Még mindig itt vagyunk, hazulról semmi hír. Délután felmegyek a gartlbergi templomba. 1643-ban épült, először a ferenceseké volt, most a szalvator[iánus] rendé. Olyan jó ebben a művészi felépítésű kis dómban csendesen leülni és elmeditálni. A séta is szép, ahogy lassú kocogással felmegy az ember ezen a lankás hegyoldalon, amely tele van öreg, két-háromszáz éves hársfákkal.

Arra gondolok, hogy itt kellene hagyni csapot-papot, s nekivágni az útnak, hazafelé. Elkeserítő, hogy máig nem érkezett ki hivatalos magyar delegáció.

A németek a nekünk járó hitvány fejadagot nem adják ki, mindig azt mondják: elfogyott. A németek hátulról surrannak be az üzletbe, megkapják az őket megillető részt, vagy még többet a magyarok rovására. A magyarok a lehúzott redőnyű üzlet előtt állnak órák hosszat, amikor már nagyon sokan vannak, kijön a rózsaszín fejű bajor, és udvarias hanglejtéssel azt mondja, „keine Ware”.

A lengyeleket, jugoszlávokat már viszik haza amerikai autókon, a kocsik fel vannak lobogózva és virágozva, olyanok, mint a cicomás menyasszonyok.