Ma ünnepnap van, nem foglalkozunk. Egy kicsavart villanydúcra ülünk Nemere Jóskával, és hosszasan beszélgetünk. Hiába, a tanítók jobban meg tudják érteni egymást, mint a más foglalkozásúak. Közben a társaság többi része valahonnan egy fo[o]tballt kerít, és buzgón rúgják a bombatölcsérekkel tarkított pályán. Én a naplót kezdem írni. Mikor azt is megunom, egy ideig nézem a játékot, majd összeverődünk néhányan komolyabb falusi emberekkel, és beszélgetünk az otthoni problémákról és az itteni tapasztalatokról. Érdekes, hogy mint falusi ember milyen könnyen megtalálom hozzájuk a hangot. Igaza volt Geráthnak, hogy a tanítók inkább a falusi emberekből összeverődött gyalogsághoz, semmint a túlnyomóan iparosokból és városi stricikből összeállított tüzérséghez valók. Beszélgetés közben elmosódik a válaszfal, ami úr és paraszt között van. Már ők is kezdik érezni, hogy vannak közös magyar kérdések is. Legnagyobb sérelmük, hogy „a szegény népet elnyomják”. Ez azt jelenti, hogy hivatalos helyen nem veszik figyelembe járatlanabb voltukat, nehézkes kifejezési módjukat, és kurtán elutasítják őket. Most, hogy én is alárendelt helyzetben vagyok, meg tudom érteni ezt a megalázó érzést, amely eltölti őket. Kevés jóindulattal, egy-két jó szóval ezt is meg lehetne oldani. (Friedrichshafen, Dél-Németország)

In Tóth Dezső (szerk.): Veszprém megyei honismereti tanulmányok XX. Veszprém, Veszprém Megyei Honismereti Egyesület, 2001. 37–61.