, hogy másnap reggel hét órára 30-50 év közötti egészséges emberek gyülekeznek a református templom előtt, mert meg kell szervezni a város újjáépítését. Karcagra egy fél bomba sem hullott le. Az oroszok bejövetelekor egyetlen üzletet sem törtek föl. A karcagi házak 80%-a vályogból épült. Az azokba befúródott géppuska- és puskagolyók nyomait a karcagi paraszt már másnap reggel betapasztotta. Mindenki csodálkozott azon, hogy mit kell Karcagon újjáépíteni. Engedelmes, megfélemlített parasztok százai gyülekeztek a templom előtt. Ott már orosz parancsnokok voltak és barátságosan veregették a parasztok vállait, hogy nem félni „malinki robot”. Az illegalitásból kilépett és Budapestről érkezett bolsevistánk őgyelgett a parasztok között és azt mondta mindenkinek: hát kérem meg kell érteni az idők szavát. Szegény parasztok próbálták volna nem megérteni az idők szavát. Elindult a menet. Ezek a szegények a háborúból megmenekített csizmájukban, bekecsükben öreg kucsmával a fejükön elindultak a templom elől. Cél: a szolnoki híd felépítése. Elérkeztek a református lelkészlak elé. Ott Pap Béla tiszteletes úr kilépett a kapun lelkészi tógával a vállán, lelkész sapkában, bibliával a kezében a csapat élére állt és elindultak a kisújszállási úton. Mint később értesültem a Tisza malomnál beültették egy orosz katonai dzsipbe és azóta semmit nem tudok róla. Nagyértékű, magyarságot és népet szerető lelkészes volt a Nagykunságnak.

A Tisza híd felépült. Annyit tudok csak, hogy a malinki robotra elvitt parasztok közül kevesen tértek vissza Karcagra.

Miután nem vagyok alkalmas arra, hogy a tragédiát nagyobb tragédiára változtassam, erről a szomorú korszakról nem akarok többet írni. Hiszen a mai író-társadalom nagy része abból él, hogy ezeket a tragédiákat még jobban felnagyította és mindenkit elrémisztett a múlttól. Én nem akarok senkit sem elrémiszteni, mert abból csak tanulni lehet. Mi lenne, ha a magyar történelmet a mohácsi vész, a tatárdúlás és a negyvennyolcas szabadságharc nélkül tanítanák?

Ez a kor, amit azután úgy kereszteltek el, hogy a felszabadulás kora, tele volt félelemmel. Féltem is, féltünk is, és nem ok nélkül. A tisztelendő urat, akiről már írtam ez a Pestről menekült mártír népbíróság elé állíttatta. Ha jól emlékszem 1946. május 6-án volt a népbírósági tárgyalása. Természetesen én a gimnáziumban az osztályban meghirdettem a gyerekeknek, hogy menjünk el a tárgyalásra, ami a piac közepére volt meghirdetve, és tüntessünk Orosz tisztelendő úr mellett. Így is történt. A tömeg feldühödött, a bíróságot elzavarta, akik hanyatt-homlok rohantak a vasútállomás felé. Sosem felejtem el, egy kis törpe volt az ügyész, aki Budapestről érkezett, úgy hívták: dr. Halász. A fekete aktatáskája nagyobb tömegű volt, mint az egész ember. Ígérem a kedves Olvasónak, hogy nevekkel a továbbiakban nem terhelem, mert a ganaj emberek nevét soha nem tudtam megjegyezni, és nem is szabad megtanulni. Az ügyész elrohant, a tisztelendő urat bevitték a parókiára és a demokratikus rendőrségnek egy frissen kinevezett főhadnagya belelövetett a tömegbe. Egy Györfy nevű osztálytársamat úgy megsebesítették, hogy a helyszínen meghalt. Nálunk Karcagon a friss demokratikus rendőrség alaposan benyalta magát. Attól kezdve egész Karcag félelemben élt. Május 10-én reggel jött értem a rendőrség és internáltak Szolnokra, több osztálytársammal együtt. Erős volt a demokratikus rendőrség, megvertek bennünket. Két hét után hazaengedtek. Folytatódott az élet, reménykedtünk, hogy most már minden gyönyörű lesz. De nem. Orosz tisztelendő urat az ő jelenléte nélkül a népbíróságok országos tanácsa Budapesten három évi börtönre ítélte. Én ekkor már a feketézések után voltam. Pap akartam lenni, és úgy gondoltam, hogy a tisztelendő úrnak – a ki akkor már a szolnoki börtönben ült, minden második héten Móró Sanyival, Kele Palival (aki tényleg papok lettek) viszünk egy nagy élelmiszer csomagot a börtönbe. Így is történt. Minden második pénteken éjfél körül gyalog elindultunk egy karcagi kenyérrel, 2 kiló szalonnával, 2 kiló füstölt kolbásszal. Reggel már Szolnokon voltunk a börtön előtt. Természetesen az utat gyalog tettük meg. Annak rendje-módja szerint zörgettünk, csengettünk, kiabáltunk. Egy barátságtalan úr jelent meg (börtönőr). Mondtuk, hogy az Orosz tisztelendő úrnak hoztunk élelmiszercsomagot, engedjenek be bennünket. Kik maguk? Kérdi. Mi a fogadott gyermekei vagyunk. A börtönőr bekiabált valakinek: Itt vannak ennek a papnak a zabigyerekei, beengedjem őket? Nem hallottuk a választ. Nemsokára nyílt a kapu, bevezettek egy szobába és pár perc múlva jött Orosz tisztelendő úr. Könnybe lábadt a szeme, megsimogatott bennünket és azt mondta: Drága gyermekeim akár mi történik veletek, vagy velem, vagy a magyarokkal, bocsássatok meg mi mindenkinek. Minden este úgy aludjatok el, hogy ne legyen a szívetekben harag senki iránt sem. Így is történt. Továbbra is minden kéthétben mentünk a börtönbe látogatóba. Mindig megkaptuk ezt a lelkifröccsöt. Visszafelé Karcagra már szekérrel utaztunk, nem gyalog. Annyi paraszt volt a börtönben, hogy az ő hozzátartozóik hoztak-vittek minket a szolnoki börtönbe. Nagyon jókat nevettünk azon, hogy mi vagyunk ennek a csodálatos papnak a zabigyerekei. Szép időszak volt. Nem is haragudtunk senkire, nem bántottunk meg senkit sem.

