Ma nálunk, Pfarrkirchenben bál van. Úgy látszik, bálőrület tört ki. Ez is mulatságos volt. Mikor a tánc elkezdődött, az egyik szobából mint éhes nősténytigrisek kiözönlöttek a nők, a bálterem másik sarkában álló amerikaiakkal pár percig farkasszemet néznek, utána felharsan a zene. A fiúk odaugranak a legkövérebb és legszőkébb hölgyek elé, toppantanak egyet, és elkezdenek ropni valami furcsa táncot, ami hasonlít az 1902-es tangóhoz és a néger tánchoz. Halálos[an] komolyan táncolnak. Olykor löknek egyet a hölgyön, s elkezdenek tekeregni, majd visszaugranak a partnernőhöz, felemelik, és utána, mint egy zsákot, a padlóhoz csapják. A szájukban rágógumi.

Közben bejön egy magyar tiszt, és azt mondja, hogy egy amerikai tiszt keres engem. Kimegyek, megölel Kiss Laci, azaz Leslie Kiss, aki – mint megtudtam tőle – Hollywoodban filmíró, most Linzben a defenzív csoportot vezeti, de közben a magyar ügyeket is intézi. Dálnoki Miklós Aladártól tudta meg, hogy itt vagyok, átugrott hozzám egy kicsit beszélgetni. Elmondta, hogy Monte Cassinónál harcolt, de előzőleg Rómában a Gestapo elfogta, és a Via Tassón a Gestapo vallatás közben cigarettával több helyen kiégette az arcát. Meg is látszik rajta. Sokszor ugrott le repülőgépről, hol ide, hol oda, Titónál is dolgozott, majdnem otthagyta a fogát. Érdekes beszélgetésem volt a jövőjéről. Ő filmíró, három éve nem dolgozik, úgy sincs folyamatosság nála, mi lesz vele, ha nem fogadják vissza a kitűzött helyére. Válasza egyszerű volt: ő az ideálért küzdött, megette idegei háromnegyed részét, és mégis, ha kell, elölről fogja kezdeni. Ha az írásai nem kellenek, akkor azokat felolvassa a feleségének, annak tetszeni fog, és ez neki elég lesz. A legrosszabb esetben elmegy a filmgyárba asszisztensnek, megkeresi a 75–80 dollárt hetenként, könyveket fog olvasni, moziba jár, figyeli az embereket. Ő már eleget látott. Én ránéztem, és rájöttem, hogy ez a fehér hajú, fiatal arcú, öreg barátom egy nagyon sokat tapasztalt ember. Másnap, mikor elbúcsúztam tőle, azt mondta: „ez egy kis öröm volt”, hogy huszonkét év után, mikor meghallotta, hogy itt vagyok, láthat, és velem tölthet egy estét. Így is történt, nagyon szép estém volt.

Sokan nem akarnak hazamenni. Részben félnek a számonkérés miatt, részben az a nagy gondjuk, mi lesz azokkal a dolgokkal, amiket kihoztak. A csendőrök is félnek elindulni, a tisztviselők egy része is, akik a nyilasok alatt előléptek.

Érdekes esetet hallok. A weilheimi kastély előtt, amelyben Horthy Jenő, a kormányzó felesége és menye lakik, megjelent egy szakállas úr, és a kint sétáló Horthy Jenőtől megkérdezte, ismeri-e? Horthy Jenő azt felelte, nem. Majd odament a kormányzóné is, őt is megkérdezte a szakállas úr.

– Igen – felelte a kormányzóné. – Ismerem.

A szakállas erre megfordult, és elrohant.

Endre László volt.