Ebből a korból származik még egy élményem. Közre adom, mert úgy érzem tanmese.

Apám öccse a Lajos 1939-ben elvette feleségül a nagyon csúnya szomszédlányt, akit úgy hívtak: Slézinger Margit. 1940-ben feljöttek Pestre és nyitottak a Karfeistein utcában egy tejcsarnokot. Ott dolgoztak. 1943. nyarán lejöttek egy teherautóval. Azon hatalmas ládák voltak, másfél méterszer másfél méteresek kibélelve szigetelő papírokkal, lemezekkel. Arra kértek bennünket: Nagyapámat, nagybátyámat, engem, hogy ássuk el a kertben. Elképzelhetik amíg a nyolc darab hatalmas ládát elástuk az udvarban, hármunknak milyen kimerítő volt. Elástuk. Az udvarban megfordultak a német ágyúk, orosz ágyúk, orosz teherautók, mi meg idegeskedtünk, hogy mikor fogják észrevenni. Semmi baj nem történt, ugyanis minden láda tetejét 50-60 cm-es föld takarta el.

Vége a háborúnak. A szolnoki híd felépítve, Budapest lebombázva, malinki roboton túl, népbírósági ítéleteken túl, megjelenik a nagybátyám teherautóval, a Margit néni testvéreivel. Akkor ássuk ki a ládákat. Minden ládát kibontottak nem hiányzik-e belőle valami. Mi ezt annak idején úgy ástuk el, hogy egyet sem bontottunk fel, fogalmunk nem volt mi van benne. Az egyik láda tele volt szardíniával, a másik láda gyönyörű női fehérneműkkel, a harmadik ládában végvásznak, a negyedikben férfi cipők. Nagyon sok szép új holmival volt tele mind a nyolc láda. A ládákat összecsomagolták. Ezeknek az átnézése két napig tartott. Második nap este a teherautó elindult Pestre. Nagymamám huncutul rámkacsintva a szekrényből elővesz egy gyönyörű szép barna cipőt, és azt mondja: Gyuszikám ezt neked loptam, mert nincs ünneplő cipőd. Én boldog voltam, hogy van egy új cipőm. Jó fél évig tartogattam a szekrényben, nem volt szívem felvenni. Fél év múlva újra megérkezik Nagybátyám és Margit néni. Nagybátyám nagyon mérges suttognak-buttognak nagyanyával, nagyapával, a nagynéném sziszeg a fogai közt, én csak annyit hallottam, hogy: „még az írmagját is ki kellene irtani.” Nagymama benyúl a szekrénybe előveszi az új, érintetlen cipőt és oda adja Lajos bácsinak e szavak kíséretében: „Igazán kár ezt sajnálni tüle, hát szegénykém megdolgozott ezért.” Így zajlott le életem első lopása. Nagypapa füstölgött és azt morogta: „Nem kell ezekkel törődni, hiszen zsidók!” E pillanattól kezdve én mindig féltem a zsidóktól. Soha nem bántottam őket. A nagymamám és az Orosz tisztelendő úr intelmei mindig erősebbek voltak bennem, mint az ő gyűlöletük énirántam.